Aki ismerhette, annak a kedvesen mosolygó, huncut tekintetû, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében.

Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költõnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derûvel tudott volna közölni, mint õ. Ámbár huszadik század második felének egyik legjelentékenyebb költõje volt, sohase múlt el belõle az a festõ- és grafikusmûvész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzõmûvész lenni, amikor õ maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sõt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásmûvésze.
Faluról indult, Iszkázról, középiskoláit is az oktatóintézeteirõl híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a mûveltségre, a következõ nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezetõ útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitûnõ, szorgalmas családfõket a legszörnyûbb idõkben jövevényszóval „kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa – akinek költõvé leendõ fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt – úgy halt meg, hogy „nem békült meg a világgal, amely tönkretette õt”. (Ezt az emlékezõ mondatot a másik fia, az úgyszintén költõ Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fõvel már Budapestre ment, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.
A faluról, paraszti sorból városba igyekvõ, értelmiségi sorba emelkedni kívánó ifjúságnak történelem adta következõ helye a „Népi Kollégiumok” valamelyikében volt. Ez az ifjúság megtestesítette a háború utáni három-négy év optimista derûjét, a hitet, hogy mi építjük és magunknak építjük jövendõnket. Ezek a kollégiumok számos kitûnõ értelmiségit indítottak útjára. Egész sor jelentékeny költõnk itt találta meg saját hangjának elsõ ütemeit. Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségû, többségükben saját hangvételû írásmûvészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülõ kórusába. Nagy Lászlón kívül – hogy csak a legfontosabbakat említsük – Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merõben különbözõ mûvészegyéniségek ezek, de összeköti õket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költõi hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása. Alighanem már most, közel fél évszázaddal együttindulásuk után megállapíthatjuk, hogy – legalábbis az említettek – jelentékeny költõk, de közöttük a legjelentékenyebb, legegyénibb és a legnagyobb hatású Juhász Ferenc és Nagy László. Gyakran együtt is szokták emlegetni õket, habár a világ egészéhez való hozzáállásuk – a közelihez is, a kozmikus határtalanságokhoz is – teljesen más, gazdag képalkotó képzeletük merõben különbözõ, még ha mindketten eltéphetetlenül kapcsolódnak is a folklóri (népköltészeti, népmesei) gyökerekhez.
Ezek a jellegzetes újat jelentõ tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derût, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkezõ csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következõ évtized „sematizmus”-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, „a fordulat éve” történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban – mindig jó tanuló lévén – alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költõk remekeit. Már indulásakor jó költõnek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb mûfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.
Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derûs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozs címû gyûjtemény még az elõzõ itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költõ kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyûjteményekben a költõi képek, az olykor szürrealizmus-közeli gondolatkapcsolások, az egyre tündöklõbb versformák meredeken felívelõ mûvészi színvonalról vallanak. És innét egyre gazdagodik, elmélyülõbb lesz az életmû. A meseeredetû, mitikus, a népek közös emlékezetében õrzött õsi képzetek, a természet képeinek látomásos idézése végérvényesen kiépíti Nagy László kép- és képzeletvilágát. Pedig közben a külvilág adta rossz közérzethez járul feleségének – az egész létét-lényegét kiegészítõ költõasszony, Szécsi Margit – hosszan tartó súlyos betegeskedése is. Költészete egyben védekezés is mindaz ellen, ami bánatot, gyötrõdést okoz a nagyvilágban és a kisvilágban. Közben lelkiismeretes újságíró. Amikor az ötvenes években jól érezhetõen kezd kegyvesztett lenni a kultúrpolitika urainak szemében, akkor a kegyekben álló, de közben gátlástalanul emberséges Zelk Zoltán siet segítségére. Zelk akkor egyebek közt a Kisdobos címû gyermeklap fõszerkesztõje. Maga mellé veszi munkatársnak, gyakorlatilag segédszerkesztõnek. Ez biztosítja megélhetését, de egy újabb költõi hangra is biztat. A Kisdobos léte magyarázza, hogy Zelk is, Nagy László is oly sok igazán kitûnõ, óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekverset is írt. 1956 után pedig a költõ végleges állást kapott az Élet és Irodalomnál, ahol tekintettel képzõmûvészeti felkészültségére a lap képszerkesztõje, majd ezt a tevékenységet is megtartva, fõmunkatársa lett mindhaláláig. A halál gondolata, látomása, késõbb félelme egyre többször jelenik meg mind szemléletesebben verseiben. Nem egy nagy költeménye (például: Jönnek a harangok értem vagy a Menyegzõ) a haláltáncok fogvacogtató képeit idézik. Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte.