1606. november 11-én nem messze Dunaalmástól, a folyó bal partján a török és a Habsburg birodalom képviselõi aláírták a 15 éves háborút lezáró-, a bécsi–zsitvatoroki békemûként a szakirodalomba bevonult kifejezéssel jelölt második szerzõdést. Az egymással összefüggõ -, egymást feltételezõ békemûvek a magyar (és Habsburg) szempontból gyõzelmesen indult-, késõbb politikai és hadvezetési okokból mérsékelt eredménnyel zárult hosszú háborúskodás eredményeként számos pontban tartós békét teremtettek az akkori két világhatalom között.

A zsitvatoroki békeszerzõdés aláírásának 400. évfordulójára Dunaalmás község, a Dunántúli Református Egyházkerület és a Magyar Történelmi Társulat tudományos tanácskozást szervezett a helyi református templomban. (Ld. beszámolónkat.) Megjelentették továbbá Tóth Ferenc: A zsitvatoroki békekötés 400. évfordulója címû. könyvét.
Ez a könyv nem szakemberek számára készült, hanem olvasmányul a közönségnek. Tárgya tudományos szempontból nem új, egy alkalom által idõszerûvé lett helytörténeti és egyúttal európai történelmi jelentõségû esemény elõtti tisztelgés. Célja: népszerû eszközökkel bemutatni a szerzõdéshez vezetõ utat, az azzal kapcsolatos forrásokból és feldolgozásokból keresztmetszetet adva közelebb hozni a korszakot a ma emberéhez.
A Zsitva folyó torkolata Komáromtól 16 km-re keletre, a Duna bal partján feküdt a 17. században. A késõbbi folyamsza-bályozás után a mára kialakult torkolat már nem azonos ezzel a történelmi helyszínnel. Az eredeti terület Trianon elõtt Komárom vármegye udvardi járásához tartozott. Ma Dunaradvány település része, Dunaalmással majdnem szemben helyezkedik el.
Akkoriban két birodalom találkozási pontján (kb. egyenlõ távolságra Gyõr és Buda között) került sor a status quo alapján a 15 éves háborút lezáró békekötésre. A két hatalmat elsõsorban saját belsõ problémái és csak másodlagosan a hosszú és kimerítõ, utóbb már állóháború veszteségei késztették megegyezésre. A Habsburg politika nyugaton, a Fényes Porta keleten kívánt aktívabb szerepet játszani.
“A zsitvatoroki béke épp azon a pontján áll a történeti fejlõdésnek, ahol a keresztény világnak a török birodalomról kialakított képe átfordul az “indominabile barbaro” (megszelidíthetetlen barbár), II. Mehmedtõl a “boszporuszi beteg ember” felé. (Karl Nehring, 1986)
“Zsitvatorok után a békekötés során függõben hagyott ügyek miatt került sor újabb egyeztetésre, alapjaiban azonban az 1606-os megállapodás 1663-ig érvényben maradt. A húsz év lejárta után, már 1625-ben összeültek a delegációk Szõgyén és Gyarmat falvak (Esztergom vármegye) határában, de ezt a tárgyalást nem ismerték el, nem ratifikálták sem Bécsben, sem Konstantinápolyban. A béke újabb megerõsítését és meghosszabbítását 1627-ben dolgozták ki Szõny mellett, s elõször 15 évre, majd ennek eltelte után, 1642-ben ugyanitt újabb húsz évre írták alá. Szõgyén, Gyarmat és Szõny tulajdonképpen ugyanabban a földrajzi környezetben található települések, tehát az utódok ugyanúgy Gyõr és Buda között, Komárom környékén tárgyaltak, mint 1606 õszén
Illésházyék. Hasonlóképpen nem egy lakott település, hanem sátortábor adott otthont a tárgyalásoknak, az elnevezés – gyarmati, szõnyi béke – csupán az egyszerûség kedvéért történt egy közeli faluról. Az említett tárgyalások alapján szokás “sátras békékrõl” beszélni, hiszen mind Zsitvatoroknál, mind Szõgyénnél, valamint két esetben Szõnynél tágas és kényelmes, nagyméretû tárgyalósátrakban születtek meg a megállapodások.
1615-ben, Bécsben, 1649-ben, Konstantinápolyban is történt békekötés, ami furcsának tûnhet, hiszen érvényes megállapodás volt mindkét idõpontban. Mindkét esetben a Habsburg Birodalom belsõ, illetve nyugat-európai politikája indokolta, hogy demonstrálják: él a béke az Oszmán Birodalommal, senki se számítson arra, hogy Konstantinápoly hadat üzen Bécsnek. A két közbülsõ békekötést, tehát nem a Habsburg-oszmán  diplomáciai kapcsolatok megromlása vagy válsága szülte, hanem az európai hatalmi helyzet.” (Hiller István 2000)
Tóth Ferenc évtizednél hosszabb helytörténeti stúdiumai, ismeretterjesztõ munkássága a kezdetektõl fogva kapcsolódtak nemcsak a szeretett Dunaalmáshoz, de a tágabb haza múltjához, kultúrájához. A Magyar Kultúra Lovagjaként még inkább komolyan veszi önként vállalt feladatát: Újabb köte-tével is szellemi hidat ver a Duna két partja -, erõsíti a barátság szálait a szlovákiai és anyaországi magyarság között. A közös történelem felmutatásával, a hagyomány ápolásával fontos szolgálatot tesz a két európai uniós ország polgárainak is. Ilyen közös gyökereink vannak, ezekre és egymás kölcsönös megbecsülésére épülhet jövõnk.

Dr. Horváth Géza
(Tóth Ferenc: A zsitvatoroki békekötés 400. évfordulója. Dunaalmás, 2006.)