– Amikor 1972-ben az ELTE újkori múzeológia szakán végeztem, illetve a középiskolai történelem tanári diplomámat megszereztem, számomra nem volt kérdés, hogy hol folytassam. Az új, legújabb kori történeti gyûjtemény itt volt Tatabányán. A Megyei Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeumhoz kerültem 1973-ban, melyet Ravasz Éva vezetett.
– Az igazi fordulatot nekem 1976 jelentette, amikor Ravasz Éva tanácselnök-helyettes lett, onnantól én vettem át a múzeum vezetését. Valójában ez akkoriban egy tízezres nagyságrendû gyûjtemény volt, kétfõs személyzettel, beleértve magamat is.
Közben 1975-tõl a Gellért téren sikerült egy állandó Tatabánya történeti kiállítást létrehozni. Az elsõ feladat az volt, hogy a tatabányaiak egyáltalán tudjanak róla, hogy van múzeumuk. Ennek érdekében az új épületben nyolc-tízféle változatos tematikával szerveztek kiállításokat.
– 1980-ban osztállyá alakultunk, s engem osztályvezetõnek neveztek ki. Igazi múzeummá azonban csak 1985-ben váltunk, amikor a Gellért téri épületbõl a Fõ térre, a Közmûvelõdés Házába költözhettünk. Innentõl igazgatóként vezethettem tovább a csapatot.
A Gellért téri épület – amely a régi idõkben iskolaként mûködött – sem maradt üresen, mert idõközben a Pedagógus Szakszervezettõl a múzeum kapott egy iskolatörténeti gyûjteményt. Így jött létre egy különleges iskolamúzeum. Itt kezdtek el Magyarországon elõször foglalkozni az egyes tantárgyak történetével. Az oktatástörténet fehér foltnak számított. Éppen ezért a múzeum Országos Oktatástörténeti Konferenciákat szervezett, s ezen elõadások írásos anyagát egy „Tudományos füzetek” sorozatban jelentette meg. Nem véletlen tehát az sem, hogy bekerültek az USA egyik kateszterébe – összefoglaló kiadványába – is, mint oktatástörténettel foglalkozó múzeum.
– Olyan múzeumot akartam, amely hiteles és egyedi. Fontos volt a számomra, hogy olyan legyen, amilyen másutt nincs az országban. Ekkor már vagy tíz éve foglalkoztatott, hogy Tatabánya egy bányászváros, s valójában nincs egy igazán méltó bányászati emlékhelye. Az volt az elképzelésem, hogy a bányától kérjünk egy egykori bányaüzemet, s ott alakítsunk ki múzeumot.
A Tatabányai Bányák Vállalat – tíz év után – végül úgy döntött, hogy átadja az öreg XV-ös akna komplett létesítményét a múzeumnak. Épületegyütteseket akkoriban még nem igazán adtak át, mert azokból iparági múzeumokat szoktak létesíteni. A kilencvenes évek derekára azonban változott a helyzet. A bányászat csillaga leáldozóban volt, így eltartók nélkül az iparági múzeumok közül sokan bezártak.
– Mi a múzeumi fenntartás miatt stabilabbak voltunk. Megkaptuk tehát a lepusztult területet, s egy fillér nélkül nekiláthattunk a különleges szabadtéri skanzen létrehozásának. Összefogtunk. A pénz persze soha nem volt elegendõ, eleinte a bányásztársadalomra támaszkodhattunk. Egy év alatt tisztává varázsoltuk a területet, történelmi emlékparkot alakítottunk ki, és 1988-ban megnyitottunk.
1996-ban került átadásra az elsõ hatajtós lakás. A cél az volt, hogy a bányának és környezetének úgy kell kinéznie, mint egykoron. Mindent eredetiben kell helyreállítani, s köré csak olyas valami kerülhet, ami erõsíti a megértést. Elkészült a földalatti bánya rekonstrukciója, a felszínen pedig szabadtéri géppark fogadta az érdeklõdõket. Létrejött hát egy egyedi bányászati múzeum, és jöttek a további ötletek: Három bontott házat – a tervrajzok szerencsére rendelkezésre álltak – diákok segítségével, illetve többek társadalmi munkájának köszönhetõen építettek újjá a múzeum területén. Az egyes lakások berendezése a XX. század elejétõl egészen az 50-es évekig reprezentálják az egykori bányász otthonokat.
– Vezetõ szakfelügyelõként is dolgozom, elég jól rálátok tehát a szakmára. Magyarországon a skanzenek kizárólag a paraszti élet bemutatásával foglalkoznak, pedig meggyõzõdésem, hogy a régi kolóniaházakat, munkásházakat éppen olyan fontos megõrizni és megmutatni, hogy az egykori bányászok milyen körülmények között éltek. Ezért úgy döntöttünk, hogy a tatabányai tájegységi bányatelepek jellemzõ házait felépítjük itt a szabadtéri múzeumban.
Kolóniaházak, iskolák, tisztviselõnegyedek, kórházak, templomok – az egykori Kõszénbánya Vállalat ilyeneket épített, ezeket tehát a skanzennek tartalmaznia kell. Sok minden elkészült már. A hatajtós házakból egész utca állt már össze, ezekben kisipari mûhelyeket rendeztek be. Van itt cipész, szabó, borbély, fodrász, kozmetikus, fotós és pékmûhely. A tisztviselõház a szerencsének köszönhetõen érintetlenül fennmaradt az eredeti helyén, így az is láthatóvá vált, hogy a rangban a bányászok fölött lévõ tisztviselõk hogyan éltek itt annak idején.
