30 éve hunyt el dr. Gál István

Lengyel László A rendszerváltó elit tündöklése és bukása címû könyvében írta:
„Semmit se értenénk a magyar fejlõdésbõl, és a Kádári-korszak diskurzusából, ha nem látnánk, hogyan épített egy vállalatot és egy várost Borovszky Ambrus Dunaújvárosban, Horváth Andor Leninvárosban, Gál István Tatabányán, Horváth Ede Gyõrben, Szabó István Nádudvaron, Burgert Róbert Bábolnán vagy Varga Edit a gyógyszeriparban. Ezeknek az embereknek a 15-20-25 éves irányítása alatt nemzedékek nõttek fel, szakmakultúrák születtek, vezetési és beosztotti stílusok, viselkedési normák, nyelvezetek. Emberek ezrei, tízezrei kerültek sajátos hatalmi mikroklímák alá, amelyek sokszor többet jelentettek, mint az országos hatalmi rendszerekhez való viszony.”

A széntermelés kezdete
A tatai szénmedence kitermelésének kezdeti idõszaka a XIX. század utolsó évtizedeire nyúlik vissza, a kiegyezést követõ Osztrák-Magyar Monarchia lendületes gazdasági fejlõdést mutató idõszakára. A szénrõl korábban is tudtak, de kitermelésére igény és tõke sem volt.
1894-ben a tatai uradalomtól a Magyar Általános Kõszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt.) vette meg a szénkutatás, majd a szénkitermelés jogát. A kutatások igazolták a hatalmas mennyiségû szén jelenlétét, s 1896-ban már termelni kezdett az I. sz. aknaüzem. Az új munkalehetõségek tömegesen vonzották a munkaerõt, a nekik újonnan felépített munkáskolóniát, valamint a bányát kiszolgáló ipartelepeket a közeli községrõl Alsógalla-bányatelepnek nevezték el. Közigazgatási értelemben az új település csak 1903-ban szervezõdött Tatabánya kisközség néven, és 1906-ban kapott nagyközségi besorolást.
A bánya gyors fejlõdésnek indult, jól prosperáló, nyereséges vállalkozássá vált, sõt rövid idõn belül számos egyéb ipari vállalkozást telepített a térségben. Mészkõ és márgabánya nyílt, elektromos erõmû, brikettgyár, portland és bauxit-cementgyár, mészégetõ, téglagyár, alumíniumkohó, bányagépgyár kezdte meg mûködését.
Ezek az ipari üzemek a Szénbányák 1945-ös államosítását követõen, az 1949-es államosításkor különféle ágazati minisztériumi irányítás alá kerültek, és számos átszervezést éltek át.

Az 50-es évek a szénbányászatban
A Magyar Népköztársaság – törvényi szintre emelt – elsõ ötéves terve az 1950-1954 közötti idõszakra határozta meg a népgazdaság újjáalakításának és továbbfejlesztésének célkitûzéseit. Ez nem pusztán gazdasági terv volt, a társadalom egészét kívánta átalakítani. A szocialista tervgazdálkodás erõszakolt iparosítási célkitûzéseinek eléréséhez rengeteg energiára volt szükség, ebbõl adódóan nagy feladatok vártak a magyar szénbányászatra.

Sztálin 1953. március 5-ei halála fordulatot, változást hozott Magyarország életében. Ugyanezen a napon Tatabányán, a Szénbányászati Trösztnél is igen fontos esemény történt: új igazgatót kapott a város több ezer dolgozóját foglalkoztató nagyvállalat, Gál István személyében. Az igazgatóváltás fõ oka az volt, hogy a tatabányai szénbányászati tröszt hónapok óta nem teljesítette termelési tervét, és az ágazatot felügyelõ minisztérium az újonnan kinevezett vezetõben látta megoldhatónak a helyzetet, aki korábbi munkájából adódóan jól ismerte ennek a területnek a gondjait.
A tervek alulteljesítettsége nem csupán tatabányai jelenség volt, s hiába kísérleteztek a szovjet mintára bevezetett sztahanovista munkaversenyekkel, ezek sem váltották be a hozzá fûzött reményeket. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tervszámok irreálisan magasak. A szénbányászat ágazati problémáinak megoldására létrehoztak egy igazgatóságot, melynek megszervezésével Gál Istvánt bízták meg.

A trösztigazgatói székben
Tatabánya 1947-ben megyei városi címet kapott, s 1950-tõl Komárom megye közigazgatási központjává is vált. A központi szervek ennek megfelelõen azt is eldöntötték, hol legyen az „Új város” központ. 1950-ben megkezdõdött a lakásépítési program, a bokros elrendezésû emeletes lakótömbökbõl álló „Újváros” építése. A nyomasztó szegénységet mutatta, hogy a beruházási összegek nem tartalmazták a járdák, utak burkolatainak az árát, az infrastruktúra hiányos volt, kevés volt a középület. Esõ után gumicsizma nélkül egy lépést sem lehetett tenni Újvárosban.

Az ötvenes évek elsõ felében a népgazdaság elsõ ötéves tervidõszaka alatt a magyar politikai vezetés legfõbb törekvése a vas és acél országának megteremtése, a célul kitûzött tervszámok teljesíttetése volt a politika eszközeivel.
A frissen kinevezett igazgató nagy lelkesedéssel, ambícióval és a minisztériumban eltöltött évek alatt megszerzett jó kapcsolatrendszerrel, valamint kitûnõ szervezõkészséggel látott a feladat végrehajtásához.
Az új kormányprogram meghirdette, hogy a termelési feladatok végrehajtása mellett az emberek életszínvonalát, életkörülményeit is javítani kell. A minisztérium 15 pontos feladatsort határozott meg a tatabányai szénbányászati tröszt igazgatója számára.
Gál István a kormányprogram végrehajtását komolyan véve arra törekedett, hogy a dolgozók maradéktalanul megkapják a munkájukhoz szükséges kalóriamennyiséget, kiharcolta, hogy egyre több élelmiszer és iparcikk jelenjen meg a bányatelep boltjaiban, folyamatosan javuljon az áruellátás. Nagy gondot fordított a folyamatosan növekvõ számú munkahelyi balesetek megelõzésére. Munkavédelmi és biztonsági beruházásokat és a szociális létesítményeket megvalósítsák az egyes bányaüzemek. Fontos feladatának tartotta a lakásépítést, a munkalakások számának növelését. A városi intézményhálózat mennyiségének növelésére próbálta ösztönözni a város vezetését.

Dr. Csiszár István, egykori élsportoló, az utolsó bányaigazgató, a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány elnöke: – Gál István sokat tett a bányászok életének jobbítása érdekében. Amikor a minisztériumból 1953-ban idehelyezték, egyfajta szénmizéria volt. Szénhiány volt, s ugyanakkor munkaerõhiány is, ezért nõk is dolgoztak a föld alatt. Gál István elsõ dolga volt, hogy a nõket a felszínre hozta. Mindent megtett, hogy csökkentse az emberek túlhajszoltságát, megkezdte a gépesítést, hogy a szénhiány kielégíthetõ legyen.

