Vérengzõ Habsburgok
A Habsburgok a világosi fegyverletétel után igazi vérengzést végeztek a szabadságharcban részt vett magyar hazafiak között. Szinte futószalagon hajtották végre a kivégzéseket, azok, akik meg tudtak menekülni a végrehajtás elõl, egész életükre nevüket és vagyonukat feladni kényszerültek. A magyarok javaiba pedig osztrák kegyencek telepedtek. Az osztrák kegyetlenkedések ellen még I. Miklós orosz cár is felemelte szavát, de Ferenc József hajtatatlan maradt, nem tudta megbocsátani a magyaroknak, hogy legyõzték õket.
A tizenhárom aradi tábornok kivégzését az 1848-as bécsi forradalom leverésének, valamint és Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának elsõ évfordulójára idõzítették. 1849. október 6-án mártírhalált haltak a magyarságért küzdõ hõsök . Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, ugyanakkor került sor Fekete Imre gerillaszázadosra, Pécsett pedig Vertike Gábor és Szilva János állt a kivégzõosztag elé. De az igazi vérpad Aradon volt, ahol a hajnali órákban az aradi várból kivégezték a szabadságharc nagy tábornokait, akik hiába is vártak volna kegyelmet a császártól.
A kivégzés napja
Az elbeszélések alapján elõször – fél hat táján – a golyó által halálra ítélteket sorakoztatták fel. Kiss Ernõ, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért kapta ezt a fajta kivégzést „jutalmul”, mert õk a császári és nem a cári erõk elõtt tették le fegyvereiket. Az osztrákok nem bíztak semmit a véletlenre, a négy tábornokra tizenhat katona jutott, akik egyszerre próbálták lelõni a magyar hõsöket. Kiss Ernõ honvéd altábornagy az utolsó szó jogán állítólag felkiáltott: „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Néhány késõbbi elbeszélés szerint valóban elérte az átok a kivégzõket, egyikük még aznap megtébolyodott. A sors fintora, hogy a hatalmas túlerõ ellenére a kivégzõosztag nem teljesített jól: az elsõ sortûzre csak hárman estek el élettelenül, Kiss Ernõt csak a vállán érte a lövés, ezért õt csak úgy tudták megölni, hogy a kivégzést levezénylõ tiszt közvetlenül fejbe lõtte.
A Habsbrugok brutális vérengzése ezzel nem állt meg, hamarosan a bitófa alá vezették a többieket is. A többi, Kilenc tábornokot a vár fõkapuján át vezették ki kettõs fedezet mellett. Nyolcan gyalog mentek, a törött lábú Damjanichot szekéren vitték leghátul. Elsõnek Pöltenberg Ernõt szólították, utána sorra következett Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, majd Vécsey Károly. A nemesi rangú Vécsey büntetését azzal súlyosbították, hogy õt akasztották fel utoljára, hogy végig kelljen nézni többi bajtársainak a kivégzését. Mindezt apjának köszönhette, aki a Habsburgok feltétlen híve volt. A magyar nemes azonban korábbi haragosától, a már kivégzett Damjanichtól mégis búcsút vett és többek megrökönyödésére kézcsókkal kérte bocsánatát.
A vértanúk tisztelete
A Habsburgok még a holtaknak sem adták meg a végtisztességet, az elhunytak holttesteit elrettentésül közszemlére tették, majd este az agyonlõtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztõhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért hõsi halottaink ruha nélkül hevertek a bitófa körül. A családtagok a halottaik holttestét a hóhér megvesztegetésével tudták elvinni, és eltemettetni õket, így Damjanich és Láhner holtteste a mácsai kastély parkjában nyugszik. A gyászoló tömeg azonnal, a kivégzés napjától szívébe zárta hõs mártírjait és sokan a kivégzések után elzarándokoltak a helyszínre. Mindenki sírt és imádkozott a halottak lelki üdvéért. A boltok és a vendéglõk pedig egész nap zárva tartottak, hogy mély gyásszal adózzanak elhunytaknak. Megkezdõdött a vértanúk emléktárgyainak gyûjtése és a róluk készült képeket titokban sokszorosították.
Forrás: barikad.hu