Talán némi magyarázatra szorul, hogy a többi írásunk egy mûvész-egy város koncepcióját miért bontjuk most meg. Csabai Tibornak azért jutott két település, mert bár 1989 óta magyarpolányi, erõs szálak fûzik Ajkához.
A nyolcvanas években az ajkai Városi Mûvelõdési Központban dolgozott, ’82 óta vezeti a város grafikai mûhelyét. A társaság – késõbb egyesület – célja, hogy a tanításon túl tagjai önálló mûvészként is fejlõdhessenek, és életben tartsanak 500 éves hagyománnyal rendelkezõ grafikai technikákat, szemben a szitázással és a digitális megoldásokkal. Az elmúlt 25 évnyi folyamatos mûködés annak is köszönhetõ, hogy a társaság magja pécsi tanárképzõs, baráti szálak fûzik õket össze.

Grafikusunk életében a váltás és a költözés Magyarpolányba két igény szerencsés találkozásának köszönhetõ – a falu akkori vezetése jóelõre látta, hogy a demográfiai trend veszélyezteti a kistelepülések iskoláit, nem lesz költségvetési forrás finanszírozni ezeket az intézményeket bizonyos létszám alatt. Valamit tehát tenni kell a fennmaradásért. Például mûvészeti oktatást bevezetni.
Ekkor jött Csabai Tibor a képbe, akinek régi vágya volt – akár magán, vagy alapítványi formában – mûvészeti iskolát létrehozni. Azt, hogy a megfelelõ embert találták meg a feladatra, nem bizonyítja más, mint az, hogy az elsõ tanév 67 diákjához képest mára 618 gyermek kezdi itt a tanulmányait, a környezõ iskolák – ahol elõtte egy rajzszakkör indítása sem volt lehetséges – felfigyeltek a polányiakra; ma fél Veszprém megyében kihelyezett tagozatok keretében tanítják a gyermekeket képzõmûvészeten túl táncra és színjátszásra is.

Akik ismerik Tibort, bizonyára várják, mikor kerül szóba a Polányi Passióban végzett munkája… Sajnos várniuk kell egy következõ lapszámra, mert bár a beszélgetésünk nagy része errõl szólt, most mégiscsak a mûvész bemutatása lenne a feladatom. Nem könnyû, nem szeret magáról beszélni. Katalógust ad, amelyben barátai vallanak munkáiról. Fábián László grafikusmûvész, akit Tibor barátjának hív, azt mondja: „… A nyomatok Csabai Tibor életérõl szólnak, a feszültségekrõl, az örömökrõl, az újrakezdett életrõl, a soha meg nem nyert csatákról, a hiábavaló gyõzelmekrõl, a nyomatra csöppenõ izzadtságcseppekrõl, ritkuló hajunkról, szaporodó bajainkról – kegyetlen tárgyilagossággal szembesítve bennünket a ténnyel, hogy bármikor bármi megtörténhet. … Nyomot hagyni esküdött fel, nyomot – nyomatot sorjáz elénk, hogy éreztesse velünk a mozdulat egyszeri és megismételhetetlen pillanatait, a gesztusok atavisztikus erejét, a lendület ívébe zárt életünk felszikrázását és elhamvadását. Képekben láttatva hol tétova, hol bátornak látszó öleléseinket, a fegyvert rántó kar árnyékának fenyegetését, az úton átiszkoló kóbor kutya menekülését, a vaslemezre gyantaport szóró kéz mozdulatát, a boszorkány seprûjének nyomát – amint elsuhan a beáztatott papír felett. Savval vasba marva õrzõdtek meg-e gesztusok, versengve konok elszántsággal a szeizmikus erõkkel, a változó idõvel, a változó terekkel, a hivalkodóan változó címlapokkal. … „
Németh Gyula grafikusmûvész így vall: „… Csabai Tibor mûveiben rendkívül óvatos egyensúlyozás szemtanúi lehetünk. A súlyos formák, amelyek mûvészetének évek óta fõszereplõi, az utóbbi idõben mind légiessé válnak, anélkül, hogy közben veszítenének súlyukból. A mélység vonzerejét igyekszik Csabai ellensúlyozni, úgy, hogy közben mindvégig szem elõtt tartja e mélységet s nézõiben is tudatosítja, mifélemélységek lappangnak benne. … Az ilyen összhangot nevezik kegyelmi állapotnak. Az ember nem kiérdemli a kegyelmet, nem rászolgál, hanem részesül belõle, sokszor úgy, hogy nem is sejti, csak utólag jön rá.”

S hogy mit mond Tibor saját mûvészetérõl? Hogy a felesége szerint nehéz élni a grafikáival. Hogy az emberek hajlamosak beskatulyázni, filozofikussága miatt. Pedig „inkább az emberrõl szól ez az egész történet, benne magamról, hogy mit élek meg. Nem az a fontos, hogy divatos legyen és menjen a nappaliban lévõ zöld ülõgarnitúrához.”