A bánya családok százait vonzotta Tatabányára. A tömegesen jelentkezõ lakásigények kielégítése két forrásból történt. Újváros tanácsi beruházásból épült, míg Kertvárost, kertes csa-ládi házakkal, kifejezetten a bányászok részére építette a bányavállalat. Gál István szívügyének tekintette Kertváros építését, s igazgatói eszközeivel nagyban segítette, hogy vállalati forrásból is épüljenek közintézmények.
Az új igazgató fõ feladata azonban a széntermelés eredményeinek javítása, a tervek teljesítése volt. Kezdeményezésére 1953 októberétõl napi, majd heti rendszerességgel vállalati versenyhíradó jelent meg „Villám” néven, amelyben a „széncsata” híreit publikálták.
A sok-sok erõfeszítés, szervezõmunka és politikai ráhatás meghozta a várva várt eredményt. 1953. december 31-én az újságok a tatabányai bányászok gyõzelmét adták hírül, akik 109,4 százalékra teljesítették a termelési tervet, és ezzel elnyerték a kormány Munka Vörös Zászló Érdemrendjét és a Minisztertanács, valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) vándorzászlaját.
A sikerek ellenére Gál Istvánnak a pártszervekkel való kapcsolata nem volt felhõtlen, jellemzõ volt a mindennapos pozícióharc. A feszültség legfõbb oka az volt, hogy a pártszervek közvetlenül is bele kívántak szólni a tröszt vezetésébe. Ezért aztán arra törekedtek, hogy a trösztigazgatói státusz kerüljön városi vagy megyei hatáskörbe. A helyi potentátok azt sem nézték jó szemmel, hogy a munkasikerekért a vállalat dolgozói között csaknem 10 millió forint jutalmat osztottak szét, sõt az országosan kiemelkedõ eredményekre alapozva Gál István az átlagosnál magasabb béreket fizetett ki a vállalat dolgozóinak. 1954-ben a vállalat összességében 7 millió forinttal lépte túl a minisztérium által engedélyezett béralapot., mint azt az ágazatot felügyelõ miniszter a IV. bányásznap ünnepi szónokaként tatabányai beszédében nem minden él nélkül meg is említette.

Késõbb a párt és a kormány már nem a kemény kéz, a politikai nyomásgyakorlás eszközeivel próbált eredményeket elérni, hanem az életszínvonal emelésével, közérzetjavító intézkedések meghozatalával.

Az 1956-os forradalom
A forradalmi megmozdulások hatására a város üzemeiben és bányáiban megszûnt a termelés. A sztrájk miatt az a veszély fenyegetett, hogy a széntartalékok fogytával a bányákat energiával ellátó erõmûvek is leállnak, és a vízemelõ szivattyúk mûködése nélkül a víz elönti a bányákat. Gál István ezt az óriási veszteséget megelõzendõ, saját igazgatói hatáskörében döntött és cselekedett. Személyesen fogalmazta meg a bányászokhoz a munka felvételére felszólító felhívását. Repülõgépet kért, amely a város fölött szétszórta a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Igazgatósága aláírásával kinyomtatott röpcédulákat.
Gál Istvánt a városi katonai tanács sztrájktörés címén letartóztatta, s végül Gál István november 1-jén elhagyta Tatabányát.
Október 29-én a bányászok egy része felvette a munkát, a közintézmények és kórházak szénellátásának biztosítása céljából. November 5-én a szovjet hadsereg bevonult a városba, elfoglalták a középületeket, és megszállták a bányákhoz és az ipari üzemekhez vezetõ fõ útvonalakat. Tiltakozásul több napra teljesen leállt a munka a város ipari üzemeiben, a bányászok nem szálltak le a bányákba. A forradalom sorsa azonban eldõlt, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak.
Kádár János kormányfõ november 4-e utáni elsõ vidéki útja Tatabányára vezetett. Kádár tudta, hogy a magyar ipar szét fog hullani a fûtõanyag- és szénhiány miatt, ezért a legrövidebb idõn belül el kell rendelni a szénbányászok megfelelõ ellátását. December 1-jétõl naponta növekvõ létszámmal vették fel a bányaüzemi dolgozók a munkát. December 5-én Tatabányán és Oroszlányon a termelés már két mûszakban, rendezetten folyt, több mint háromezer ember szállt le a bányákba.
December 5-én a kormány határozatot hozott a forradalmi bizottságok megszüntetésérõl, Gál Istvánt a minisztérium utasította, hogy utazzon Tatabányára, és lásson hozzá a termelés folyamatossá tételéhez, ám õ látva a tröszti munkástanács hangulatát, ismét elhagyta a várost. Ezek után a miniszter azt javasolta, hogy a központi munkástanács tagjai olyan igazgatót válasszanak, aki a munkásoknak megfelel. Õ nem ragaszkodik Gál személyéhez.
A következõ nap, december 29-én a Tatabányai Szénbányászati Tröszt tanácstermében értekezletet tartottak, amelynek egyetlen tárgya az igazgató személyérõl való döntés, és amelyre meghívták Gál Istvánt is.
„Azt határoztuk, hogy megnézzük Gál elvtárs személyét, akinek volt jó és rossz oldala is. Ha nem felel meg, akkor egy olyan dolgozót kell a helyére állítani, aki ezt a munkát el tudja végezni. Megnéztük, mi volt a hibája, mit hozhatunk mentségül fel számára. Az ország 11 trösztje közül csak egyedül Gál elvtárs volt az, aki a legtöbbet tudta nyújtani a dolgozóknak.”
A vitában számos hozzászóló kiemelte Gál István vezetõi erényeit. Helyettese, Becker fõmérnök mellette érvelt: „A trösztök közül a tatabányai tröszt mûködött a legjobban. Ta-pasztalataimra hivatkozva kijelenthetem, jobb igazgatót nem találnak, hallgassanak a józan eszükre, válasszák meg Gál elvtársat”.
„Ha úgy vizsgálják meg, hogy olyan politikai helyzetben dolgoztam, amelynek sok hibája volt, akkor a hibáimat más szemüvegen át bírálják. Bárhol fogok dolgozni, a munkásosztály érdekeiért halcolok, amit már 14 éve teszek.” – mondta Gál az „utolsó szó” jogán a szavazás elõtt.
A titkos szavazáson, 36-an nemmel, 13-an igennel szavaztak. Gál István kijelentette, a választás eredményét közölni fogja a miniszterrel, amíg nem választanak új igazgatót, a helyén marad, mert a vállalat nem maradhat vezetõ nélkül.
December 30-án hajnalban a rendõrség letartóztatta a tatabányai városi és tröszti munkástanácsok prominens vezetõit, Solymos Mihály, Esztó Zoltán és Sz. J. fõmérnököket.
Gál István, követve a miniszter szóbeli rendelkezését, és figyelmen kívül hagyva a munkásta-nácsi szavazás végeredményét, az új esztendõ elsõ napjaitól folytatta igazgatói munkáját.

