Vörösmarty Mihály
(Kápolnásnyék, 1800 – Budapest 1855)
Egy Fejér megyei kis faluban született az akkori Puszta-nyéken 1800. december 1-jén, egy elszegényedett nemesi családba. Édesapja gazdatisztként 15 éven át irányította Nádasy Mihály gróf nyéki uradalmát. A család mindig anyagi gondokkal küszködött. Ennek oka fõleg kilenc gyermekük felnevelése volt. Hétéves korában apja beadta a lakásuktól nem messze lévõ helvét hitû (evangélikus) iskolába. A gimnázium öt osztályát 1811 novemberétõl 1816 júliusáig a ciszterciták székesfehérvári iskolájában végezte el. 1816 novemberében Pestre került a piarista gimnázium hatodik osztályába poetica classisba. A családot súlyos anyagi válságba sodorta az édesapja halála (1817). Ekkor a Perczel családhoz kerül tanítóként, és elvégezte az egyetemen a kétéves filozófiai tanfolyamot. Késõbb a Börzsönybe költözik a Perczel családdal. Ebben az idõszakban magánúton végezte el az egyetem jogi szakát. 1816 és 1825 között több lírai verset írt. 1821-22 kezdõdött az a tiszta és reménytelen szerelem, mely Perczel Adél (Etelka) iránt lobbant fel. Áthidalhatatlan volt közöttük a társadalmi különbség. 1822-ben Görbõre ment Csehfalvy Ferenchez joggyakorlatra. Ügyvédi pályára készült. Itt került kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmakkal. 1820. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát. 1825 augusztusában a Zalán futása címû mûvének nagy sikere lett és ez arra az elhatározásra juttatta, hogy az irodalomból éljen. 1827 a szegénység ideje lett, de barátai segítségére siettek és megszerezték neki a Tudományos Gyûjtemény címû folyóirat és szépirodalmi melléklapja, a Koszorú, szerkesztõi állását. Irodalmi szerepét politikai nézetek is kezdték gyarapítani. Az 1832-36-os országgyûlés felosztatása alkalmából írta a Szózatot. Az alig húszéves Csajághy Laura iránt gyúlt fel benne a szerelem lángja. Késõbb feleségül is vette. A ‘40-es évek végétõl már kevesebbet írt. Elveiben elfogadta a vértelen márciusi forradalom vívmányait. A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Kiemelkedõ mûve a Vén czigány. Betegsége 1853 õszére komolyabbra fordult, és 1855 november 19-én meghalt.

Báró Eötvös József
(Buda, 1813 – Pest, 1871)
Báró Eötvös Ignác és báró Lilien Anna palotahölgy fia volt. Alsóbb iskoláit Budán végezte, egyetemi tanulmányait pedig a pesti egyetemen bölcselet és történelem szakokon, 1826-tól 1831-ig. Szellemi fejlõdésére nagy hatást gyakorolt nevelõje, Pruzsinszky József, aki a francia felvilágosodás híveként felkeltette a fiatal Eötvös érdeklõdését a politika és a filozófia iránt. Szoros barátságba került Szalay Lászlóval, aki megerõsítette irodalmi hajlamait. Jelen volt az 1832. évi országgyûlésen Pozsonyban, azalatt ügyvédi vizsgát tett. Már 1831-ben aljegyzõ lehetett Fejér megyében, 1835-ben pedig a magyar udvari kancelláriához került, ahol 1836-ban fogalmazói állást kapott. 1837-ben az eperjesi kerületi tábla közbírája lett. Közhivatalnoki pályája innen egészen kultusz- és közoktatási miniszterségéig megszakadt.  Irodalmi munkásságának kezdete, kiváltképp a Karthausi címû regénye nagy elismerést szerzett neki úgy az irodalomban, mint a közéletben. 1838. november 25-én a Kisfaludy Társaság is tagjának választotta, amelyet 1847-ben megújított, végül 1860. május 24-én elnökké választották. Az 1847-es pozsonyi országgyûlésre mint képviselõ akart elmenni, azonban Békés megyében, ahol birtokai voltak, nem volt esélye arra, hogy megválasszák, tehát visszalépett a jelöltségtõl. Otthon maradt, és csak az 1848. március 3-ai kerületi ülés után ment el Pozsonyba, amikor a dolgok kedvezõ alakulását már elõre láthatta. Az elsõ magyar felelõs minisztérium megalakult, neki a vallás- és közoktatási tárca jutott. Augusztus elején elõterjesztette törvényjavaslatát, amelyet az ellenzék megtámadott, csak nagy nehézségek árán tudta javaslatát keresztülvinni. Ezután már nem