Balatonfüred Város Koncert Fúvószenekara

1935 tavaszán a balatonfüredi tûzoltók és elöljáróik elhatározták, hogy a társadalmi ünnepek, rendezvények színvonalának emelése érdekében fúvósegyüttest hoznak létre. A községben zenét kedvelõ fiatalok nagy szorgalommal és szeretettel kezdtek a hangszeres tanuláshoz a kisebb-nagyobb nehézségek árán beszerzett, s nem minden esetben kifogástalan hangszereken. A megalakult zenekar elsõ fellépése 1936. március 15-én, nemzeti ünnepünkön volt….1938-ban már a híres füredi Anna-bálon játszott az együttes…. – olvashatjuk Balatonfüred Város Koncert Fúvószenekarának honlapján. Vezetõjükkel Csincsi Ferenccel pályájáról, a zenekar sikereirõl beszélgettünk.

– Miért lesz valaki éppen fúvós?
– Mert Ajkán születtem, s mivel ez egy bányászváros, az ünnepeken a Bányász Zenekar – szép egyenruhában – mindig elõttünk játszott. Ez volt körülbelül négy évesen az elsõ indíttatás. Aztán hétéves koromtól már zeneiskolába kezdtem járni, nyolc-kilenc évesen pedig elkezdtem a hangszeres tanulást. Rézfúvósokkal kezdtem, elõbb trombitán, majd harsonán tanultam, s ahogyan nõttem, nõttek a hangszerek is, végül a szombathelyi zenemûvészeti szakközépiskolában már mint tubás végeztem. Az érettségi után még egy évet ráhúztam, így a zenész szakképesítést is megkaptam.
Tizennyolc évesen Úrkútra kerültem a mangán ércbánya fúvószenekarába, mint zenekarvezetõ. Bizony eltelt három hónap, mire befogadtak. Beültem közéjük fújni. Addig hiába mondtam én bármit, egyszerûen nem fogadták el, hiszen már 40-50 éve játszottak. Végül tíz évig ott maradtam köztük. Persze közben katonának is elvittek, Tatára kerültem, ahol sokat játszottunk a helyõrségi zenekarban. A zenének köszönhetõen ez idõ alatt Oroszlányon is gyakran megfordultam. Ott sok jó embert volt szerencsém megismerni, 1984-ben még vezényelni is visszahívtak..

– De hogyan vezetett az út Balatonfüredre a zenekarvezetõi poszthoz?
– Mielõtt bevittek katonának, én már Ajkán tanítottam, sõt 1987-tõl ezzel párhuzamosan fõiskolára is jártam, s emellett kezdtem átjárni Füredre. Horváth Ernõ meghívott a zenekarába. Épp Franciaországba készültek, s velük tarthattam. Itt ismertem meg a feleségemet, aki a zenekarban játszott. 1989-ben megnõsültem, letelepedtem Balatonfüreden, s tanítani kezdtem. 1992-ben történt egy igazgatóváltás, ekkor én igazgató-helyettes lettem. 1994-ben az akkori fõkarnagy úr lemondott a vezetésrõl, és a zenekar engem választott meg vezetõjének, a hivatal pedig támogatta mindezt.

– Milyen eredményeket ért el az elmúlt években?
– Az eredményeim a zenekarhoz és a diákjaimhoz kötõdnek. Ez egy igazi csapatmunka! Meg kell találni a közös hangot a gyerekkel. Minden gyermekben ott a tehetség, arra kell csak vigyázni, hogy ne rontsuk el, illetve a vadhajtásokat lenyesegessük. Ehhez azonban a szülõk partnersége is elengedhetetlen, egyedül én sem tudom kihozni belõlük a maximumot.

– Mire a legbüszkébb az életében?
– Zenekarvezetõként arra, hogy sikerült megtartanunk a növendéklétszámot, és, hogy senkit sem kellett a munkatársaim közül elküldenem. A város elismeri a munkánkat.
Saját életemben pedig – mint szülõ – talán annak örülök a legjobban, hogy a gyermekeim is zenészek lesznek. Egyszerûen másolódnak a dolgok. Ez ugyanis egy életforma. Körülbelül olyan ez, mintha valaki sportolna. Sokat kell gyakorolni, rengeteget utazni, korán kelni és sok-sok barátság köttetik ezeken az utakon. Ráadásul van egy közös nyelvünk, a zene. A kotta ugyanis jobb, mint az eszperantó!

Cseh Teréz