A kádári- konszolidáció évei
„Akarjuk-e Gál Istvánt trösztigazgatónak vagy sem? – hangzott el immár másodszor a kérdés. A január negyediki igazgatóválasztás hangulata merõben különbözött az elõzõtõl. „A múltkor erõsen túllõttünk a célon, az igazgató személyében a múlt bûneivel való leszámolásra törekedtünk. Nem itt kell a nagy bûnösöket keresni, mert nem a ’gálistvánokon’ múlott, hogy nagy országos kérdésekben nem találtak megoldást. A rossz gazdaságpolitika, a bürokratizmus kötötte meg az õ kezét is.” – fogalmazott az egyik küldött. A szavazás után, amelyen nagy többséggel elfogadták a személyét, fõ vonalakban ismertette programját.
A december 29-ei munkástanács titkos szavazásának eredménye bántotta õt. Vétlennek érezte magát a személyét érintõ kritikus megállapításokban, hiszen azt csaknem minden hozzászóló elismerte, hogy az adott körülmények között a legtöbb javadalmazást õ harcolta ki a dolgozóknak. Nemcsak a termelési eredmények mennyiségi mutatóit illetõen, de az itt dolgozó munkások és alkalmazottak bére és jövedelme tekintetében is az elsõ helyen állt Tatabánya. A Nehézipari Minisztérium személyzeti fõosztálya által készített személyi jellemzésében a következõket olvashatjuk: „Az ellenforradalom után bizonyos objektív és szubjektív okok miatt nem akart visszamenni Tatabányára.”
Rá kellett döbbennie arra is, hogy a termelési eredmények, az elérendõ tervszámok hajszolásában eltelt négy esztendõ nem volt elég arra – s talán nem is törekedett rá –, hogy a személyét, a személyes szándékait, azt hogy milyen ember õ valójában, megismerjék.
Gál István az õt ért sérelmekért soha nem állt bosszút, sõt mentett, akit lehetett. Például Sólymos Mihály rövidesen felelõs vezetõ beosztásba került, és élete végéig fontos posztokon dolgozott a bányászatban. Testvére Sólymos András pedig Becker Ferenc után a tatabányai fõmérnök lett.
Az MSZMP Központi Bizottsága decemberi állásfoglalásának megfelelõen a fõtitkár elõadói beszédében az októberi forradalmi megmozdulást ellenforradalomnak deklarálta. Az elõadói beszédet követõ vitában szót kért Gál István is, aki a jelenlévõk közül azon kevesek közé tartozott, aki nem voltak a régi-új vezetés beszámolójával elégedettek.
Gál rámutatott, hogy a gazdaság normalizálásához energiára van szükség, és a széntermelés beindítása ebbõl következõen a hatalom megtartásának létkérdése. Tehát a kormány az életszínvonal emelése kérdésében kényszerhelyzetben van. Indulatosan sorolta a bányavidékek problémáit – amelyek persze az egész ország állapotát jellemezték – nincs áru, nincsenek fo-gyasztási cikkek, amit megvehetnének, a bányatelepek kínálta életkörülmények siralmasak.
„A bányászok felemelt bért kapnak. Most fog igazán feszíteni annak a sok esztendõnek a mulasztása, ami Tatabányán megjelent. Két köpködõn kívül semmi sincs. Egy-két mozi van, de ahhoz 2-3 kilométert kell gyalogolni. Tatabányán, ha van valamilyen színházi mûsor, annak 80%-a botrányba fullad, olyan színvonalú.” Értékét fogja veszíteni mindaz az óriási erõfeszítés, amit jelentettek a bérrendezésre fordított milliók.
Ezek a mondatok a Rákosi-korszak tarthatatlan életszínvonal-politikájáról mondanak ítéletet, ugyanakkor jelzik szociális érzékenységét, készségét a társadalmi gondok megoldására, kifejezik azokat a törekvéseket, amelyek vezetõi magatartását a továbbiakban jellemezték.
A város kommunális és infrastrukturális beruházásai különbözõ központi, megyei, illetve városi tanácsi forrásokból történtek. A vállalat saját beruházási eszközei terhére nagy erõvel látott hozzá a szociális és jóléti – közérzetjavító – feladatainak végrehajtásához. Folytatódott a kertvárosi családi házak építése, és megkezdõdött Óvárosban is a többszintes lakásépítés. Ezekben az években rakták le a Ságvári lakótelep alapjait. Korszerûsítették a régi kolóniák munkáslakásait.
Egy összesítõ jelentés szerint a szénbányászati tröszt 1957-ben kommunális, szociális, munkavédelmi és kulturális feladatokra több mint harmincmillió forinttal költött többet, mint 1956-ban.
Gál István trösztigazgatói tevékenységének új korszaka fontos döntésekkel kezdõdött, személyi javaslatot készített a bányaüzemek vezetõire.
A kinevezésekkel folytatta azt a korábbi gyakorlatát, hogy jól képzett, tapasztalt szakembe-rekbõl alakítsa ki a vállalat stabil mûszaki-kö-zépvezetõi gárdáját.
Mint a megye legnagyobb vállalatának igazgatóját, 1954-tõl a megyei pártbizottság és a végrehajtó bizottság tagjává választották. Ebbéli funkcióiban igen pragmatikusnak mutatkozott, szinte kizárólag a szénbányászattal kapcsolatos, a termelésre vonatkozó, vagy az itt élõk helyzetét, életkörülményeit érintõ fejlesztési kérdésekben kért szót, akkor is kevés alkalommal.
A maga munkaterületén lendületesen látott neki a nagyvállalat termelési körülményeinek javításához, és fejlesztési feladatainak megoldásához. Az újonnan kinevezett üzemvezetõk aktív támogatásával a tapasztalt mûszaki gárdára támaszkodva lassan emelkedni kezdtek a széntermelési mutatók. Tulajdonképpen mostanra kezdett beérni az elmúlt esztendõk törekvése a széntermelés korszerûsítésére, egyre több munkafolyamat gépesítésére, a széntermelõ gép-állomány modernizációjára valamint a bányamunka biztonságosabbá tételére. Ekkor indult meg a szénbányászati tröszt alaptevékenységét kiszolgáló üzemegységek kialakítása – önálló központi mûhely majd gépgyár, tervezõiroda, építészeti üzem, gépkocsiüzem, stb. – amelyek a késõbbi évtizedekben alapját képezték a vállalat gazdasági talpon maradásának.

A vállalkozó
Magyarország gazdasági stratégiájában az elsõ ötéves terv merev tervutasításos módszereihez képest jelentõs irányítási változások következtek be az évtized végétõl. A gazdasági élet alapvetõen a folyamatosan növekvõ energiafelhasználásra alapozódott, ebbõl következõen az ország széntermelésének mutatói két évtized alatt csaknem négyszeresére növekedtek.
Az ágazat egészéhez hasonlóan robbanásszerû termelékenységi eredményeket produkáltak a tatabányai szénbányászati tröszt bányái. A vállalat teljesítménye a következõ évben 1964-65-ben a szénmedence elérte történelmének legmagasabb eredményeit, a 3,4-3,5 millió tonnát. Ekkor volt a vállalat alkalmazottainak a száma a legmagasabb, elérte a 14 ezret.

Dr. Csiszár István: – Talán az igazán nagy emberekre igaz az, hogy mindig nyitva áll az ajtajuk. Gál István ilyen ember volt. Õ mindenkit fogadott. Idõvel kialakult egy rend, hogy mikor lehet õt felkeresni, de ez valójában teljesen informális volt, mert soha, sehol sem lett ez leírva.
– Korán járt be, s bár budapesti volt, a hét legnagyobb részét az iroda melletti lakásában töltötte.
– Gál István mindig tudott dönteni, de az embereit hagyta dolgozni, a napi ügyekbe soha sem szólt bele. Rendszeresen megfordult az üzemekben, de mindig csak tájékozódott, soha sem szólt bele a dolgokba. Ha azonban baj volt, s valamilyen oknál fogva nem születtek meg a döntések kellõ idõben, akkor rá mindig lehetett számítani, õ meghozta azokat.
– Mindig tisztelettel bánt az emberekkel, megadta a módját mindennek. Nem a folyosón beszélte meg például az emberekkel még a legkisebb dolgokat sem.
Rendkívül fegyelmezett ember volt, vasakarattal rendelkezett. Amikor infarktust kapott – sajnos viszonylag korai éveiben –, miután felépült, egyik napról a másikra megváltoztatta az életmódját. Letette a cigit, kedvenc konyakját, onnantól rendszeresen eljárt úszni.

Az új és bonyolult technikáknak az alkalmazása, mûködtetése iskolázottabb, képzettebb munkaerõt igényelt. A vállalat vezetése Gál István ösztönzésére mindig nagy hangsúlyt fektetett a fiatalok felkarolására, iskoláztatásukra. Igazgatói kezdeményezésre 1965-ben felmérték a vállalatnál 10-15 éve alkalmazásban lévõ fiatal, felsõ- és középfokú végzettséggel rendelkezõ mûszaki alkalmazottakat. A felmérés kiterjedt szakmai érvényesülésük és életkörülményeik vizsgálatára is.
A vállalatnál nem csak a földalatti szakmákban, hanem a külsõ iparági tevékenységnél is egyre nagyobb szerepet kapott az új technológia, ami bizonyos kvalifikációt feltételezett, ebbõl kiindulva Gál István hangsúlyozottan támaszkodott a fiatalabb generáció munkájára.
Személyiségét, vezetõi habitusát egész életében végigkísérte a fiatalok iránti személyes figyelme. Szerette a tehetséges fiatalokat, szívesen segítette õket, támogatta munkahelyi elõmenetelüket, és a képességesnek tartottak továbbtanulását, boldogulását a saját eszközeivel, odafigyeléssel, vállalati lakással stb. elõsegítette.