tudott maradandót alkotni: õ mindig a birodalmi kormánnyal való kiegyezést pártolta, az események azonban egyre inkább forradalmi színt kezdtek ölteni. A szeptember 28-i véres események (Lamberg grófnak a Lánchídon történt meglincselése) után Bécsbe utazott családjához, majd továbbment Münchenbe, ahol folytatta történelmi és bölcseleti tanulmányait, és kizárólag az irodalomnak élt. 1853-ban tért haza, s budai villájába vonult vissza. Még ez évben kiadta német nyelven azt a munkáját, amely Ausztria nagyhatalmi szerepének valódi biztosítékait tárgyalja. E könyvét sokan félreértették: azzal vádolták, hogy az ország õsi jogait akarja feláldozni, hogy Ausztriának engedményeket tegyen. 1855-tõl szinte csak az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak élt, amelyet a forradalom után õ szervezett újjá. 1861-tõl ismét komolyan részt vett a politikai életben. Pest városa országgyûlési képviselõvé választotta, május 17-én mondta el híres beszédét a válaszfelirati vitában, amelyben európai álláspontról határozta meg teendõinket. Az országgyûlés azonban sikertelen volt, feloszlott, Eötvös pedig újra visszatért az irodalomhoz. Mint Pest város országgyûlési képviselõ-testületének tagja megjelent a közgyûléseken. A provizórium évei alatt már az Akadémia elnöki székébõl intézte szózatait a nemzethez. Az 1870. évi költségvetés tárgyalásakor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene, melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, ám decemberben ismét súlyosan megbetegedett, és Pesten meghalt. Ercsiben temették el, a családi sírboltban.

Vajda János
(Pest, 1827. – 1897.)
Édesapja 1828-tól a váli uradalmi birtok fõerdésze lett, így ideköltöztette családját. Vajda költészetében késõbb rendszeresen visszatérõ motívumként jelentkezett a váli erdészlak, mint a gondtalan, boldog élet szimbóluma. A gimnáziumot a székesfehérvári cisztercitáknál végezte 1836 és 1847 között. Ezután Pestre került, ahol nagybátyjánál, Vajda Péter írónál, a korszak neves panteista mûvészénél lakott, de magasabb iskolai végzettséget nem szerzett. Ezekben az idõkben már próbálkozott a versírással, Petõfit tekintette példaké-
pének, ezért is vonzotta a vándorszínészi pálya. Hét hónapig járta az országot, de 1846 nyarán felhagyott a színészi pályával. Ekkor Alcsútra került (ma Fejér megyében található település), ahol gazdatiszti gyakornokként dolgozott József fõherceg mintauradalmában. 1848-ban a Pilvax törzsvendégeként részt vett a pesti forradalomban, augusztusban önként jelentkezett honvédnek. A hadi szolgálatot közlegényi ranggal kezdte és a hadnagyi rangig jutott el. A délvidéki fronton harcolt, de két hosszú betegsége távol tartotta a nagyobb csatáktól. A szabadságharc bukása után néhány hónapig szüleinél, a váli birtokon húzta meg magát, majd ezután – mint volt honvédtisztet – besorozták az osztrák császári hadseregbe és közel 1 évig közlegényként szolgált az olaszországi Padovában. 1850 végén bocsátották el. Ezután ismét Pestre került, és különbözõ lapoknál dolgozott újságíróként. Politikailag teljesen elszigetelõdött. Világos után úgy gondolta, hogy az újabb forradalom kivitelezése már lehetetlen, ezért a 48-as eszmék árulójának kiáltották ki, és szinte teljesen kiközösítették. Megélhetése is veszélybe került, így 1863-ban elhagyta az országot. Pártfogói Bécsben találtak számára jelentéktelen irodai munkát. Miután 1866-ban visszatért Pestre, ismét újságíróként dolgozott. Megélhetését nehezítette, hogy ismét szembekerült a domináns politikai irányvonallal, ezúttal a Deák-féle párttal. Nem támogatta a kiegyezést. Idõs korában, 1880-ban megnõsült. Az akkor 19 éves Bartos Rozáliát vette feleségül. Fény derült felesége múltjára, ezért kétévi házasság után kiutasította házából. Ezután élete végéig szegényen és szinte teljes magányban élt. Gyomor- és bélhurut kínozta, amit a rendszeres gyógykezelés ellenére is nehezen tûrt.

