Életútja
Kokas Ignác  gyermekéveit Válon, szülõfalujában töltötte. Miként édesapja – no és nagy elõdje, Munkácsy Mihály –  õ is asztalosinasként kezdte, de ifjú éveiben megmutatkozott rajztehetsége, vonzódása a festészethez.
 Magánúton végezte el a négy polgárit, és 1947-ben bekerült a fõvárosi Dési Huber Népi Kollégiumba. Emlékezetes évek voltak ezek számára. Bár ezek az esztendõk nem voltak mentesek a nélkülözéstõl, itt kötött barátságot Nagy Lászlóval, késõbbi neves költõnkkel, aki ugyancsak a képzõmûvészet felé kacsingatott abban az idõben. Kokas Ignác a kollégiumba korábbi rajztanára tanácsára minden elõképzettség nélkül jelentkezett – és elsõre fölvették. Tanulmányait 1952-ben fejezte be, ahol Kmetty János és Bernáth Aurél voltak a mesterei. Kmettytõl elsõsorban a geometriai formák tiszteletét, Bernáthtól a szabadban festés szeretetét tanulta meg. Ám hamar nemet mondott a kockarajznak, inkább amolyan „rongyos” festõ lett, a hangulatok és színek megörökítõje. Festõi foltokból építkezett, mûveit nem a konstruktivista szabályszerûség határozta meg. Diplomamunkája már elõrevetítette, hogy sikeres festõ, elismert mûvész válik belõle. Ezzel az alkotásával, mely Az asztalos címet kapta, – ugyanis édesapját örökítette meg rajta – hatalmas elismerést aratott, és megvásárolta azt a Nemzeti Galéria.
A hatvanas évektõl tartott mintegy három esztendeig az úgynevezett zöld korszaka. 1969-tõl pedig a Fejér megyei Alcsút melleti Ginza-pusztán töltött több hónapot évente. Itt festette ezután teljesen egyéni stílusú képeit. Az alakos és a nonfiguratív ábrázolás határmezsgyéjén, egyetemes emberi mondanivalókkal.
Kokas Ignác 1973 és 1983 között a Képzõmûvészeti Fõiskolán tanított, számos jeles diákja volt, köztük El Kazovszkij.
Hosszú élete során több kitüntetéssel ju-talmazták tevékenységét, egyebek mellett Egry-díjat kapott 1964-ben,  Érdemes mûvész lett 1978-ban, Kossuth-díjat vehetett át 1983-ban, a Prima Primisszima Díj Príma fokozatát adták neki 2004-ben, a Hazám-díjat pedig 2006-ban vehette át.
Kokas Ignácról szûkebb hazája sem fe-ledkezett meg. 1995-ben szülõfaluja, Vál, 2005-ben pedig Fejér megye választotta meg díszpolgárának.

Önvallomások
Kokas Ignác önéletrajzi vallomásaiban felelevenedik a gyermekkori eszmélés, az ismerkedés a munkával, hivatással. Õszinte sorok ezek, és – ahogy egy festõmûvészhez illik – valóságosan, képszerûen elevenítik fel az emlékeket:
„Eleven, ügyes gyereknek születtem. Szinte apám asztalosmûhelyében ta-nultam járni és beszélni. Hamarosan kiderült az is, hogy jól bánok a szerszámokkal. Jó atyám egyszer kijelentette a barátai elõtt: ez a gyerek gyaluval együtt bújt ki az anyja hasából. Nem csoda, hogy bennem látta az asztalos dinasztiának negyedik örökösét.
Ma már tudjuk, amit az apa akkor még nem sejtett. A fiú rövidesen elkezdett kacérkodni a mûvészetekkel:
„Ha nem a pajtásokkal játszottam, az igazi örömömet a faragásban leltem. Ennek anyaga lehetett fa, kõ, vagy egyszerûen a mélyutak löszfala. Kõbõl – azt az udvarunkban lévõ romos istállóból termeltem ki – fejeket faragtam…
Siheder koromban apám befogadott a mûhelyébe egy Pestrõl visszaszármazott faszobrászt. (Tölgyleveles agancs-táblákat, virágdíszes tükörkereteket, ládikákat faragott.) Nem kellett sok idõnek eltelni, ebben a mesterségben is otthon éreztem magam…Hovatovább már én is kaptam megbízást a váli erdõmérnök úrtól, neki figurális fakupákat kellett faragnom.
Élõ festõvel elõször 14 éves koromban találkoztam. A falunk egyik szép hídja volt a modellje. Ez az esemény katartikus erõvel hatott rám. Jó néhányszor körbejártam az ismeretlent, képestül, állványostul együtt – aztán hazarohantam. A mûhelyben összeütöttem egy blind-rámát, erre egy széttépett öreg zsákot vászonként felfeszítettem. Aztán elõkerítettem apám minden maradék festékét, és a vászonnal együtt felmentem a padlásra. A szellõzõablakon kilesve lefestettem a váli templomot, a templomtól különálló Árpád-kori tornyot a környezõ tájjal együtt. Emlékszem, gyorsan és magabiztosan csináltam életem elsõ képét.”
Az öregedõ festõ vallomása egyre mélyül, egyre plasztikusabb, meghittebb lesz ha a szülõföldrõl, no meg a hivatásról van szó: „Vénségemre egyre erõsebbé válik bennem a bizonyosság, hogy engem a szülõföld tudatos akarata készített elõ, és küldött a napvilágra. Sokáig rejtegetett, de hogy miért, azt nem tudom. Végül is, mint picinyke bolygó keringek körülötte eltéphetetlen kötelékénél fogva. Nem nagy baj ez, hisz ezt a kapcsolatot élteti és teszi ilyen erõssé…Festõt is õ csinált be-lõlem, ma már ez bizonyosság…
Tele batyuval – melyben volt bõven igen is, nem is, a sok kérdõjelrõl nem is beszélve – bocsátott utamra a szülõföld. Én pedig mint hûséges fia, festékkel, ecsettel a kezemben megpróbáltam mindezeket láthatóvá tenni…
Kollégáim sokszor vetették a szememre, hogy keveset utazom a világban. Miért csak a szülõföldem körül kerengek eszelõsen?
Mérgemben egyiküknek azt feleltem: Ha én Válon fenékbe rúgok egy kutyát, az épp úgy fog üvölteni, mint Chicagóban. Ha nem, akkor az nem kutya!…Nem kell nekem máshova menni szeretetért, jóságért, bánatért, örömért vagy másért! Hitért, hitetlenségért, küzdelemért, netán hazugságért, felhõért, bogozni megfejthetetlen titkokat? Válon mindez megvan! Ha az én képeimet már Bécsben nem értik, nem a szülõfölddel van baj, henem velem, a rossz festõvel. A jó mûveknek térképileg nincs határa.”