Tóth Mihály, Modern Üzleti Tudományok Fõiskolája, mûszaki intézetvezetõ, stratégiai fõtanácsos:
– Mûszaki ellenõrként – fiatal mûszaki értelmiségiként – kezdtem a vállalatnál 1968-ban, majd az ott töltött harminc év után, 1998-ban vállalkozói igazgatóként hagytam el a bányát.
– Gál István rendszeresen tartotta a kapcsolatot a fiatal mûszakiakkal. 1969 végén egy ilyen találkozó alkalmával arról beszélt nekünk, hogy a szén már nem fogja kitölteni a mi életünket, ezért menjünk tanulni, amit õ támogatott is. Ugyanakkor azt láttuk, hogy a szén, a szénbánya volt minden a bölcsõtõl a temetõig. El nem tudtuk volna képzelni, hogy itt valamikor is baj lehet majd.

A tatai szénmedence bányászatának hat évtizede alatt a leggazdagabb és a leggazdaságosabban letermelhetõ széntelepek elfogytak. A még meglévõ szénkészletek lemûveléséhez új technológiai megoldásokat keresett és talált a vállalat szakmai vezetése. Gál szerint a termelés növelésének kulcsa a mûvelés módszereinek folyamatos korszerûsítése, ilyen például a bányavágatok új biztosítási rendszerének kidolgozása. A tatabányai bányákban az eddig alkalmazott faácsolatokat fokozatosan a korszerû „TH” acélgyûrûkkel váltották ki. Az új technológia alkalmazását Gál István már 1953-ban kezdeményezte. Az új módszer ugyanis olcsóbbá tette a termelést azáltal, hogy az import bányafát megspórolta, ugyanakkor lehetõvé tette a korábban csak gazdaságtalanul kitermelhetõ szénvagyon kibányászását is.
Gál István ösztönzésére feltérképezték a szénmedence már fogyóban lévõ ásványvagyonát, s ennek köszönhetõen a már lemûvelt szénmezõk szintje alatt 20 méterrel hatalmas új széntelepet találtak. 8-10 méter vastag új szénmezõt, amely csaknem 10 millió tonna jó minõségû szenet tartalmazott. Ugyanígy más bányaterületeken is eredménnyel jártak.
Új korszerû módszereket alkalmaztak, a korábbi kamrafejtést felváltotta a frontfejtéses eljárás. Ez modern gépészeti technikát igényelt, ezért európai színvonalú csúcsminõségûre cserélték az elavult szovjet gépi berendezéseket. A modernizációs folyamatban a vállalat anyagi helyzetének valamint technikai potenciáljának függvényében különbözõ megoldásokat alkalmazott. Például a szabadalmi jogok megvásárlásával megszerezte a külföldrõl behozott gépi berendezések egyes elemeinek gyártási jogát. Így idõvel saját gépgyárában, a Központi Mûhelyben már maga is képessé vált ezeknek a bányagépeknek az elõállítására és piaci értékesítésére. A vállalatvezetés által megszerzett önálló külkereskedelmi jog meggyorsította és megkönnyítette ezeket az üzleti tranzakciókat, mind a nyugati, az úgynevezett kemény-valutás keretek – német, angol, svéd, stb. tõkés országokban mûködõ magánvállalatokkal kialakított üzletek voltak – mind a KGST országok között.
Azzal, hogy Gál István kezdeményezésére a tröszt 1967-ben önálló külkereskedelmi jogot kapott, óriási gazdasági elõnyre tett szert. A külkereskedelmi önállóság révén a vállalat munkatársai által kidolgozott és szabadalmaztatott eljárásokat a világ számos országában bevezették.

Gál István vezetõi stílusára jellemzõ másik vonás – ez szintén végig kísérte igazgatói pályafutását – a sport szeretete, amely a vállalat dolgozói számára igen népszerû Bányász Sportegyesület támogatásában nyilvánult meg. Tatabányán a sportélet a bányatelepek kialakulását követõen indult meg. A Tatabányai Bányász Sport Club éppen 100 esztendeje, 1910-ben magánkezdeményezésre jött létre. A klub szervezete néhány szakosztályra korlátozódott, s a pályák ingyenes használata mellett a tagdíjakból tartotta fenn magát.
A bányák államosítását követõen a bányász sportklub létesítményei a tröszt kezelésébe kerültek. A növekedés nem csak mennyiségi, hanem minõségi gazdagodást is jelentett, Gál István úgy gondolta, a munkások kedvelik a sportot, ezért a vállalat vezetése számára kötelezõ feladat ennek támogatása. Ugyanakkor a kiemelkedõ színvonalú versenysportban annak népszerûsége mellett nagy propagandalehetõséget is látott.

Májné Forisek Erzsébet, a Tatabányai Sport Club ügyvezõje, egykori atléta, 69-szeres magyar bajnok, távolugró csúcstartó:
– Azt a sportolót, aki már letett az asztalra valamit, Gál István, a Tatabányai Bányász Sport Club támogatta. Azokat a kiválóságokat, akik ott voltak a dobogón, kiemelt figyelemmel kí-sérte, támogatást nyújtott fejlõdésükhöz.
– Válogatott atlétaként kerültem ide a vállalathoz 1969-ben, ebben az idõben én tartottam a korosztályos válogatott magyar csúcsot távolugrásban. Gál István úgy döntött, hogy nekem itt kell maradnom, megkért, hogy menjek fel az irodájába. Elbeszélgettünk, kifaggatott, hogy mi az elképzelésem, biztatott hogy maradjak, a feltételeket biztosítják, és majd ha a család, a gyerekek kerülnek az elõtérbe, akkor is számíthatok a Bányászra. Szimpatikus volt ez az ajánlat nekem.
– Innentõl rendszeres kapcsolatba kerültünk. Gyakran lejött a sportolók közé az edzésekre, és beszélgetett velünk. Gál István már akkor értette a marketing lényegét, tudta, hogy a sport messzire viszi a város nevét, s ezzel a lehetõséggel õ már akkor élt.

1954-55-ben másfélmillió forintos beruházással újította fel a vállalat az Ótelep központjában álló népszerû, valahai Noll-kocsmát szakszervezeti mûvelõdési ház céljaira, amelyet, – Zsdanovról, a szovjet kultúrpolitikusról neveztek el. Itt mûködtek a bányász mûvészegyüttes csoportjai, a zenekar, és a népitánckar, valamint a színjátszók, egészen a hatvanas évekig, amikor a Népház épületét a városi tanácstól vállalati kezelésbe vette a szénbánya vállalat. Az épületet jelentõs anyagi ráfordításokkal felújították és korszerûsítették, ily módon alkalmassá vált a bányász-szakszervezet illetve a vállalat által fenntartott mûvészegyüttesek befogadására.