Gozsdu Elek
(Ercsi 1849 – Temesvár 1919)
Gozsdu Elek a magyar elbeszélõ próza egyik igen fontos klasszikusa még akkor is, ha egész életmûve nem több két regénynél, két drámánál (amelyek közül az egyiket sohase játszották), egy novellás kötetnél, majd néhány késõi, csak folyóiratban megjelent és kötetbe csak sok évvel halála után került novellánál és elbeszélésnél. Gozsdu életútjának sajátossága, hogy tulajdonképpen csak úgy mellékesen író, de ez a „mellékes” olyan színvonalú, hogy kortárs barátai – Mikszáth, Justh Zsigmond, Kiss József, késõbb Ambrus Zoltán – a ritkán és lassú gonddal építkezõ írót azonnal a legjelentõsebbek közt tartják számon. Mûveltségét és érdeklõdését tekintve lehetett volna természettudós is, filozófus is, jogászprofesszor is. Elég sokszínû személyiségre utal, hogy a biológiához is vonzódik. Herman Ottó, a nagy haladó természettudós jó barátja volt, majd megismerte Darwin tanait és elméletét, ettõl kezdve érdeklõdése egyre erõsebben fordul a biológia felé. Novelláiban sokszor a fajfenntartó küzdelem láttatásáig merészkedik, ami darwini hatásokat jelez. Aztán egy idõre elhallgat, mint író. Visszamegy ügyésznek, és ettõl kezdve gyors és egyenes az útja a fõügyészségig. Csak a Nyugat nemzedékének feltûnésekor fogja el újra a költõi ihlet. Újult erõvel kezd írni. Írt még egy drámát, a Karriert, amelyet sohasem adtak elõ színházban, 1912-ben könyv alakban jelent meg. És ezzel be is fejezõdik írói élete. Késõi novelláit kellene kötetbe gyûjtenie. De közbeszól az elsõ világháború, és fia már az elsõ hetekben elesik. Halála megtöri Gozsdut, hirtelen megöregszik, búskomor lesz. Magányos élõhalott még öt évig. Amikor 1919-ben hetvenéves korában meghalt, szinte el is felejtették. Végsõ mûvei, köztük költõi értékû kései szerelmes levelei sokkal késõbb és csak szemelvényesen jelentek meg.

Gárdonyi Géza
(Agárdpuszta, 1863 – Eger, 1922)
Apja, Zeigler Sándor uradalmi gépészként és megalkuvásra képtelen természetének következtében családostul folyamatosan változtatta munka- és lakhelyét. Gárdonyi így számos városban és faluban töltötte gyermekkorát, elemi és középiskolai tanulóéveit, elsõsorban Észak-Magyarországon és a Dunántúlon. 1878-82-ben az egri érseki tanítóképzõben tanult. 1882-85-ben segédtanító volt Karádon, Devecserben, Sárvárott és Dobronyban. 1885-ben kötött házasságot Csányi Máriával. Gyõrött telepedtek le. 1886-ban megindította a Tanítóbarát c. lapot. Rövid pesti kitérõ után a Gyõri Hírlap munkatársa lett. 1888-91-ben Szegeden a Szegedi Hírlap, majd a Szegedi Napló munkatársa, majd Pestre költözése után a Magyar Hírlap rovatvezetõje volt. 1892-ben különvált feleségétõl, és anyjával Egerben telepedett le. Teljes elzárkózásra rendezkedett be, bár az irodalmi élettel nem szakította meg kapcsolatát. Egyetlen írói csoporttól sem határolódott el: a Jövendõben éppúgy publikált, mint az Új Idõkben és A Hét-ben. 1898-ben a Petõfi és a Természettudományi Társaság tagja. 1906-ban kidolgozta titkosírási rendszerét. 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1918-ban akarata ellenére beválasztották a Vörösmarty Akadémiába. 1920-ban a Magyar Írók Szövetsége elnökévé választotta. Írt elbeszéléseket, verseket, az igazi sikert azonban regényeivel érte el: Egri csillagok (1899), Láthatatlan ember (1901), Az öreg tekintetes (1905), Ábel és Eszter (1905), Isten rabjai (1908), Szunyoghy miatyánkja (1916), stb.

