A MERI SE focicsapata az õszi záráskor az utolsó helyen áll a tatabányai városi kispályás bajnokság leggyengébbnek tartott III/1-es csoportjában. A ZS-ligában, ahogy a Jubileum parki szleng becézi ezt a csoportot. A MERI SE még soha nem nyert egyetlen mérkõzést sem, viszont õk a legsportszerûbb csapat a bajnokságban.

Elõször azt hittem, hogy beszédes nevük azt jelenti, nem tudnak ugyan focizni, de merik vállalni ezt – némi öniróniával. Nem sok utánjárás kellett ahhoz, hogy kiderüljön: nincs itt semmiféle humor. Önirónia meg pláne nincs.
A MERI SE a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat által mûködtetett Mentálhygiénés és Rehabilitációs Intézmény (ennek rövidítése a MERI) Reintegrációs Egyesületének csapata. Akik idáig eljutottak az olvasásban, talán most sokan azt gondolják: az más. Mi tagadás, valóban más. Talán ez az írás segít az ilyenfajta másság megismerésében és pozitívabb megítélésében.

Szabó Attila intézményvezetõ:
„A MERI-ben két fõ részleg mûködik. Munkatársaim pszichiátriai betegek tartós ellátását biztosító ápoló-gondozó, és értelmi fogyatékossággal élõket rehabilitáló tevékenységet végeznek két, részben önállóan mûködõ pavilonban.
Az intézmény szocio- és pszichoterápiás eszközöket és módszereket alkalmaz, és rehabilitációs célú munkaterápiát folytat. Érvényesíti az egyéni- és csoportterápiás módszereket, alkalmazza az andragógia, gyógypedagógia, szociális munka módszereit és eszköztárát. Vezérelvnek a fokozatos integrációt tartjuk, ennek érdekében három, egyenként tíz férõhelyes lakóotthont mûködtetünk, valamint rendelkezésre áll két védett lakás is Tatabányán.
Ezek a száraz tények az ismertetõnkbõl, ami emögött van, arról nemhogy újságcikket, hanem akár könyvet is lehetne írni. Kollégáim állandóan képezve magukat, sokszor erõn felül teljesítenek gondozottaink érdekében. Anyagi helyzetünk – mint minden intézménynek – nekünk sem túl rózsás, de folyamatosan pályázunk, ennek révén sikerül plusz forrásokat szereznünk. Sok tervünk megvalósult, de sajnos nem mindenre futotta.”

Salló Katalin pszichológus, pedagógiai csoportvezetõ:
„Örülök, hogy lakóink tevékenysége nyilvánosságot kap, és ezáltal árnyaltabbá tehetjük a róluk kialakult képet. Sajnos rajtuk a stigma, hogy „síkvölgyiek”. Az õket nem ismerõk összemosva az intézményünkön belüli különbségeket, sztereotípiák alapján ítélnek, amit gondozottaink nehezen élnek meg. Az õ világukban „bentiek” és „kintiek” léteznek, és ha nyitott közeledésükre negatív visszajelzést kapnak, az azon kívül, hogy bántja õket, a mi reintegrációs törekvéseinket is hátráltatja.
Mi a sportot az egészségnevelésen kívül fontos terápiás eszköznek tartjuk, így a kezdetektõl fogva bekapcsolódtunk a Magyar Értelmi Fogyatékosok Sportszövetsége és a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség szervezésében zajló sportéletbe. Úszás, labdarúgás, kosárlabda, asztalitenisz és természetjáró sportágakban versenyeznek a nálunk lakók hasonló sorsú társaikkal. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, hiszen annyi érmet és oklevelet szereztek, hogy már meg sem tudjuk számolni. Kiléptünk a nemzetközi porondra is, három sportolónk kosárlabdában tagja a speciális olimpiai válogatottnak.
Már hét éve részt veszünk Tatabánya és környéke sportéletében is. Nem múlhat el részvételünk nélkül a Kihívás Napja, a Gyalogló Világnap, vagy a Minimarathon, hogy csak a nagyobb eseményeket említsem. Egy ideje sport és kulturális tevékenységünket a MERI Reintegrációs Egyesület keretei között végezzük, melynek alapítói elsõsorban lakóink közül kerülnek ki.
Igen népszerû a szalontánc, amit Zsolnai Laci kezdett el a KPVDSZ Mûvelõdési Házban, és már országos versenyzõi szinten ûz, és itt az intézményen belül is oktat. Különbözõ csoportjaink rendszeresen fellépnek intézményekben, rendezvényeken. A közelmúltban rendeztük negyedik jótékonysági gálánkat, ahol szép sikerû mûsort adtunk elõ. December 23-dikán lesz a karácsonyi ünnepségünk, amikor egy kis mûsor után saját készítésû ajándékokkal lepjük meg egymást.
Visszatérve a focira, a fiúk kérésére neveztük be õket a városi bajnokságba. Külön köszönet illeti a Petõfi Tömegsport Egyesületet, hogy ezt ingyen tehettük meg. Eleinte volt olyan mérkõzés, amelyen huszonkilenc gólt kaptunk, de a kudarcok nem törik meg a fiúkat, mert nagyon szeretnek focizni.
A kezdeti nehézségeken Havasi Alfréd játékvezetõ segítette át õket. Õ mind a mai napig a csapat mellett áll, a srácok apjukként tisztelik. Számunkra is örömteli ami velük történik, hiszen az állandó kapcsolat a külvilággal érezteti náluk a hatását. Sokkal bátrabbak, nagyobb az önbizalmuk, és ez önmagukhoz képest nagy fejlõdést jelent. Közülük kerülhetnek ki az úgynevezett kirepülõk.”