Dr. Éless Béla, egykori élsportoló, atléta, gyalogló, a Népház, majd a Jászai Mari Színház volt igazgatója:
– 1962. december 1-jén még mint MAFC-ista (Mûegyetemi Atlétikai és Futball Club) voltam lent Tatabányán. A sportban akkor Pest és Tatabánya nagyon közel volt egymáshoz. Tatabányán védett Grosics Gyula, és még jó néhány pesti futballista is itt játszott, s mindez rangot adott a városnak,  vonzotta a fiatal pesti sportolókat.
– Horváth László, a Tatabányai Szénbányák Szállítási Üzemének osztályvezetõje és egyúttal az Atlétikai Szakosztály vezetõje megjelent a pesti pályákon. Egzisztenciára vágyó, fiatal tehetséges sportolókat kerestek, mert a tatabányai atlétacsapat – bár kitûnõ sprintereik és dobóik voltak – kicsit egyoldalú volt. Azt gondolták, hogy fejleszteni kell a szakosztályt. Hetünket hívtak végül. Én gyaloglóként kerültem a csapatba.
– Pozitív tárgyalásaim után, estefelé felkerestek a vendégszobában, ahol elszállásoltak, s szóltak, hogy másnap reggel háromnegyed hétre mennem kell a Gál elvtárshoz” raportra”. Egy héten egyszer – a bányánál ez volt a szokás – vezetõi raport, vagyis eligazítás volt. Körülbelül húsz percet beszélgettünk a vezérigazgatóval. Egyszerûen kikérdezett mindenfélérõl, hogy miért döntöttem úgy, hogy idejövök, mitõl szimpatikus ez nekem, stb., stb. Elmondtam neki, hogy nem szerettem volna elkötelezni magam sem a Dózsába, sem a Honvédba, és persze a megígért lakás is vonzott. Pontosan tájékozott volt mindenrõl velem kapcsolatban. Tudta, hogy elõadómûvész vagyok, és rendeztem a Közgáz kabarékat, s a következõket mondta: „A diplomásokat, akik sportolóként jönnek ide, azokat én ismerni akarom, és biztatom õket, hogy ez a város magukkal, fiatal diplomásokkal lesz erõsebb, és ha abbahagyná egyszer a versenyzést, itt akkor is lesz lehetõség, ahol folytathatja, itt van a Népház és a Bányász Együttes.”
– Több mint tizenötezer ember dolgozott a Tatabányai Szénbányáknál. Minden üzem vállalt két-három élsportolót. Az én sport státuszom a Szállítási Üzem Anyagosztályán volt. Szerették, tisztelték a sportot Tatabányán. Ennek a kulcsa a futballcsapat volt, de sokat tettek hozzá a többiek is, a kézilabdások, a bunyósok, a súlyemelõk, meg mi is az atléták. Gál erre is figyelt, a sportot a város közéletének tekintette, és a közhangulatot javítani képes tényezõnek.
– A Bányászszínpaddal 1964-tõl rengeteg üzemben voltunk kint, kis harmincperces elõadásokkal leszállás elõtt. A sporttal azonos tisztesség övezte a kultúrát. Bányász Együttes, szimfonikusok, tánc, színház, kórus – font volt, a bányászok igényelték is az elõadásokat, s nem csak az volt a lényeg, hogy bányászok is részt vettek benne. Húsz üzemben – a szakszervezeti könyvtárakkal együtt – harminckét könyvtár volt (!). Ehhez is kellett a „Gál”.

Gál István személyes ügyének tekintette a bányában dolgozók biztonságát is. A központi bányamentõ és tûzoltó állomást kibõvítették, korszerûsítették, a legmodernebb mûszerekkel és védõfelszerelésekkel látták el. 1960-tól, mint önálló vállalati egység a rendszeres korszerûsítések eredményeképp az ország egyik legjobban mûködõ és legnagyobb szakmai tekintéllyel bíró intézményévé vált a bányász szakmában.
A vállalat gyarapodásának, a termelési mutatók emelkedésének másik forrása a meddõhányók hasznosításán alapuló találmány, amelyet a HALDEX elnevezésbõl ismerhet az ország. A rövidítés alapja a „halda” német szó, amely meddõt jelent. A tatabányai mérnökök által kidolgozott és szabadalmaztatott eljárás a bányamûvelés során keletkezett, óriási területeket elfoglaló meddõhányók felszámolását, azok feldolgozásával és hasznosításával oldotta meg. Gál István kezdeményezésére a tatabányai szakemberek az 1954-55-ös években felmérték az ország bányavidékein található meddõhányók mennyiségét és összetételét. Ezek feldolgozása igen sok elõnnyel járt a tatabányai tröszt számára, olcsó beruházással, alacsony termelési költségekkel jutottak szénhez. A felszabaduló területek hasznosíthatóvá váltak, s lehetõvé vált a bányavidékek környezetének rekultivációja.
A HALDEX-eljárás igazi gazdasági és környezetvédelmi sikert külföldön aratott – Lengyelországban, Törökországban, Angliában, Belgiumban és még számos országban –, elsõsorban azért, mert az ottani meddõhányók voltak szénben, méghozzá magas fûtõértékû szénben a legdúsabbak, és az eljárás hatékonysága szempontjából ez fontos paraméter. A hazai alkalmazás eltörpült a külföldiek mellett.
A vállalat és a felügyelõ ágazati minisztérium igen ügyesen menedzselte az új találmányt. A tatabányai szabadalom bevezetésére már 1957-ben Sziléziában folytatott tárgyalásokat egy tatabányai mérnökökbõl álló delegáció Gál István vezetésével. Az 1961-ben HALDEX néven megalakított részvénytársaságban a magyar fél feladatait a Tatabányai Szénbányászati Tröszt látta el a kormány rendelkezése alapján. Megjegyzendõ, hogy a vállalkozás, mint nemzetközi vegyes vállalat a KGST-ben még hosszú évekig példa nélküli volt.
A meddõbõl kinyert egyéb anyagok építõipari alkalmazását, a tégla és cementgyártásban való hasznosítását is kidolgozták. Megjegyzendõ, hogy a szenes erõmûvek által kibocsátott nagymennyiségû égéstermék, az erõmûi pernye építõipari felhasználására már az ötvenes évektõl történtek kísérletek, amelyeket a tröszt vezetése a tatai téglagyár és a tatabányai cementgyár mûszaki gárdájával együttmûködve végzett. Gál István már 1958-ban tárgyalásokat folytatott az építésügyi és a nehézipari miniszterekkel, annak érdekében, hogy az eredményes kísérletek alapján kidolgozott pernyehasznosítási eljárást, annak népgazdasági elõnyeit hangsúlyozva a két ágazati minisztérium segítségét és támogatását kérte a téglagyártás új módszereinek bevezetéséhez.
Gál István személyes életében számos változásra figyelhetünk ezekben az években. Miután a minisztériumban eltöltött évei alatt elvégezte a mûszaki-gazdasági akadémiát, 1958-tól beiratkozott a budapesti közgazdasági egyetemre, ahol 1960-ban mérnök-közgazdász diplomát szerzett, majd 1962-ben A teljesítmények emelésének szükségessége és lehetõségei a magyar szénbányászatban címmel disszertációt nyújtott be a Miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem Bányamérnöki Karára, amely dolgozatot „cum laude” minõsítéssel megvédve doktori címet kapott.
Sikerült kialakítania az igazgatói feladatainak kiegyensúlyozott ellátásához feltétlen szükséges, stabil társadalompolitikai hátteret. A megyei pártbizottsággal való véleménykülönbségek és személyi ellentétek Molnár László távozásával véget értek. Utódjával, Nemeslaki Tivadarral Gál István kiegyensúlyozott, jó kapcsolatot alakított ki. Majd különösen jó kapcsolatot tudhatott magáénak Nemeslaki utódjával, Havasi Ferenccel, aki majd egy évtizedig töltötte be ezt a funkciót. Havasi Ferenc megyei párttitkárként, KB-tagként, majd az MSZMP gazdaságpolitikáért felelõs titkáraként, mint a gazdasági reformok híve és felelõs támogatója, segítette a hazai szénbányászat érdekeinek erõteljes érvényre juttatását.
Gál nagy hangsúlyt fektetett a belsõ viszonyok normalizálására. Vélhetõen komoly tanulságokat jelentett az 1956 év végi munkástanácsülés hangulata, amelyen azzal vádolták, hogy egy körülötte kialakult klikk önös érdekeit szolgálta, nem a munkásokét.

