Életútja
Dr. Faller Jenõ 1894-ben született Selmecbányán. Egyetemi tanulmányait is itt kezdte meg, de mérnöki oklevelét már Sopronban vehette át, az elsõ világháború után, 1921-ben. A fiatal mérnök 1919-tõl Tatabányán, a Magyar Általános Kõszénbánya Rt.-nél kezdte szakmai pályafutását, majd 1922-tõl a Salgótarjáni Kõszénbánya Rt. Dorogi bányászatánál folytatta. Irányította azokat a kutatásokat, amelyek révén a nagyegyházi, valamint dudari szénmezõk ismertté váltak. Ezután újabb váltás következett, 1929-tõl Várpalotán lesz üzemvezetõ, 1946-tól pedig az ugyanitt székelõ dunántúli szénbányászat kerületvezetõje. Közben, 1940 és 1946 között Bánfalván igazgatóhelyettes, 1948-49-ig a szénipari központ vezérigazgatója. Beosztása során sokat munkálkodott azon, hogy a Zirc-Dudar vasútvonal építése befejezõdjön, és a szállítás megkönnyítése érdekében a dudari szénbányászat rendelkezésére álljon. Az õ javaslatára alkalmazták az észak-magyarországi bányászatban a frontfejtést.
Pályája során ki kell térni egyéb tevékenységére is. 1935-ben hozták létre a várpalotai vájáriskolát dr. Kiss László bányatanácsos kezdeményezésére. Ennek az volt a célja, hogy a bányában dolgozó segédvájárokat megfelelõ képzésben részesítse. Nos, a bányaüzem vezetõje az elsõ vájároktatás megszervezésével Faller Jenõt bízta meg, az õ nevéhez fõzõdik tehát a vájárképzés elindulása.
Sokat foglalkozott a bányászmúlt, a hagyományok ápolásával is. Sopronban õ hozta létre a bányászati múzeumot, amelyet élete egyik fõ mûvének tartanak, s annak õ volt az elsõ igazgatója. Az évek során felgyarapodott tudását megosztotta másokkal is. Tanácsaival sokat segítette a rudabányai, ajkai, salgótarjáni bányászati múzeumok létesítését. Tanulmányainak száma meghaladja a háromszázat, többségük a magyar bányászat múltjával foglalkozik. De végzett helytörténeti kutatásokat is, ami újólag sokoldalúságát bizonyítja. Ezek témája Várpalota, a város története. Ma is kiváló forrásként használják fel a Csetényrõl, Szápárról, valamint Jásdról készült monográfiáit.
Faller Jenõ 1966-ban hunyt el Sopronban. Várpalotán utca és szakmunkásképzõ iskola viseli nevét, itt áll bronz mellszobra is. Zircen a Bakonyi Panteonban márványtábla õrzi emlékét.

Az utódok emlékezete
Faller Jenõ születésének kilencvenedik évfordulóján Az OMBKE Bányászati Szakosztálya Veszprémi Csoportja emlékülést rendezett Zircen. Az indoklás szerint azért esett a bakonyi városra a választás, mert 1971-ben – az egyesületi csoport, valamint a Bakonyi Intézõ Bizottság együttmûködésének eredményeként – Zircen a Bakonyi Panteonben állítottak emlékmûvet a hírneves bányamernöknek: itt avatták fel Faller Jenõ portrédombormûvét és emléktábláját. A veszprémi csoport meggyõzõdése szerint a Bakonyvidék Faller Jenõ mindig megbecsült, szeretett, kedves helye volt. Errõl az ad tanúságot, hogy õ élete során az Észak-Bakony szénbányászatának úttörõje, egyben helytörténetének kiváló kutatója volt. A Bakonyról írt mûvelõdéstörténeti és helytörténeti munkáinak száma megközelíti az ötvenet.
A Bányászati Kutató Intézet egyébként már 1967-ben megjelentette közleményeinek IX. évfolyamában Faller Jenõ szakirodalmi munkáinak, írásainak bibliográfiáját. A 90. évfordulóra most a megemlékezõk is megjelentetik a nyomdakész, újabb írásokkal kibõvített bibliográfiát, amelyet az emlékülés minden résztvevõje megkap. A szervezõk úgy gondolták, hogy ez a gyûjtemény hasznos, jó segédeszköze lehet a további helytörténeti és bányászattörténeti kutatómunkának.