A felfedezett szülõföld
Nos, a mûvész kötõdéseirõl, a szülõföldrõl megemlékezik a Fehérvári Hírekben. Idézünk tõle néhány gondolatot Ginza-puszta „fölfedezésérõl, amelyet édesapja ajánlott hajdan a figyelmébe:
– Beraktam a holmimat a Trabiba. Etyek felé, Göböl-pusztának mentem. Kavargott a por, gémek voltak, és tudtam, ez engem vár, engem hív. Volt egy irodaépület, az egyik ajtón felirat: igazgató. Mondtam, hogy föstõ vagyok, gyönyörû ez a hely, maradnék. Láttam itt egy elhagyott faházat, mondtam, nekem éppen jó lenne. Odaadom magának, mondta az igazgató, de abban nagyon jár a szél, éjjel megfagy. De van itt egy vendégszoba a folyosó végén, ha magának megfelel. Van benne lavór, egy hokedli, egy vaságy. Két hétig voltam ott, ez volt a beköszönés Ginzára, ahová aztán harminc évig jártam vissza.

Kokas Ignácról az utókor, a szülõföld nem feledkezik meg. Büszke híres fiára, arra a kötõdésre, amely szülõhelyéhez kötötte élete során mindvégig. A Fejér Megyei Hírlapban búcsúztatásáról így emlékeztek meg.
„Kokas Ignác 1926-ban március 24-én született Válban, 83 éves korában az anyaföld fogadta magába hû fiát, aki a váli völgyet beemelte az egyetemes kultúrába.
Ginza hídja, árnyalakjai, a babutkási akácfa, az öreg présházak sóhajtoznak, végleg elment a mester, aki gyakran térdre borult a természet szépsége elõtt, aki naphosszat hallgatta Ginza- és Szent György-puszta meséjét, faggatta a tér veszélyes szakadékait, és beszélgetett fûvel-fával, hangyával, madárral.
A váli templom fölött magasodó kálvária és temetõ megtelt falubeliekkel, barátokkal, tanítványokkal, koszorúkkal, a katolikus szertartás evangéliumával, imáival. A papi búcsúztatás után a megye díszpolgárától Fejér megye nevében Balogh Ibolya vett végsõ búcsút. Megköszönte, hogy személyiségével, alkotásaival gazdagított bennünket. A váliak nevében Tóth Ferencné polgármester idézte föl a közös ünnepeket, köztük a 70. születésnapjára rendezett fesztivált, amely hasonlított egy búcsúra vagy esküvõre. Volt pálinka, bor, pogácsa, a templomtorony aljában kiállítást rögtönöztek tiszteletére. A polgármester asszony megidézte a Vajda János utcai szülõházat, majd az Öreg híd címû festményt, amely a polgármesteri hivatalban köti össze szimbolikusan, immár örökké Vál mûvészfiát a váliakkal.

M. Tóth Sándor