Dr. Csiszár István: – Párttag volt, és azt mindenki tudta, hogy országos szinten is súlya van a személyének, ugyanakkor nem voltak magas szintû beosztásai egyik téren sem. Mindez talán erõs személyiségébõl adódott, az biztos, hogy nem félt senkitõl. Hat pártfegyelmit kapott a pályafutása alatt, de mindegyiket megúszta különösebb retorzió nélkül.
– Az emberek, a bányászok boldogulását épp olyan fontosnak tartotta, mint a párt elvárásait. Egy alkalommal például felmerült a kérdés, hogy a balatongyöröki bányászüdülõben vajon minden szobában legyen-e fürdõszoba, vagy sem. Gál ekkor átmutatott a túloldalon lévõ pártüdülõbe, s azt mondta: „Ha ott lehet, legyen itt is.” És lett.
– Nagyon jó kapcsolati rendszere volt. Fock Jenõ – lévén, hogy gyõri volt –, hazafelé mindig bejött hozzá látogatóba. Ugyanígy Havasi Ferenc, aki tatabányai volt, rendszeresen látogatta õt. Fekete Jánossal is jó volt a kapcsolata, így a beruházásokra gyakorlatilag mindig lehetett forrást találnia.

 „Mindig az volt a vágyam, ma is az, hogy – jó értelemben véve – vállalkozó legyek” – fejtette ki emberi törekvésének célját egy újságíró kérésére Gál István. 1961 tavaszán munkájának elismeréseként megkapta a Kossuth-díj második fokozatát. „A szénvagyon növelése és feltárása, valamint a széndúsítás és az iszapolási eljárás korszerûsítése terén végzett nagy értékû munkássága elismeréseképpen.”
Riporter a vállalkozó szellemiséget a „jó értelembe véve” megkülönböztetésével látta szükségesnek elfogadhatóvá, politikailag emészthetõvé tenni. Pedig vállalkozó volt Gál István, nagyvál-lalkozó, olyan, ebben a történelmi korszakban ritka személyiség, aki új utakat és eljárásokat volt képes keresni a rábízott termelési egységek és emberek kínálta megoldásokkal bátran élve, teljességgel kihasználva a kor megengedte jogi, politikai és gazdasági lehetõségeket.

Tóth Mihály: – Gál István agyában már 1964 környékén megfogalmazódott, hogy a környezetvédelem lesz a világ problémája. 1965-ben már írásos feljegyzések vannak arról a víziójáról, hogy Tatabányán a kimerülõ szénvagyon utáni idõkben létre kell hozni egy – lehetõleg komplex – környezetvédelmi iparágat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy komplex K+F fejlesztés folyt itt: tervezés, építészet, bányászati fejlesztési részleg, aminek eredményei számos környezetvédelmi beruházásban öltöttek testet az ország, sõt a világ számos pontján.
– De mentsvára volt a bánya azoknak is, akik a rendszerrel valamilyen oknál fogva nem voltak kibékülve. Gál segített nekik. Végzettségüknek, képességüknek megfelelõ munkahelyet biztosított a számukra.

Gál István vezetõi koncepciójában célul kitûzött bányászati rekonstrukciós program tulajdonképpen: a klasszikus értelemben vett tatai szénmedence utolsó széntartalékainak kibányászását jelentette. A meglévõ széntartalékok gazdaságos kiaknázása mellett a megyehatáron kívül fekvõ új szénterületek felkutatása volt a vállalatvezetés egyik kézenfekvõ haladási iránya.
A vállalat elõrehaladásának másik útja a diverzifikáció, ami tulajdonképpen a meglévõ szellemi-emberi tõkéjének és a vállalat gépi-technikai gyártóképességének gazdaságossá tétele, és sokszínû felhasználása termelési profilbõvítéssel. Már 1957-ben önálló tervezõirodát szervezett a tröszt saját tervezési jogának megszerzésével. A saját célra szükséges, majd késõbb külsõ megrendelésekre elvégzett tervezési feladatok saját szakemberekkel való kivitelezése, megszervezése párosulva az építõ és karbantartó üzem létrehozásával olcsóbbá és gyorsabbá tehette a vállalati fejlesztéseket, évek múltán pedig egyre növekvõ mértékben külsõ megrendelésekre is volt kapacitásuk.

Garbacz Lászlóné, az É.R.T Építõipari Fõvál-lalkozó és Szerelõipari Kft. ügyvezetõ igazgatója: – Szívesen emlékszem vissza arra az idõre, amikor a Tatabányai Szénbányászati Tröszt 1964-ben megalakította az Építészeti Üzemet. Ez a részleg magas- és mélyépítõ ipari munkákat végzett generálkivitelezésben, és az anyavállalat anyagi forrásaira támaszkodva fejlesztette telephelyét, és ipari üzemek sokaságát. Az üzem vezetõje – egészen 1987-es nyugdíjazásáig –, az a sokak által jól ismert sikeres tatabányai labdarúgó, Majtán József volt, aki – az üzemvezetõi munkája mellett – 23 éven át az akkor nagyon eredményes TBSC futballszakosztályát is vezette.
– Kitûnõ menedzser volt, olyan ember, aki felkészültségben, igényességben, szociális érzékenységben egyaránt megfelelt az igazgató, Gál István magas elvárásainak. 35-40 kiváló fiatal – építész, gépész, villamosmérnök, technikus –, valamint 700 szakmunkás, illetve fizikai dolgozó minõségi munkáját irányította.
– Gál István az Építészeti Üzem fõ feladatául a bányászathoz kapcsolódó bányaüzemek külszíni létesítményeinek – irodák, öltözõk, üzemi fürdõk, mûhelycsarnokok, illetve a külsõ üzemek és a Vértanúk terén a bányaközpont épületeinek – építését, felújítását jelölte ki. De ennek az üzemnek a szerepe jóval nagyobb volt ennél, hiszen – magas színvonalú munkát végezve – részt vettek a vállalati dolgozók, valamint Tatabánya város lakosságának lakáscélú, egészségügyi, kulturális, sport- és egyéb létesítményeinek felépítésében is.
– Sok száz lakás készült el ennek a kitûnõ vezetõkbõl és munkáskollektívából álló üzemnek a kivitelezésében a kertvárosi városrészben, a Cseri (korábbi közismert nevén KISZ) lakótelepen, a Dózsakertben és a Gál István lakótelepen.
– Olyan munkák köthetõk nevükhöz, mint a tatabányai Bányászfürdõ-Gõzfürdõ rekonstrukciója, a TBSC-székház, a hotel és az étterem, a Városi Sportcsarnok, a Népház (ma Jászai Mari Színház – Népház) átépítése, bõvítése, a Tröszti klub-étterem, a 3000 adagos vállalati étterem (ma WEST étterem), ABC áruházak (Óváros, Kertváros), Balatongyöröki Bányászüdülõ bõvítése,   korszerûsítése.
Az Építészeti Üzem a munkákat döntõen a Szénbányászati Tröszt Tervezõ Irodájának tervei alapján, a Vállalat Beruházási Fõosztályának bonyolításában és mûszaki ellenõrzése mellett végezte. A testvérüzemmel, a VIDUS-sal közösen számtalan szennyvíz- és ipari víztisztító létesítmény megvalósításában vett részt Magyarországon – Tatabányán, Dunakeszin, Algyõn, Nyíregyházán –, illetve Csehszlovákiában – Kassán, Zólyomon, Párkányban.