Csoóri Sándor
(Zámoly, 1930)
Csoóri 1930-ban született Zámolyon, református parasztcsaládban. 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az ELTE Orosz Intézetében tanult, de tanulmányait, betegsége miatt, félbehagyta. Különbözõ újságoknál és folyóiratoknál dolgozott, így 1953-54-ben az Irodalmi Újság munkatársa, 1955-tõl 56-ig az Új Hang versrovat-szerkesztõje. 1956 után egy ideig nem talált munkát, majd az 1960-as évek elején a Budapesti Mûszaki Egyetem újságjának szerkesztõi munkatársa, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja. A hatalom hamar észrevette, hogy Csoóri nem tartozik feltétlen hívei közé. Írásaiban kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatását, különös tekintettel a vidéki emberek sorsára. Gyakran volt megfigyelés és szilencium alatt, néha évekig. Nem kaphatott komolyabb elismerést, díjakat. Budapesten élt, ahol a Belvárosi kávéházban jöttek össze barátaival, többek között Jancsó Miklóssal, Orbán Ottóval, Konrád Györggyel, Kósa Ferenccel. Költészete az 1960-as évekre forrott ki igazán. A Kádár-kor ellenzékének egyik legmarkánsabb képviselõjévé vált. Elsõ versei 1953-ban jelentek meg, nagy feltûnést keltve a Rákosi-korszakot bíráló hangvételükkel. Ezekben valamint elsõ kötetében (Felröppen a madár, 1954) még leginkább Petõfi realista közéletiségét követte. A hetvenes évekre alakult ki költészetének jellegzetes karaktere, melynek legfõbb ismérvei: a képekbõl áradó metafizikai sugárzás, a váratlan és meglepõ asszociációk sora, a mindenkor személyes hangvétel mint hitelesítõ jegy és a közösségi elkötelezettség. Szakolczay Lajos így fogalmazott: „Zrínyi kezébõl vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára.” Görömbei András szerint „költõként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fõ vonulatát, melyet elõdei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek.” Mint monográfusa fogalmaz, a Csoóri-vers „sokrétegû, (…) gazdag képvilágú, érzékletes közvetlenséget és szürrealisztikus asszociációkat együtt mozgató, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belsõ nyugalmat egyszerre sugalló”. Verseit számos idegen nyelvre lefordították. Szociográfiát (Tudósítás a toronyból, 1963), szociográfiai jellegû kisregényt (Iszapesõ, 1981), gyermekverseket (Lekvárcirkusz bohócai, 1969; Lábon járó verõfény, 1987; Ördögfióka, 2006, Moziba megy a Hold, 2008) is írt. Kósa Ferenc (Tízezer nap; Ítélet; Hószakadás; Nincs idõ) és Sára Sándor (Földobott kõ; 80 huszár; Tüske a köröm alatt) filmjeinek forgatókönyvírója volt. Összegyûjtött versei 2000-ben láttak napvilágot (A jövõ szökevénye), válogatott verseinek legújabb gyûjteménye 2004-ben (Elkártyázott köpeny). Tizenhét kõ a parton címmel új esszékötete jelent meg 2007-ben. 2009-ben Harangok zúgnak bennem címen adta ki legújabb verseit.