– Az összefogás nem csak társadalmi volt. 1992-tõl Tatabánya városa is felismerte, hogy a szabadtéri múzeum egy igazi kincs, amelyet érdemes támogatni. Régészeti ásatásokat folytathattunk, s a város rendszeresen támogatta a skanzen továbbépítését. Emellett pályázati pénzekbõl is sok minden elkészülhetett. Büszke vagyok arra, hogy a város a múzeumot magáénak érzi. Persze más támogatóink is voltak, mindig akadtak olyan vállalkozók, akik azonosulni tudtak a céljainkkal.
Az aktivisták köre is folyamatosan bõvült. A Gellért téri épületet eladták, s ennek bevételébõl, illetve megyei és városi támogatással az iskolamúzeum is a skanzenbe került, az egykoron a MÁK által fenntartott Ótelepi iskolát építették újjá.
– Különleges múzeum a miénk, s az a programsorozat is az, amely hozzá kapcsolódik. Az ötletet egy hollandiai hadtörténeti múzeum adta, ahol a kiállítótérben bábukkal tették színesebbé a látnivalót, s idõnként ezek szerepét élõ emberek vették át. Ez a mi fantáziánkat is megmozgatta.
A segítõk késõbb múzeumbarátokká váltak, ma már százhúsz regisztrált taggal büszkélkedhet az intézmény. Komoly elvárásoknak kell megfelelniük: ismerniük kell a bányászdalokat, a bányászhimnuszt, és át kell esniük a bányásszá avatáson is. ’Jó Szerencsét’-tel köszönnek egymásnak, s õk azok, akik vállalják, hogy beöltöznek, és beállnak a mûhelyekbe élõben is bemutatni az egykori mesterségeket.
– Igazi csapatmunka folyik itt, két hektárnyi területen 14 épületet, 24 állandó kiállítást kell kiszolgálnunk, s megtenni mindent azért, hogy minidig minden szép legyen. Teremõröstõl, takarítóstól, karbantartóstól összesen tizenkilencen vagyunk. A szakalkalmazotti kör nagyon jól felkészült, minden kollégám több területen is helyt tud állni. A karbantartói csoportunk, és a teremõri létszám azonban nagyon szûkös. Területi múzeumként mûködünk, elég sok szakágat ellátunk, s ez a technikai létszám ehhez bizony elég kevés. A város közmunkásokkal megpróbál nekünk ugyan segíteni, de ennek a színvonala meglehetõsen változó.
1997-ben, amikor Tatabánya várossá nyilvánításának 50. évfordulóját ünnepelte, átépítették a Közmûvelõdés Háza múzeumi részét. Önálló bejáratot és elõcsarnokot kapott a múzeum, és olyan három részes kiállítóteret sikerült kialakítani, amelyben egy – Tatabánya történetét az elsõ régészeti leletektõl 1947-ig, a várossá nyilvánításig feldolgozó – állandó és két idõszaki kiállítás is helyet kaphatott. Ezért a munkáért 1998-ban az Év Múzeuma kitüntetõ címet is megkapta az intézmény.
– A jövõre nézve is határozott elképzeléseink vannak. A most induló Agóra program keretében egy felújított, kibõvül térben lesz majd lehetõségünk egy új, interaktív állandó kiállítás létrehozására. Emellett megvan a skanzen továbbfejlesztésére vonatkozó rövid-, közép- és hosszútávú tervünk is. A magyarországi bányászati lakóhelyek típusházait szeretnénk itt bemutatni, hasonlóan a Szentendrei skanzenhez. Az biztos, hogy Dorog lesz a következõ. Az így kialakított épületekben pedig olcsó turistaszállásokat szeretnénk létrehozni, ami remélhetõleg némi bevételt is jelent majd a múzeum számára. Mindezt szeretnénk egy olyan komplexummá alakítani, amelyben étterem, gyerekfoglalkoztató, kávézó, ajándékbolt is helyet kaphat, s amelynek köszönhetõen egész évben nyitva tudnánk tartani. Az az elképzelésünk, hogy az iskolai – esetleg többnapos – kirándulások célpontjává váljunk. Boldog vagyok és elégedett, mert azon kevesek közé tartozom, akinek a munkája egyúttal a hobbija is. Hihetetlenül nagy ajándéknak tartom az élettõl, hogy volt lehetõségem úgy fejleszteni a múzeumot, ahogyan azt én szerettem volna, soha senki sem gördített elém akadályokat.
Fûrészné Molnár Anikó a múzeumépítés mindennapjai, a konferenciaszervezés, a cikkek írása mellett a szakmai munkára is mindig nagy hangsúlyt helyezett. Munkásságát környezete sokféle módon elismerte már. Megkapta a Tatabánya Kultúrájáért Díjat, a Móra Ferenc díjat, a Megyei Prímadíjat. Nagy öröm számára, hogy az idei évben a történész-múzeológus szakma is visszaigazolta õt a Wellmann díj odaítélésével.
Cseh Teréz