„To be a rock, and not to roll”
Így azonban inkább csak egy erõtlen kísérlet arra, hogy visszaadja mindazt az értéket és élményt, amit ez a név megtestesít.
Az énekesi pályafutását éppen 40 éve kezdõ Plant még 20 éves sem volt, amikor 1968. nyarán Jimmy Page meghívta õt új zenekarába, a Led Zeppelinbe, melynek nevét és életmûvét azóta tucatnyi gyémánt lemez véste be a zenetörténetbe. Azóta is megközelíthetetlen minõségû és sikerû munkásságuk azonban a zenekar 1980. decemberi – John Bonham halála miatti – megszûntetése után nehéz teherként nyomja mindannyiuk vállát.
A három zenész közül – Jimmy Page gitár, John Paul Jones basszusgitár, billentyûs hangszerek, Robert Plant ének – Plant dolgozik legnagyobb intenzitással: az eltelt 26 évben kilenc szólólemezt, két Jimmy Page-dzsel közösen készített albumot és egy dupla válogatáslemezt is kiadott. Számos vakvágányon és tévúton járt azonban, amíg megtalálta a Led Zeppelin utáni önmagát. Egészen pontosan 1994-ig, a Jimmy Page-dzsel való újabb egymásra találásig kellett bolyongania.
Mágikus kettõsük ekkor adta ki az MTV Unplagged sorozata keretében felvett NoQuarter címû koncert-lemezüket/videójukat (2 éve dvd-változata is megjelent), amely a világzene egyik megkerülhetetlen etalonja lett. Az egy korongnyi klasszikus Led Zeppelin számot és a néhány új szerzeményt átitatták indiai, észak-afrikai és kelta zenei motívumokkal, Page gitárja és Plant hangja hozta a dalok és a Led Zeppelin erõs érzelmi töltetét és õserejét, az egyiptomi és marokkói muzsikusok valamint a Londoni Filharmonikusok a különleges, összetett hangzást. Végeredményként a rock és a világzene olyan döbbenetes hatású elegyét teremtették meg, amely csak önmagukhoz volt mérhetõ.
Page megkérdõjelezhetetlen zeneszerzõi zsenialitásának ismét jelét adva ifjúkori remekmûveit képes volt újabb, önálló életet élõ mestermûvekké átdolgozni. Készítettek egy új szerzeményeket tartalmazó lemezt is, lebonyolítottak három világturnét, besöpörtek egy Grammy-díjat – majd ’98. végén ismét elváltak útjaik.
Plant azonban nem tért le e közösen kitaposott ösvényrõl: olyan zenészeket keresett maga mellé, akikkel tovább mûvelhette a világzenei ihletésû rockot. Justin Adams személyében olyan muzsikust talált, aki hosszú ideje elkötelezett híve és mûvelõje az arab és az afrikai, fõként a mali ihletésû zenének. Így aztán nem meglepõ, hogy a tavaly megjelent Mighty Rearranger címû albumon valamint a koncerteken is ez a fajta hangzás dominál.
Ilyen elõzmények után került – évekig tartó sikertelen egyeztetés után – Robert Plant és a Strange Sensations a Sziget Fesztivál Világzenei színpadára. A nyitónapi produkció aztán mindjárt el is vitte pálmát: olyan koncertet varázsoltak a mezõt zsúfolásig megtöltõ rajongóknak, amelyik valószínûleg az ezévi Sziget legemlékezetesebb másfél órája volt.
Indításképpen az utolsó két lemez dalai melegítették a közönséget, amelyik – sikeres szólólemez ide vagy oda – bevallva vagy bevallatlanul a nagy klasszikusokra várt.
A negyedikként elõvezetett Black Dog erõsen átdolgozott bevezetõjével sem sikerült becsapni õket (a verzió a NoQuarter DVD extrái közül lehet ismerõs): az elsõ hangok után felzúgott, ordított, hullámzott a tömeg, és meg sem állt a koncert végéig. Elõkerült még egy erõsen világzeneire átdolgozott, így is remek dal a Fate of Nations lemezrõl (29 Palms), kitûnõ volt az új korong talán legerõsebb darabja, a Tin Pan Valley – ám a közönséget és Robert Plantet a régi klasszikusok repítették végtelen magasságokba!
A Four Sticks, a Friends és a Gallows Pole alapvetõen a Page-féle NoQuarter-átdolgozásban szólalt meg, itt-ott belassítva vagy éppen felgyorsítva, megspékelve mali-feelinggel, egy-egy szép introval. Fergeteges tempóban, izgalmasan.
Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy – bár Plant zenészei kétségkívül kvalitásos mûvészek – a zsenialitás mindent beragyogó szikrája ezúttal nem tündökölt az oldalán. Egyik oldalán sem.
Különösen hiányzott az a bizonyos torok-, gyomor- és szívszorító gitár- illetve mandolin hang a Going To California-ból és a Whole Lotta Love-ból. Mert bár bátran nyúltak a legnagyobb klasszikusokhoz – vagány módon a WLL-t az elõzménynek tekinthetõ Willie Dixon szerzeménnyel, a You Need Love-val felvezetve -, ez az a dal, amelyikbõl több, mint hiba: bûn kispórolni, elmaszatolni azt a bizonyos No.1. riffet.
Ennek ellenére ragyogó lezárása volt annak a koncertnek, amelyik jól demonstrálta mit is jelenthet Robert Plant szállóigévé vált sora a Stairway To Heaven-bõl: „To be a rock, and not to roll”. Õ megcsinálta.
Ugyan „szõke görög isten” arca már a múlté, a hangja, színpadi munkája, kisugárzása és energiája szinte a régi.
Az élménytõl kóvályogva valami halvány sejtelem született bennünk arról, milyen lehetett egy Led Zeppelin koncert. Amikor nem egy, hanem négy zseniális zenész állt a színpadon, huszonévesen, a földkerekség legjobb koncert-zenekaraként. Szédítõ belegondolni is.
Megígérte, visszajön. Reméljük akkor lesz bátorsága a szervezõknek nagyszínpadra tenni õt.
Még inkább az Arénába, ahol a hangosítás-keverés is méltó lehetne a zenei anyag színvonalához.
Mók Ildikó
www.zep.hu