Így emlékezik az alkotó
Faller Jenõ kora ifjúságában eljegyezte magát  a nyomtatott sajtóval is. Elsõ megjelent munkája egy Lenau-vers fordítása volt, amely a selmecbányai M. Kir. Bányászati és Erdészeti Fõiskola Ifjúsági Kör 1914. január elsejével megindított lapjában, a Fõiskola Lapok elsõ számában je-lent meg Õszi dal címen. Ebben olvasható – álnéven közölt – hatsoros saját verse is. A fiatal fõiskolás belekóstolt a magas színvonalú lap szerkesztésébe is, kritikáit elfogadták, és részt vett az újság összeállításában, korrektúrázásában is. Közölték a Paul Verleine-rõl írt tanulmányát is, a felsoroltak Faller Jenõ sokoldalúságának újabb dokumentumai. A lap karrierjét az elsõ világháború kitörése sajnos derékba törte.
Visszaemlékezésében – amelyet 1959-ben vetett papírra Sopronban – azonban utal arra, hogy a publikálást továbbra sem hagyta abba: „Az írás, illetve publikálás lázát azonban érthetõ módon már magamban hordtam, s mint fiatal mérnök csakhamar újból visszatértem az íráshoz. Ennek most, amikor e sorokat írom, 33 éve…más vonatkozású tanulmányom 1926 júliusában jelent meg a Tata-Tóvárosi Híradóban A világ szénválsága címen. Így, szakirodalmi munkásságomat ennek a munkának a megjelenésétõl számítom, mert innentõl kezdve úgyszólván megszakítás nélkül publikáltam, ahogy az irodalmi munkásságom jegyzékébõl évrõl évre nyomon követhetõ.
Sajnos, bemutatásom hiányos, mert nagy gonddal összegyûjtött és megõrzött munkáim, mindenemmel együtt, 1945 januárjában Budapest ostromakor, Petõfi Sándor utcai lakásomban a tûzvész martaléka lett…”
A továbbiakban arról ír, hogy ezen kívül is megtépázta mûveinek gyûjteményét a világégés. Jó barátját, Englander Ferencet, a Tata-Tóvárosi Híradó fõszerkesztõjét – akinek gazdag könyvtárában voltak összegyûjtve a lap pélányai, bennük Faller munkáival – a hitleristák családjával együtt megölték, az újságok eltûntek, azokat azóta is hiába keresi. De ugyanilyen sorsra jutottak azok a tanulmányok is, amelyeket a késõbbi években a Veszprémi Hírlapban, a Zirc és Vidéke valamint a Fejérmegyei Napló címû újságokban tett közzé.
Faller Jenõ a továbbiakban így emlékezik: „A múlt és elsõsorban a bányászmúlt szeretetét szülõhelyemrõl, Szélaknáról, Európa egyik legnevezetesebb bányahelyérõl hoztam magammal, s ez a szeretetem és érdeklõdésem nem múlt el, csak fokozódott. Így bárhová vetett a sors, üzemi munkám mellett mindig érdekelt az, hogy hol élek, s lényegében a legkisebb bányatelepen vagy azzal szomszédos jelentéktelen faluban is mindig találtam feljegyezni valót.”
Faller Jenõ egész életében nagy fontosságot tulajdonított a szakirodalomnak. Ám, mint írja, az 1920-as években technikatörténeti tanulmányainak csak nagyon nehezen jutott hely a szaklapokban, azokat abban az idõben mostoha témának tekintették.
Még szaklapjuk, a Bányászati és Kohászati Lapok is csupán a legszükségesebb mûszaki aktualitásoknak tudott helyet adni. Az akkori fõszerkesztõ viszont támogatta elsõ bányászattörténeti cikkeinek közlését, amelyek a késõbbi években egyre többször jelentek meg.
A háború utáni idõszakról Faller így emlékezik: „A felszabadulásunkat követõ években sajnos csaknem elölrõl kellett kezdenem mindent. Voltak, akik írásaim alapján nemkívánatos hagyományápolással vádoltak, a Lapok szerkesztõbizottsága azonban felismerte, hogy nincs mûszaki fejlõdés a technológia fejlõdéstörténetének alapos ismerete nélkül, s mindig elismeréssel és hálával gondolok Heinrich Józsefre, aki 1952-ben külön rovatot is nyitott bányászati történeti tanulmányaim számára.”
Faller Jenõ az alábbi gondolatokkal zárja akkor írt megemlékezését munkái jegyzékérõl: „Nagy elégtétele ez több mint 40 éves írói munkámnak s így ma csaknem 200 kisebb-nagyobb írással a hátam mögött is szívesen és kedvesen gondolok vissza a kis Tata-Tóvárosi Híradóra, mely mikor e sorokat írom, 33 éve elsõnek adott helyet elsõ mûszaki tanulmányomnak.”

