Jóna Imre a tatabányai Sárberki Általános Iskola nyugalmazott igazgatója

Jóna Imre, akit Tatabányán sokan ismernek városi képviselõként és iskolaigazgatóként, negyven év szolgálat után a nyugalmazását kérte.

– Miért éppen a célegyenesben? Sokan fél lábon is kihúznák, csak hogy átvághassák a szalagot…
– Két évvel ezelõtt szívmûtétem volt, figyelmeztetõ jelnek vettem. Tíz éve vezetem az iskolát, a második igazgatói ciklusban szembesültem azzal, hogy az épületet hanyagul, a Kádár-rendszer legrosszabb idõszakában építették. Sokáig kétmûszakos tanrenddel mûködött, jócskán lelakottá vált mostanra. 2007-ben jelent meg a felújításra lehetõséget adó pályázati kiírás, a programban szerepelt tatabányai óvoda és középiskola is. Nem volt meg a város részérõl a kellõ támogatásunk, és értek méltatlan ütések is, de több mint háromszáz millió forintból 2011-re a diákjaink a város legmodernebb intézményében tanulhatnak majd. Kemény munka volt, nagy szakmai sikerként élem meg, de elég volt, belefáradtam. Van, akire rábízhattam a kivitelezés felügyeletét és a visszaköltözést, én megtettem a magam dolgát.

– Pedagógus inkább vagy képviselõ, esetleg intézményvezetõ?
– Az elmúlt negyven évbe sok belefért. Szegény családba születtem, fizikai munkás voltam. Székesfehérváron dolgoztam három mûszakban. A munka mellett érettségiztem le, szereztem meg az elsõ diplomámat és mellé még négyet. A késõn jövõ gyerekek mohóságával tanultam, minden érdekelt, az élet másik oldala mutatkozott meg számomra.
– Komáromba, majd Tatára kerültem a megyei KISZ-iskolába, itt kezdtem pedagógusként. Mivel nem állami intézményként mûködtünk, az elsõ idõszakban nagy módszertani szabadságot kaptunk, ez meghatározó volt. Késõbb, a pártiskolában már egyáltalán nem volt így, de az igazgatóm elfogadta a munkámat, látta az eredményeimet. Mi pedig, fiatal tanárok, feszegettük a határokat a tanítás és a politikai élet terén is. Három és fél évvel a rendszerváltás elõtt a megyei pártbizottságnál dolgoztam, a pártvitákon elhangzó véleményeket kellett úgy összegeznem, hogy azt a központi vezetés is elfogadja. A heti jelentéseket nem húzták meg, így ezekbe sikerült néhány markánsabb véleményt is belecsempészni. Akkor sokan nem merték felvállalni, sem elfogadni a rendszerváltás szükségességét, elkerülhetetlenségét.
– Renitens voltam a továbbtanulásban is, politológiát az ELTE bölcsészkarán akartam tanulni a pártiskola helyett, és élveztem az ottani szabad légkört, a filozófiai vitákat. Itt erõsödött meg bennem a hit, hogy változásra van szükség, ekkor jött el életem egyik sarokpontja – a rendszerváltás elõtt lettem megyei párttitkár. A feladatom a leépítés, a változások elõkészítése volt. Nem a leghálásabb poszt volt ez akkor, de harmincnyolc évesen életemnek a fiatalság, a szerelem, a család, a felhõtlen boldogság korszaka volt. Nem is akartam tovább politizálni, visszavágytam az iskolába. Elemi erõvel vágtam bele a ta-nításba, történelemtanárként a Péch Antal Szakközépiskolában szakmailag is kiteljesedhettem. Itt magas színvonalú aknász- és geológusképzés folyt. A diákjaink értelmes, nyitott fiatalok voltak, töriversenyekre jártunk, és jelentõs sikereket arattunk. Nagyon szép idõszak volt ez. A politológia, törté-nelem, népmûvelés mellett ekkor kezdett el érdekelni a közgazdaságtan, színjeles diplomát szereztem belõle. Közben a bányászati képzés megszûnt, a diákok köre felhígult, már nem volt akkora öröm a középiskolai tanítás. Ekkor váltottam ismét, mert hittem, hogy az alapfokú oktatásban valóban sokat lehet elérni, hiszen itt lehet letenni az alapokat. 2000. január 1-jével sikeresen pályáztam a sárberki iskola igazgatói posztjára, ahol húsz évet töltöttem. Az elsõ ciklus igazi örömmunka volt – jó és elkötelezett tanári gárdával, sok pályázattal, kísérletekkel – például a Minerva-programmal, amellyel sikerült az iskola létszámát stabilizálni. A második ciklus már a felújításért vívott küzdelemrõl szólt.

– Mikor vállalt ismét politikai szerepet?
– 1994-ben néhány baloldalit visszahívtak, ekkor lettem Bánhida képviselõjelöltje. Négy ciklust csináltam végig. Voltak nehéz idõszakok. Az emberek sokszor nehezen értették meg a népszerûtlen döntések szükségességét, hátterét. Ilyen volt az ipari park alapítása, hiszen az bánhidai földekre épült. A szlovák kisebbséggel éjszakába nyúló vitáink voltak, de tízezer munkanélküli volt a városban, létkérdés volt a munkahelyteremtés. Nehéz volt meggyõzni õket, de ma hétezer család megélhetését jelenti az a terület, úgyhogy megérte a fáradtságot. Most azonban képviselõként sem indulok, a következõ húsz év a családomé.

– A családé, és…
– És a ’94-ben elkezdett bánhidai helytörténeti kutatásomé, amely már 2400 oldalnyira rúg, és a kirándulásé, a kertészkedésé. A tétlenség engem megölne.

– Maradt ki valami az életébõl?
– Filozófiát mindig is akartam tanulni, de ezt akkor csak nappali tagozaton lehetett volna. Végül történelem szakos tanár lettem, és sosem tanultam filozófiát. De nem bánom. Azt bánnám, hogy ha valaki úgy emlékezne a velem való kapcsolatára, hogy tudatosan megbántottam. Vezetõként sokszor sértettem érdekeket, de embereket soha. Az erkölcsi tisztaságot az elmúlt rendszerben is meg lehetett õrizni, talán még jobban, mint most. Igazából két dolog van az életben, ami nem pótolható: az idõ és a becsület. Ezért kell mindig embernek maradni.
vitkóczi