Természetesen a rosszal, hiszen neki van szüksége a felzárkózásra! A jó meg amúgy is tanul magától. Ez nagyon humánus magatartásnak tûnik, nem? (Kár, hogy a pokol is jó szándékkal van kikövezve.)
De nézzük meg, mi is történik ebben az esetben. Jó esélyem van arra, hogy a rossz tanulónál nem érek el látványos javulást, viszont a jó tanuló osztályzatai leromlanak. Miért?
Mert a gyerekeknek figyelemre van szükségük, amit így vagy úgy, õk meg is szereznek. Ha nem tudja azzal megszerezni, hogy jól viselkedik és jól tanul, akkor rosszul fog viselkedni és rosszul fog tanulni. Sõt, még meg is betegíti magát, hogy figyelmet kapjon.
Más.
Pár évvel ezelõtt egy csomópontnál ülök az autóban, a délutáni csúcsforgalomban. A kocsik közt észreveszek egy 30-35 éves, életerõs fiatalembert, aki kalappal a kezében pénzt kéreget. Amikor hozzám lép, én köszönök neki, és azt kérdezem tõle:
– Ha jól látom, önnek pillanatnyilag nincs munkája. Én meg építkezem, volna kedve eljönni dolgozni napi 5000 Ft-ért?
Az ember kiröhög:
– Most viccel? Így kétszer ennyit is megkereshetek!
Létezik egy érdekes szabály, ami már inkább törvényszerûség:

MINDÍG AZT KAPOD, AMIT JUTALMAZOL!
Mit is jelent ez?
Ha a „nem-teljesítést” díjazzuk, „nem-teljesítést” kapunk. Ha a teljesítést díjazzuk, teljesítést kapunk.
Ha a rossz gyereket tüntetjük ki a figyelmünkkel, rossz gyereket kapunk. Ha a kéregetõnek (aki megtehetné, hogy dolgozik), pénzt adunk, sok kéregetõt kapunk.
Van még egy rossz hírem. Sajnos, díjazásnak minõsül az elnézõség is. Mit is jelent ez?
Nézzünk egy példát: van egy munkatársunk, aki sorozatosan késik a meetingekrõl. Mindig rá kell várni. De nem tehetünk mást, meg kell várni, hiszen olyan fontos témákról van szó, amit mindenkinek hallania kell. A többieket, akik egyébként pontosan érkeztek, máris büntettem, hiszen hagytam kárba veszni a drága idejüket, és a munkamoráljukat is rontottam, hiszen én azt sugalltam, hogy itt nem szükséges pontosan érkezni.
És mi történt a késõvel? Elnézõek voltunk vele. Elnéztük a nem-teljesítését, miközben díjaztuk az idõnkkel, és esetleg még a hó végén esedékes, teljes fizetésével is.
Tehát vezetõként, kire kell szenteljük az amúgy is drága idõnket? A jókra, és nem a rosszakra.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a gyengébben teljesítõre egyáltalán nem kell figyelmet fordítani. De kell. Csakhogy õt kezelem 15 percben, a jól teljesítõt pedig meghívom 3 órában vacsorázni egy elegáns étterembe.
Azt is megteheti a vezetõ, hogy nem így cselekszik, de akkor ne csodálkozzon, ha az eddig valós produktumot elõállító munkatárs teljesítménye „véletlenül” leromlik, és azt mondja: Minek hajtsam magam? Ezeknek?
Óriási hibát követ el az a vezetõ, aki elnézõ a nem-teljesítést illetõen. Tudom, a legtöbb vezetõ egymaga képes annyi feladatot elvégezni, mint a csoport összesen, ám mégsem ezért van ezen a poszton. A vezetõ legfõbb mércéje az, hogy képes-e teljesítést elérni a területen. Ez az, amiért õ ott van.
Gondoljunk csak vissza az iskolás évekre. Melyik tanárra emlékszünk? Arra, aki engedte ellógni az órákat? Vagy inkább arra aki keményen bevasalta rajtunk a tananyagot?
Lehet, (vagy biztos), hogy abban a pillanatban jobban szerettük azt, akinél el lehetett bliccelni a számonkérést. De legyünk õszinték, ez gyorsan múló öröm volt.
Így van ez a vezetõk esetében is. Elképzelhetõ, hogy elsõként azokra voksolnak, akik azt hangoztatják: „Emberek, én itt a legfontosabb feladatomnak a családias légkör kialakítását tartom, ahol nem kell szétszakadni. Bla, bla,bla.”

De milyen érdekes, abban a pillanatban, ahogy válság fenyegetné a területet, a munkatársak is otthagyva a gyengekezû puhányt, keresnének maguknak egy VEZETÕT, aki kihúzza õket a kelepcébõl. Tehát az elsõ és egyben legnagyobb vezetõi hiba:
1. Hagyom, hogy ne csinálja meg
A másik hiba ennek a következõ lépése, amivel ha akarjuk, tetézhetjük a bajt. Ha már nem csinálta meg:
2. Megcsinálom helyette
Ez is nagyon humánus cselekedetnek tûnik, kár hogy nem az. Ennyi erõvel lehetnék a saját beosztottam is, nem?

Pilát Gábor