Az államtitkár unoka a Faller családról
Faller Jenõ unokája az azonos nevet vi-selõ hajdani hajdani nagykövet, e sorok megjelenésekor pedig külügyminisztériumi szakállamtitkár. Ifjabb Faller Jenõ az alábbiakat mondja családjukról, õseirõl, nagyapjáról.
Családomat a németországi Fekete-erdõbõl eredeztetjük. Legrégibb ismert õseim neve is összeforrott a bányászkodással, amely azután végigkísérte a dinasztiát. Az elsõ írásos emlék is fekete-erdei, 1609. Ekkor egy õsünk, Faller Kriszián ott volt bányász.
A 19. században elõdeink, Faller Gusztáv bányász és Faller Károly kohász Selmecbányán öregbítették családunk nevét. Õk alapították ugyanis az egyetemet.
Nagyapám apja pedig az elsõ bányaorvos volt a településen. Papám testvére, Guszti bácsi olajmérnök volt. Az országban olaj és földgáz után kutatott. Sikerét elég azzal kommentálni, hogy Hajdúszoboszló térségében nem csupán földgázt talált, hanem termálvizet is. Ma az ott alapított termálfürdõ országos jelentõségû, ezt mindenki tudja. Édesapám bányamérnök volt. Itt bezárul a kör. Úgy tûnik egyedül én nem örököltem a mérnöki precizitást…
– De térjünk rá nagyapámra. Milyen ember volt? Amit örökölhettem tõle, az emberszeretet, családszeretet. No és igen jó humora volt. Én tizenegy esztendõs voltam, amikor õt elveszettük, de számos emlékem ma is él róla.
Életrajzában sok minden szerepel, ami a sokoldalúságát bizonyítja. Hiszen nem csupán mérnök volt, oktató, de költõ, publicista is. Helyrajzi írásait, szakcikkeit ma is felhasználják forrásként.
Ehhez viszont még tennék kiegészítést. Úgy fogalmazok: igazi reneszánsz ember volt. Tudniillik a fentebb felsoroltakon kívül kitûnõen hegedült, festett. Hét nyelven beszélt, én a mai napig hatig jutottam…
– No és kötödésem a nagypapához: gyermekéveimben minden vakáción leutaztam hozzá Sopronba. Akkor õ már özvegyember volt. Végigsétáltunk a városon, ha ismerõs jött, õ bemutatott: Õ az én kis unokám! Így  büszkélkedett velem. Emlékszem, többnyire kis embernek szólított. S a hajdani kis embert elvitte a séták során nem is egy, hanem három cukrászdába. Ott a kis ember fagyit evett, a nagypapa pedig gálánsan rendezte a számlát. Hát ilyen ember volt õ. Gyermekéveim kitörölhetetlen emléke. Nem csupán büszkén, igaz szeretettel gondolok rá ma is.

A múzeum megálmodója
Faller Jenõnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Sopronban létrejöhetett a Központi Bányászati Múzeum. Azokban az esztendõkben – az ötvenes években – Faller a városban tanított a Bányászati és Erdészeti Fõiskola tanáraként.
A patinás városra egyébként sem véletlenül esett a választás egy technikatörténeti múzeum megalapítására, hiszen a történelmi múlt, az ipari hagyományok ezt indokolttá tették. Sopronban, pontosabban aközeli Brennbergbányán nyílt ugyanis az ország elsõ bányaüzeme 1735-ben, amely az ipari forradalom hatására, a folyamatos fejlesztések nyomán a 19. század végére az ország legnagyobb és legmodernebb kõszénbányájává fejlõdött. Nos, Sopronban 1957 október 13-án nyílt meg a múzeum a belvárosban, az egykori Eszterházy palotában.
Az pedig szinte magától értetõdõ, hogy az elsõ igazgatója Faller Jenõ lett. A ma már nemzetközi hírû, oerszágos gyûjtésû múzeumban bemutatják az 1000 éves magyar bányászkodás legfontosabb emlékeit. A Kárpát-medence régmúltja ugyanúgy felelevenedik a tárlatlátogató elõtt, mint a közelmúlt történései egészen a rendszerváltozás idejére vagy azután esõ bányebezárásokig.
A múzeum több egységben tekinti át a fejlõdést. Az ásványgyûjtemény bemutatja, Magyarország valamennyi bányászott ásványát. Nemesfémekbõl készült remekmûvek teszik színessé az anyagot, a képzõmûvészeti részben bemutatják a hajdani munkások életét is. Külön kuriózumok a bányászok által készített úgynevezett türelemüvegek.
Ugyanakkor élõképet alkotnak a rekonstruált bányabelsõk, ahol érzékletesen je-lenítik meg, milyen körülmények között végezték munkájukat a „fekete gyémánt” kitermelõi.
Nos, Faller Jenõ valóban úttörõmunkát végzett a múzeum létrehozásával. Az idõ õt igazolta: emléket kell állítani e sajátos iparágnak. Ma már országszerte több helyen követték példáját a Mecsektõl Gántig, Oroszlánytól Tatabányáig.
Az ember most érzékeli csak, különösen aki bányavidéken lakik. Most, amikor úgyszólván megszûnt a mélymûvelésû szénbányászat, annak utolsó mohikánja csak a márkushegyi bánya. Faller Jenõ akkor még nem tudhatott errõl.
De tény, hogy a felnövekvõ nemzedék a bányászattal csak úgy ismerkedhet meg, a szénen dolgozók életérõl csupán úgy kaphat plasztikus képet, ha megtekinti az összegyûjtött emlékeket, Faller Jenõnek és követõinek örökségét.

M. Tóth Sándor