1964-ben – mint említettük – a tröszt évi 3,5 millió tonnás csúccsal elérte történetének legmagasabb termelési eredményét. Ettõl kezdve folyamatosan csökkentek a termelési mennyiség mutatói. Ennek egyik oka a geológiai viszonyokban, a tatai medence szénvagyonának kimerülésében kereshetõ, másik oka pedig a magyar gazdaságpolitika változásában. Az új irány az energiafelhasználás korszerûsítését hirdette, az olaj- és a földgáz-felhasználás növekedését célzó beruházásokat szorgalmazta, s mindez a hazai széntermelés visszaszorulását eredményezte. A szénbányászat egyre inkább veszteséges lett.
A tatabányai bányavállalat rugalmasságát, cselekvõképességét bizonyítja, hogy ebben az idõben ugrásszerûen nõtt a szénen kívüli tevékenység mennyisége. A vállalat kiutat keresett az alaptevékenység termelési válságából, és a több lábon állás stratégiáját választotta.
A meddõhányó-feldolgozás mellett, flotálási-dúsítási eljárásokat dolgoztak ki, gépek tervezését gyártását kezdték meg, illetve az ipari és ehhez kapcsolódó vizek tisztítása-szûrése, a környezetvédelemmel kapcsolatos feladatok kerültek az elõtérbe. Ehhez kapcsolódva tucatnyi szabadalmaztatott technológia született a tatabányai mérnökök kutatásai alapján, illetve a vállalat megbízásából. Ebbõl a tevékenységbõl szerveztek egy vállalaton belül önálló üzemet , a VIDUS-t (Vízdúsító és -tisztító berendezések Gyára), amely túlélte a vállalat felszámolását.

Májné Forisek Erzsébet: – Én élsportolóként a VIDUS-nál voltam státuszban. Késõbb marketingvezetõként is meggyõzõdhettem arról, hogy Gál István elõrelátó, jó szakember volt, õ már akkor látta, hogy a víz, a szennyvíz kezelése igen fontos lesz a világnak. A VIDUS olyan szakembereket hozott Tatabányára, akik ennek a területnek a legjobbjai voltak. Technikusi képzettség alatt senki nem is volt ennél a cégnél. A magyarországi víz- és szennyvíztisztítás alapjait rakták le itt. Innen indultak azok a szakemberek, akik az itt tanultak alapján késõbb képesek voltak céget alapítani és tovább fejlõdni.
– A zseniális szakembergárdának köszönhetõen olyan technológiát sikerült elõállítanunk, amely a világ egészét érdekelte, s amelyet el tudtunk adni. Volt marketing, piackutatás, a Gál-féle szerkezeti-szervezeti korszerûsítésnek köszönhetõen olyan cég alakult ki, hogy az alapjaitól kezdve a termeléstõl az értékesítésig minden egy szervezetben volt. Így mindent kézben lehetett tartani, és a piac kihívásaira gyorsan lehetett reagálni.
– A vállalat rendszeresen részt vett hazai és nemzetközi kiállításokon, s ilyen alkalmakkor több olyan termék is elismerésre került, amely már a nyugati piacok fantáziáját is megmozgatta. Például BMV Nagydíjas lett a Tatabányán kifejlesztett kapilláris ultraszûrõ, amely egy membránokból összeállított víztisztító berendezés volt, de ugyanezt a díjat kapta meg az egyik korszerû szennyvíztelepeken használható szûrõberendezésünk is.
Sportoló státuszban voltam, de az edzõmmel igyekeztünk mindig úgy beosztani az edzéseket, hogy a lehetõ legkevesebbet hiányozzak a munkából. Nagyon jó volt itt a légkör, szerettem itt lenni. Sokat tanultam ennél az üzemnél.

Dr. Csiszár István:
– Elõrelátó ember volt, soha nem ragadt le a hétköznapok problémái mellett. Messze látott. Amikor még abszolút virágzott a cég, õ már – az 50-es évek végén, a 60-as évek elején! – látta, hogy a szénnek vége lesz. Már akkor azon gondolkodott és dolgozott, hogy hogyan lehet majd ezt meghosszabbítani, mivel lehet majd kiegészíteni, felváltani.
– Azt tudta, hogy a bányászt nagyon gyorsan nem lehet átképezni. A gyerekeik már tanul-hatnak majd új szakmát, de nekik még ebbõl kell majd megélniük. Ezért aztán a széntermelés további lehetõségeit kereste. Egyrészt újabb megnyitható széntelepeket kerestetett, másrészt piacot keresett, ahol a kitermelt szenet majd el lehet adni.
– Kereste aztán azt is, hogy mivel lehetne foglalkozni, ami nem szén. Így jött létre lépésrõl lépésre a szénen kívüli tevékenység. A mai ASG, az egykori Központi Mûhely a város legnagyobb gépgyára volt, s a bányákat szolgálta ki. Ezt Gál István már úgy kezdte fejleszteni, hogy a késõbbiekben más piacokat is kiszolgálhasson majd.
A másik új profil a környezetvédelem, az 50-es, 60-as években (!). Létrehozták a VIDUS-t, amelynek fõ profilja víz- és csatornatisztítás lett. Technológiákat vásároltak, majd saját fejlesztések történtek. Ezt az üzletágat a késõbbiekben a Zenon, majd a General Electric vásárolta meg, s ma az egyik legfejlettebb, nemzetközi szinten is elismert környezetvédelmi technológiának számít.

Tatabányát ebben az idõszakban Budapest bányájának is hívták, mivel eleinte egy, majd naponként két autóbusz szállította a fõvárosból a vállalat számára hiányzó szakembereket. Ezzel párhuzamosan támaszkodtak a helyi tehetségekre, a saját innovatív szakembereikre. Például, amikor a szén komplex felhasználásának ötletét, azaz az elégetése után visszamaradó ásványi anyagok felhasználási lehetõségét kezdték kísérleti jelleggel kutatni, az újonnan idehozott, egyetemekrõl és különbözõ kutatóintézetekbõl alkalmazott kutatók összefogására a vállalaton belül 1972-ben létrehoztak egy új szervezeti egységet, a Komplex Szénfelhasználási és Kutatási Fõosztályt , amelynek a vezetésével az igazgató azt a Kapolyi Lászlót bízta meg, akinek szinte elsõ munkahelye volt Tatabánya, aki az egyetem elvégzése után 1953-tól állt különbözõ vezetõi beosztásokban a Szénbányászati Tröszt alkal-mazásában.

Tóth Mihály: – Gál István nagyon fontosnak tartotta a megfelelõ szakemberek alkalmazását. Híres volt az ún. „lángész járata”, amely naponta hozta-vitte a szakembereket a fõvárosból. Azok a pesti értelmiségiek voltak, akik nem akartak Tatabányára költözni. Gál tudta, hogy a bányának szüksége van ezekre az agyakra.

A tatabányai szénbánya vállalat elõtt álló másik kitörési lehetõség új beruházások indítását, illetve új bányák létrehozását jelentette, új geológiai viszonyok között.
Ez az út Gál István személyes meggyõzõdésé-vé vált, egyébként ebben a vállalaton belül és a magyar szénbányászat szakmai vezetésében is komoly elméleti és gyakorlati támogatásra talált. Már az ötvenes években megkezdõdött a vállalat felkészülése erre a kitörésre, a megye hatá-rain túl, Fejhér megye területén fekvõ eocén kori széntelepek felmérésével. A munkálatokat elõkészítõ kutatás váltakozó intenzitással folyt a hatvanas évek alatt is, ekkor még elsõsorban vállalati forrásokból.

