Minden reggel pontosan hét és negyednyolc között érkezett házunk elé. Megállt a kirakott szemetes kosarak elõtt és barna, fakéreg ujjaival turkálni kezdett a hulladékban. Gondosan kiszedte a papírdarabokat, összehajtogatta és lerakta õket a járda szélérre. Az ételmaradékokat már válogatás nélkül szedte ki és mindig talált olyasmit, amit falánk mohósággal megevett.
Görnyedt, fáradt alakjáról, cafatokban lógtak a rongyok, lába papírosba, rongyokba csavart két tuskó, az arca eltûnt a szakáll, bajusz és haj gondozatlan feketésbarna rengetegben. Ahogy elnéztem ablakomból, elfacsarodott a szívem. Istenem! – gondoltam, amint a függöny mögül leskelõdtem rá – mi minden kell, hogy egy emberrel történjék születése pillanatától addig, amíg ide jut? Ide, a járda szélére, a szemetes kosarak elé… honnan jött minden reggel pontosan, hová ment? – olyan nehéz titok volt, mint maga az ÉLET…
Karácsony estéjén, amikor dobogó szívvel végigizgultuk a kis Jézus hozta ajándékok boldog örömét és két kicsi fiam, szemükben a csillagszórók és gyertyácskák fényével aludni ment, feleségemmel halkan megbeszéltem a haditervet. Csináltunk egy kis csomagot, szép selyempapírba gondosan beleraktunk két szelet húst, kenyeret, mákos-diós tésztát, néhány darab karácsonyfacukrot, kis fenyõfaágat és külön papírba két csillogó két pengõst. Úgy izgultunk, mint gyertyagyújtás elõtt… beállítottam az ébresztõórát, nehogy reggel megelõzzön az én szegény barátom és lefeküdtünk… Amikor reggel kiléptem a csendes utcára, tejfehér köd lepte be a liget fáit és a magányosan szendergõ házakat. A szemetet már kirakták. Kis csomagunkat a legnagyobbik kosár közepére helyeztem. A függöny mögül lestük a fejleményeket. Mint minden reggel, most is pontosan érkezett. Fásult, fáradt, hidegtõl zsibbadt ujjakkal motoszkált egy darabig a kosárban, amikor észrevette a kis csomagot. Ujjai egy pillanatra megálltak, majd lassan, óvatosan bontogatni kezdték a vékony papírt. Hirtelen elkapta a kezét, mintha megégette volna az ujjait. Úgy állt kõvé dermedten, majd lassan, fáradtan térdre ereszkedett a járda szélére és ráborult a kis csomagra, a szemetes kosárra és magához szorította az egészet… vállai rángatóztak. Szívünk táján olyan melegséget éreztünk, mint még soha. Azután letörölte a könnyeit, lassan felállt, gondosan visszacsomagolta kis ajándékunkat és becsúsztatta rongyai közé. Ott álltunk a sûrû mintájú függöny mögött, nem láthatott bennünket, mégis úgy éreztük mindketten, hogy szomorú könnyes szemével az ablakunkra néz… Arrébb húzódtunk, mint két csintalan gyerek és akkor megemelte rongyos sapkáját. Az ablakunknak, a háznak, az egész világnak és benne a kis Jézusnak, aki reá is gondolt… és lassan elindult a ködbe…
Addig néztünk utána, amíg el nem tûnt a szemünk elõl. Úgy hallottuk, mintha valahol halkan égi muzsika szólna: „Mennybõl az angyal”… és a szakadozott, öreg szemetes kosár olyan furcsa, meleg fényben csillogott a járda szélén a ködben, mint még soha…
Török János történetét lejegyezte: Zelina Irma