A tatabányai futballszurkolók jó érzéssel gondolhatnak vissza azokra az idõszakokra, amikor pedagógusok készítették fel kedvenc csapatukat. Elég ha a dr. Lakat Károly, vagy a Temesvári Miklós nevével fémjelzett idõszakokra gondolnak. Hosszú évekig tartó bukdácsolás után ma ismét az elsõ osztályban szerepel a megyeszékhely csapata. A kispadon Sisa Tibor személyében ismét egy tanerõ ül. A másodosztályban még nagy rivális REAC elleni 4-0-ás gyõzelem utáni elsõ edzést követõen beszélgettem vele.

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a focival?
– Salgótarjánban születtem 1960-ban. Akkoriban nagyon sok gyerek focizott, így 11 évesen koromtól a város nagy csapatánál, a „bányásznál” kezdtem ismerkedni ezzel a szép játékkal. Egészen 17 éves koromig itt szerepeltem a korosztályos csapatokban. Ezután az NBIII-as Szécsény együttesébe igazoltam, majd 1985-ben egy évre visszatértem az anyaegyesületemhez. Ezt követõen, úgymond szakmát váltottam és a salgótarjáni kohászban játszottam egészen 1990-ig, amikor egy súlyos sérülés véget vetett labdarúgó pályafutásomnak.

– Hogyan alakult eddigi edzõi pályafutása?
– Még aktív játékos koromban a szegedi tanárképzõ fõiskolán testnevelés-földrajz szakon szereztem diplomát, így szinte természetes volt, hogy 1987-ben gyerekekkel kezdtem el foglalkozni az SKSE-nél. Megszerettem ezt a munkát, ezért beiratkoztam a TF Szakedzõi szakára amit – talán ma már mosolyt csal az arcokra – vörös diplomával végeztem el. Közben meghívtak az ifjúsági válogatotthoz, ahol Piski Elemér segítõjeként dolgoztam. Nagyon szép öt évet töltöttem el ott, hiszen kétszer is 8. helyezést értünk el az Európa-bajnokságon és számtalan mai ismert játékos fordult meg abban az idõben nálunk. Ezután 1993-ban egy idényt az NBIII-as Szécsény csapatánál töltöttem, majd következett a nagy kaland: Kuvait. Az olaj országban a másodosztályú Al Sahel nevû klub alkalmazottja lettem. Kezdetben a 17 éves korosztályt edzettem, akikkel bajnokságot is nyertünk, majd a felnõtt csapatot sikerült felvinni az elsõ osztályba, ahol 7. helyezést értünk el. Hazatérésem után 1999-ben újra csomagoltam és a szlovák Filakovo csapatánál egy éves váci kitérõvel három évet töltöttem. Következett a Honvéd 2004-ig, és most itt vagyok.

– Hogyan jött létre a tatabányai szerzõdés?
– A Honvédnál Hajdú Lajos egykori ismert kapussal dolgoztam együtt, aki ismerte az itteni vezetõket és õ ajánlott nekik, végül õk több lehetõség közül engem választottak.

– Hogy jól választottak, azt az eredmények is bizonyítják. Ön hogyan értékeli eddigi munkáját?
– Az elõzõ idény elõtt a vezetõk nem tûzték ki elsõdleges célként a feljutást, így az eredménykényszer nem nyomta a csapatot. Legnagyobb feladat, a kilenc új játékosból és a régiekbõl, egy egységes csapat kialakítása volt. Ez sikerült, és ez a másodosztályú bajnoki címet és a feljutást jelentette. A nyári szünetben ismét nagy volt a játékos mozgás, a feladat ugyanaz mint tavaly. Minden adott volt ahhoz, hogy a cél, a biztos bent maradás ne okozzon gondot. A klub anyagi helyzete stabil, bár a legkisebb költségvetéssel dolgozunk az NBI-ben, a csapat motivált és nem játszunk alárendelt szerepet a bajnokságban.

– Én már nagyon sok edzõvel beszélgettem, és soha nem értettem, hogy felnõtt intelligens, jó szakmunkával rendelkezõ emberek miért vállalják az állandó stresszt, a fejük felett lógó elbocsátás veszélyét, a mérkõzések alatti infarktus közeli állapotokat. Ön miért vállalja?
– Valóban van egy másik hivatásom is. Ludványhalászban, egy 1200 lakosú településen tanítok, sõt osztályfõnök is vagyok, így nem is lenne muszáj ezt csinálnom, de én olyan típus vagyok, hogy egyszer csak megtörténnek velem az események. Szinte véletlenül lettem edzõ, aztán egymás után jöttek a feladatok. Mindegyiktõl több lettem emberileg és szakmailag is. Szerencsére sokat segít a családi háttér biztonsága. A feleségem is testnevelõ, ugyanott tanít ahol én, megértõ, és sok terhet levesz a vállamról. Ami problémát okoz számomra az, hogy mivel percre pontosan be van osztva az életem, egyre kevesebb idõm jut egy kis beszélgetésre a barátaimmal, mert állandóan rohanok.

– Tatabányán a szurkolók szeretik a „mi csapatunk”, a „mi fiúnk” típusú kapcsolatokat a sportolókkal. Ennek az elvárásnak elég nehéz megfelelni?
– A mai világban már sajnos az ilyen kapcsolatok egyre ritkábbak. Arra kérem a szurkolókat, hogy higgyék el, a fiúk bár sok helyrõl verbuválódtak, tudják milyen hagyományokkal rendelkezõ város csapatában játszanak, fõleg a márkushegyi bányalátogatás után. A magam részérõl pedig azt hiszem a salgótarjáni származásom miatt nem is kell magyaráznom, hogy miért kötõdöm a városhoz. Én szeretek Tatabányán edzõ lenni.

Süle Károly