Az új gazdasági mechanizmus irányelvei ezzel a helyi érdekkel szemben állva az ország energiaellátását egyre nagyobb mértékben a szénhidrogénekre alapozták, amely koncepció Tatabánya tekintetében tragikus következményekkel járt, hiszen az évek során a régi szénmedence kimerült, és az új bányanyitások elõkészítésére nem volt elégséges a helyi erõ és az állami támogatás sem. A IX. Kongresszus határozottan állást foglalt abban, hogy a szén részarányát a magyar gazdaság által felhasznált energiaforrásokon belül csökkenteni szükséges. Az ország energiaellátási koncepciójának változásában a szénbányászat számára a X. Kongresszus sem jelentett igazi áttörést. Több hozzászóló, többek között Gál István is némi kritikai éllel foglalt állást az ország energiapolitikáját illetõen.
Gál István életének egyetlen központi kérdése volt: a szénbányászat és ezen belül Tatabánya érdekeinek maximális képviselete. Erõteljesen hangsúlyozta, hogy igen idõszerû lenne a szénkutatások meggyorsítása, új aknák megnyitása. Ez azonban csak kormányzati segítséggel lehetséges. Lényegében megkérdõjelezte az új gazdasági mechanizmus energia-politikáját. Röviden szólt azokról a kísérletekrõl, amelyek Tatabányán a szén komplex felhasználásával kapcsolatosan sikerrel folynak, és amelynek egyéb iparági hasznosítása a közeljövõben vélhetõen eredménnyel kecsegtet.
Az ország energiapolitikáját gyökeresen megváltoztatta az 1973-as esztendõ, amikor a világ olajtermelõ országai óriási áremelést hajtottak végre. Az olajárrobbanás megrázta a magyar gazdasági életet is. 1973-ban a csordakúti bányaüzem megnyitásával a tatabányai vállalat széntermelési tevékenységével kilépett a hagyományos tatai szénmedencébõl. A bánya megnyitása, a munka elõkészítése saját vállalati erõforrásokból kezdõdött. Ám az igazán fontos és gyökeres változás Tatabánya és a Komárom megyei szénbánya vállalatok számára 1975-ben következett be, amikor a bányavezetés és a megye politikai szervei évekig tartó szívós munkáját siker koronázta. Az 1975-ös XI. Pártkongresszus dokumentumaiban már határozatként fogalmazódott meg a hazai energiahordozók, nyersanyagok, közöttük az észak-dunántúli eocén-korból származó barnaszénkészletek nagyobb arányú hasznosításának szükségessége. Megindultak a bányaberuházások, elkezdõdött a tatabányai szakemberek vezetésével Mány és Nagyegyháza bányalétesítményeinek kiépítése, az úgynevezett „eocén-program” helyi kivitelezése. „A magyar szénbányászat eddigi legnagyobb vállalásával a dunántúli energetikai beruházások keretén belül megyénk bányavállalataira hárul az a felelõsségteljes feladat, hogy megnyissák és üzemeltessék a Bicskei Hõerõmûvet kiszolgáló eocén szénbányákat. A hazai bányaberuházások történetében páratlan arányú 27 milliárd forintos fejlesztés helyreállítja az iparág eddigi megítélését és rangját” – fogalmazta meg Antalóczy Albert, a megyei pártbizottság elsõ titkára.

Az ülésen a kormány képviseletében jelen volt Kapolyi László akkori nehézipari miniszterhelyettes, aki a bányászszakma megújulásáról beszélt, és biztosította a jelenlévõket arról, hogy a hazai szénbányászatnak a jövõben nagyon komoly szerepe lesz a magyar népgazdaság energiagondjainak megoldásában. A távlati tervek szerint a termelési szint megkétszerezésére, megháromszorozására lehet a jövõben számítani.
A vitában szót kért Gál István is. Elõször a Tatabányán kialakult helyzetrõl beszélt, arról, hogy mit jelent ez az itt élõ emberek számára. „Tatabányán kérlelhetetlenül be kell fejezni a bányászkodást.” Érzékeltette, hogy a bányabezárásokkal járó és szükségszerûen elvégzendõ feladatoknak csak az egyik, a könnyebbik része a rekultivációs kérdéseket érintõ technikai munka az eddig elmûvelt bányatérségeken. Az egész lakosságot érintõ kérdés a város és térségének a vízszolgáltatását biztosító vízbányászat problémáinak megoldása.
Az eocén-bányák megnyitása óriási mennyiségû és az eddigi bányásztevékenységtõl minõségében eltérõ munkát kíván. Az eocén-bányák kiépítése új, a hagyományostól eltérõ struktúra kialakításával kell, hogy együtt járjon, a ma ismert legkorszerûbb irányítás-technikának, a számítógépes irányítási rendszernek a bevezetésével. Ezeknek a feladatoknak a megoldására kellõen felkészültek a vállalat szakemberei.

A Gál István által itt elmondott gondolatok betudhatóak gyõzelmi beszédnek is, hiszen a kormánydöntésben a saját másfél évtizedes küzdelmeinek pozitív mérlegét is olvashatjuk.
A nagy múltú vállalat sorsáért, a bányászszakmáért, Tatabánya város jövõjéért szóló, esetenként a szenvedélyes hangot sem nélkülözõ hozzászólása volt az utolsó nyilvános szereplése. Kevesen tudták a jelenlévõk közül, talán csak a legközelebbi munkatársai, hogy súlyosan beteg, egyre elviselhetetlenebb fájdalmait hatalmas akaraterõvel, az utolsó heteiben cs ak orvosi segítséggel tudta leküzdeni. Néhány hét múlva adta hírül a sajtó, hogy december 28-án elhunyt. Halálát követõen az egyik legnagyobb frontbrigád felvette a nevét.
„Élete elválaszthatatlan volt a megyeszékhely eddigi történetétõl, ezért lett méltán 1977-ben Tatabánya díszpolgára, azé a városé, amelyért sokat tett és alkotott.
1980. december 16-án hozott határozatával a városi tanács végrehajtó bizottsága azt a modern lakótelepet, amely a legkorábbi, 1896-97-ben, az itteni bányászkodás hõskorában kialakított, majd a hetvenes évek végén lebontásra került munkás kolónia, az ún. Ótelep helyére építették, személyére emlékezve Gál István lakótelepnek nevezték el.
1987 tavaszán, születésének 70. évfordulóján pedig a bányász szakszervezet és a vállalat kezdeményezésére elhelyezték a Varga Imre szobrászmûvész által róla mintázott reliefet, amelyet azóta minden év bányásznapján megkoszorúznak az emlékét tisztelettel ápoló, rá emlékezõ bányászok.

Az a tény, hogy a rendszerváltást követõ években, amikor szobrokat döntöttek, utcaneveket változtattak, Gál István nevét azonban változatlanul viseli a város egyik legnagyobb lakótelepe, jól mutatja, hogy Gál István trösztigazgató személyiségét és munkásságát halála után is tiszteletben tartja a város kollektív emlékezete.. 2006-ban a Vértanúk terén, az irodájától alig egy kõhajításnyira, felállították a Péterffy László alkotásában készült mellszobrát is.

Már életében köztiszteletnek örvendõ és nagyhatalmú személyiség volt. Tetteit, cselekedeteinek mozgatórugóit kutatva elmondható róla, hogy mind a tekintélyéért, mind a hatalmáért keményen megdolgozott.
Egy igazi szakmai fanatikus volt, akit a politika, a pénz, az üzlet dolgai csak annyiban érdekeltek, amennyiben azok a város és a tatabányai szénbányák, a bányászat ügyét érintették. Olyan igazgató tudott lenni a Kádár korszak idején, aki a szocialista gazdaságpolitika kényszerpályája ellenére megkísérelte a gazdaság logikáját, illetve a piaci lehetõségeket szem elõtt tartva mûködtetni a szocialista nagyvállalatot.
Magas pozíciója ellenére nem halmozott fel jelentõs magánvagyont, ugyanakkor minden eszközzel segítette beosztottjai, dolgozói gyarapodását.

Cseh Teréz

Felhasznált irodalom:
Ravasz Éva: Gál István 1917-1979. Egy bányaigazgató portréja, Tatabánya, 2004., Kiadja a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány.