Baján született 1939-ben. Édesanyja tanítónõ, édesapja európai mûveltségû, idegen nyelveket beszélõ matematika-fizika szakos tanár a bajai Polgári Fiúiskolában, ahol késõbb igazgató. Melegszívû, finom, érzékeny lelkû édesanyjától örökölte Erzsébet a mûvészet iránti hajlamát. A Kalocsai Iskolanõvérek bajai leánynevelõ liceumában tanult a középiskola befejezéséig. A rajzolásra csak azután fordította a figyelmét, amikor 14-15 éves korában feladatként lerajzolta osztálytársát, amely a legjobb portré lett.
1947-ben Rudnay Gyula festõmûvész Bajára költözött és szabadiskolát nyitott. Ide járt délutánonként a mester vezetésével tanulni a festést. 1948-ban sikeres felvételi vizsgát tett a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolára. Bernáth Aurél osztályába kérte magát. A Bernáth-osztályban eltöltött évei igen meghatározóak voltak mûvészi kibontakozására és életére. Bernáth Aurél olyan tanár volt, aki tanítványait nemcsak bevezette a legfontosabb festõi elvekbe, hanem olyan tartást is adott növendékeinek, ami máig is eleven kapcsolatként, örök mércéül szolgál festõi munkásságukban és emberi értékrendjükben.
Fõiskolai diplomát megszerezve 1953-ban mûvészettörténet és rajztanár lett a budapesti Vendel utcai tanítóképzõben. Közben festett. G.A. arcképével díjat nyert.
Megpróbált kis mûtermet kialakítani az iskola padlásán magának, és modelljeit növendékeibõl is választotta. Ám egyre inkább hiányát érezte a festéshez szükséges több alkotó idõnek. Ezért elõbb megpróbált félállásban tanítani. Majd egy évi fizetés nélküli szabadságot kér, és ez után 1958-ban elhagyta az iskolát. Budán a Fegyvernek utcában kis mûtermes lakást kapott.
1958 õszén néhány hétre lement Badacsonytomajba festeni. Ekkor úgy érezte, megtalálta otthonát. Visszaemlékezve az elsõ alkalomra, amikor a vonat ablakából meglátta a Balatont, így vallott: „…szikrázó és tomboló fényáradat ömlött, s szinte szúrta a szememet. Én ekkora fényt soha nem láttam. Az egész tófelületet, amely Akarattyánál szinte végtelennek tetszik, a kora délutáni sugarak olyan szögben érték, hogy a széltõl felborzolt vízfelület minden pontja tükrözte a napot. Ezzel kezdõdött az én Balaton-parti életem…”
Nehezebb dolga volt, hogy mûvészi pályáját a Balaton mellett kezdte. A fõképpen Budapesten folyó mûvészeti élettõl való elszakadás egy más út kialakítását körvonalazta. Õ, mint a mesében a legkisebb testvér, nekivágott és elment a nagyvárosból, hogy egyedül küzdjön meg a kezdet nehézségeivel. 1960-ban három éves Derkovits-ösztöndíjat kapott, ami alapját képezte megélhetésének.
Vidéken közelebb érezhette magához a természet minden pillanatát. Felfedezte és egyre mélyebben merült el a látvány nyújtotta titokban. Egyre közelebb érezte magához az ott élõ embereket. Meditatív, harmonikus lelke, bölcsessége és szeretetet adó egyénisége kinyitotta a helyiek szívét. Szívesen összpontosította figyelmét egy-egy képében az ott tevékenykedõ nádvágókra, szõlõmunkásokra, kenyérsütõkre, akiket felmagasztosult gyengédséggel ábrázolt képein. Egy-egy alakjában emberi érzéseket mesélt el, legyen az öröm, bánat, melankólia.
Egyre inkább elmélyedt a biblia világában, mint hívõ olvasója és értõje. Olthatatlan vágy ragadta hatalmába, hogy az Ó- és Újszövetség adta élményeit képekben adja elõ. Ettõl az idõtõl – a hetvenes évek elejétõl kezdve – ismerjük e képeit és azokat az óriási jelentõségû egyházmûvészeti alkotásait, amelyek számos egyházi épületben és templomban kaptak helyet.
Udvardi képeinek alaphangját a realitás és a misztikum, a fenségesség és az egyszerûség adja meg. Ezzel a festõi nyelvezettel érinti meg az embereket a történet, a tanítás befogadására.
A Balaton mellett töltött években találkozott Tamás Istvánnal, a kitûnõ íróval. Ebbõl a találkozásból életre szóló kapcsolat lett. Tamás István férje és társa lett Udvardi Erzsébetnek. Szoros szeretet kötelék fûzte össze ezt a két nagyszerû lelket. A festés volt a gyógyír, hogy továbbléphessen, miután Tamás István 1998-ban meghalt. Mély hite ad erõt a továbbéléshez, mert tudta és tudja, hogy sok még a feladata.
Kratochwill Mimi írása alapján összeállította: Cseh Teréz