Varga Hermina sportoló:
„A kömlõdi foglalkoztató iskolában kezdtem sportolni, rendszeresen pedig itt kezdtem újra. Úszok, kosárlabdázok, asztaliteniszezek. Összesen harminchárom érmem és egy kis kupám van. A pillangóúszást szeretem a legjobban, mert az a legnehezebb. Mondta is a Buborékban (tatabányai sportuszoda) az edzõ néni amikor fáradt voltam, hogy ne add fel! És én nem adtam fel. Megtanultam, hogy semmit ne adjak fel, és én nem is fogok! A kis kupámra vagyok a legbüszkébb, ezt egy diszkóhajón a Csepregi Évától kaptam. Sajnos csalódtam a külvilágban: amikor egy fiúval szerettük egymást és a szülei eltiltották tõlem…”

Zsolnai László sportoló:
„Gyermekkorom óta sportolok. Focizok, úszok, kosárlabdázok és versenytáncolok. Nagyon szeretek a kinti bajnokságban focizni, rúgtam már gólt is. Ott nagyon rendesek az emberek, mindenkit szeretünk, jó, amikor kezet fognak velünk!”

 

 

Mencser Zoltán sportoló, csapatkapitány:
„Én is gyermekkoromtól sportolok. Úszni szeretek a legjobban. A legbüszkébb arra vagyok, hogy 1998-ban átúsztam a Balatont. Már akkor is azt hajtogattam magamban, hogy meg tudom csinálni! Szeretek a Jubileum Parkban focizni, mert ott jó a közösség, normális közeg van, és nem bántanak. Nem zavar, hogy nem nyerünk, a részvétel a fontos. Nekem ez egy lehetõség a kikerülésre.”

 

Havasi Alfréd PTSE gondnok, játékvezetõ és Frédi papa:
„Az elsõ mérkõzésüket vezetõ kolléga azzal jött le a pályáról, hogy õ többet ilyeneknek nem vezet meccset. Azóta minden összecsapásukat én dirigálom. Én elfogadtam õket, õk elfogadtak engem – ennyire egyszerû ez. Védem õket, de nem pátyolgatom, és ezt értékelik. Mindig fellépek a pályán, vagy a nézõtéren esetleg elhangzó beszólások ellen.”

Hát ennyi. Ilyen az élet egy szelete azoknak, akiknek  – minden félelmet keltõ kegyetlenségével együtt – a vágy titokzatos tárgya kategóriájába tartozik a kinti világ. Mi kintiek meg nem is tudjuk, hogy mi „kintiek” vagyunk, és nekünk milyen jó…
Ilyenkor, karácsony táján nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy vannak embertársaink, akiknek ajándék egy kézfogás, vagy egyáltalán az, ha nem bántjuk õket. Nekünk olyan kicsiny dolog ez, tegyük hát képzeletbeli karácsonyfájuk alá ezt az ajándékot! Nekünk nem kerül semmibe, nekik pedig ez lesz a legértékesebb, amit kaphatnak.

Süle Károly

Elérhetõség, kontaktus:
KEM Mentálhygiénés és Rehabilitációs Intézmény
2801 Tatabánya – Síkvölgy, Pf. 1245
Telefon/fax: 34/514-750, 514-751
E-mail: psyche@mail.datanet.hu