Mûhely Budapest peremén
HETEDIK LETT A MÁSODOSZTÁLYBAN A TVSE
Nehéz feladat a tatabányai vízilabdáról írni, amikor a Margitszigeten a magyar válogatott menetel a Világkupán. A sportág szûk elitje minden elismerést megérdemel, azonban ilyenkor nem árt gondolni azokra is akik „csak” mûködtetnek egy egyesületet, akik nehéz feltételek mellett a lehetõ legtöbbet hozzák ki egy csapatból. Beszélgetõ partnerem Vojvoda István a Tatabányai Vízmû SE vízilabdacsapatának edzõje ilyen ember.
– Ahányszor belépek ide az uszodába, mindig vidám, családias hangulatot találok. Te mikor lettél ennek a családnak a tagja?
– Nem egészen 10 évesen, 1970-ben kezdtem vízilabdázni, a felejthetetlen emlékû Kapcsándi Laci bácsi volt akkor az edzõm. Öt évvel késõbb már az akkor OB-II.-ben és az elsõ osztályban folytattuk.
– Egy nagy álom teljesült akkor…
– Valóban így van, az akkori lelkesedés és összefogás eredményeként kétéves aranykor következett. A Kásás, Görgényi, Hauszler, Kemény Dénes, Bujka Gábor fémjelezte csapat ezüstérmet szerzett a Magyar Népköztársasági Kupában és 6. lett az akkor is nagyon erõs OBI.-ben. Azután 1990-ben véget ért az álom. A bányavállalat megszûnésével támogatásunk jó részének búcsút mondhattunk, ennek következménye a kiesés és újból a másodosztály lett.
– Ekkor, ha jól emlékszem, neked másfelé vitt az utad.
– Valóban eztán külföldre szerzõdtem. Elõször az olasz Szicília csapatában játszottam két szezont, majd a szintén tatabányai Persely Józsi barátommal a török Galatasaray együttesét segítettük fennállásának legnagyobb sikeréhez, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában a legjobb 16 közé kerüléssel. Ezt követõen 1995-tõl elsõ magyarként Izraelbe szerzõdtem a Hapoel Kiriat Tivon csapatához.
– Hogyan kerültél haza edzõnek?
– Sajnos Kapcsándi Laci bácsi 1996-ban eltávozott az élõk sorából, így a vezetõk hazahívtak, és a felnõtt csapat játékosedzõje lettem. Ezt a korszakot úgy jellemezhetném, hogy a bajnoki tabella elején „lavíroztunk” gondosan kerülve a feljutást, hiszen ahhoz nem voltak meg a feltételek.
A Vízilabda Szövetség 2000-ben felemelte az OB-I. létszámát, így egy idényt a legmagasabb osztályban szerepeltünk. Ekkor én, miután profi játékvezetõként is mûködtem, nem dolgozhattam az elsõ csapatnál, az utánpótlással foglalkoztam. A kitérõ után a másodosztályban már ismét én ülhettem a kispadra. Azóta az elsõ idény kivételével – amikor az egykori világválogatottjaink, Dala Tamás és Tóth László segítettek a tini korú csapatunkon – stabil középcsapatnak tekinthetjük magunkat az OB-I-ben.
– Az idei bajnokságban többet vártak a szurkolók a csapattól…
– Valóban a dobogó valamelyik fokára esélyünk volt, azonban az élet közbeszólt. Azt is mondhatnám, hogy ez egy jellemzõ történet: az OB-I.-ben kirobbant botrányok után több játékvezetõ sztrájkba lépett. A szövetség a bajnokság lebonyolításának érdekében felkért több, már nem aktív bírót, köztük engem is. Egyesek sztrájktörõnek tartottak minket és az elsõ adandó alkalommal visszavágtak. Ez az alkalom az idei rájátszás volt, amit minõsíthetetlen játékvezetés mellett kellett lejátszanunk. A végeredmény: 7. hely. No comment…
– Mi lehet a jövõ?
– A felnõtt csapatunk ötödik szezonját játssza együtt, beérett a csapat, a következõ bajnokságban ismét a dobogó a cél. Serdülõ és ifjúsági csapataink is jól szerepelnek a bajnokságban. Tágabb értelemben a cél az életben maradás. Ebben természetesen továbbra is számítunk a Vízmû részérõl Kovács György Zoltán és Ádám Róbert János segítségére.
Süle Károly