1938-ban született Felsõiszkázon. Nagy László költõ (1925-1978) öccse. 1961-ben végzett az ELTE magyar-könyvtár szakán. Könyvtáros, folyóirat szerkesztõ volt. Elsõ verseskötete Szabad-e énekelni címmel 1965-ben jelent meg. Azóta több mint tucatnyi új verses- és három válogatott kötete jelent meg. A versek mellett riportot, naplójegyzetet, mesét, szociografikus és önéletrajzi prózát is írt. Válogatott szociográfiái (A madár visszajár, Dani uraságnak) 2001-ben jelentek meg. Fõbb díjai: 1969, 1980 – József Attila díj, 1986 – Artisjus irodalmi díj, 1989 – Kortárs-díj, 1992 – Kossuth díj, 1994 – a Magyar Köztársaság tisztikeresztje.

Csendes kis budai presszó szolgál beszélgetésünk helyszínéül, ugyanis Ágh Istvánéknál éppen a kályhás az úr, nagy a felfordulás. Kicsit félénken kérdezgetek, hiszen nagy tisztelet él bennem a csendes szavú költõ iránt. Válaszait alaposan átgondolja, szépen fogalmaz, minden szó a helyén van. Kezdeti megilletõdöttségem lassan elmúlik, jó dolog egy ilyen bölcs emberrel beszélgetni.

– Mit jelent Önnek a szülõfaluja, Iszkáz?
– Gyermekkori élményeim meghatározók maradtak egész életemre. A szavak kitöltött állapota az otthoni dolgokat idézi. Nekem az akác mindig azt a bizonyos iszkázi akácot jelenti. A bejárt vidék – a csodálatos Somló, Tapolca, Pápa, a Balaton – szépsége, a család, a falu erkölcsisége határozza meg minden pillanatomat a mai napig. Édesapám nagyon felvilágosult, nyitott szemmel járó parasztember volt. Rengeteget olvasott, kilencévesen Ady kötetet kaptam tõle ajándékba. Testvéreim mind idõsebbek voltak nálam, tanult emberek, így erõsen intellektuális környezetben cseperedtem föl. A falusi közösségtõl is rengeteget kaptam, a kötelességtudatot, a hagyományok tiszteletét, a pozitív értékrendet, a tízparancsolat szentségét. Ezek a normák jelentették a közösség megmaradását.

– Manapság ezek az értékek kiveszõfélben vannak…
– Nem vagyok ugyan pesszimista, de a globalizmus tendenciája ugyanazt hozza, mint a kommunizmus: a parasztság, a falusi életmód felszámolását. Ez egy visszafordíthatatlannak tûnõ folyamat, ha elmennek az emberek, nincs iskola, nincs posta, nem marad semmi. Iszkáz lakossága mára egyharmada a hatvan év elõttinek. Falura nem akar senki sem visszamenni, hiszen ez sokak szemében látványos csõdnek mutatkozik. Meg amúgy mire is mennének vissza? Most isszuk a régi bûnök – elsõsorban a parasztság erõszakos felszámolása, városba kényszerítése – levét. Nagy az írástudók felelõssége abban, hogy a hagyományos paraszti világ utolsó pillanatait például a szociográfia eszközeivel – akárcsak Bartók és Kodály a népzene segítségével – megörökítsék. A civilizációs ártalom elõbb – utóbb mindent felfal. Utcára kerültek a régi parasztbútorok, átépítették a házakat, az emberek nem vették észre, hogy mennyi érték és szépség megy tönkre körülöttük.

– Mi lehet ma a költõ feladata?
– Nehéz dolog errõl manapság beszélni, amikor a hazugság az igazság álarcában jelenik meg. A kultúrszenny, a médiamocsok mindent elönt. Ugyanakkor hiszek abban, hogy Isten lakozik a költõben, a vers amolyan ráolvasás, varázslás, mágia. A költõ nem vátesz és csodabogár, olyan szellemi terméket ad, amely – akár az évszázadokig növögetõ cseppkõ – lassan megteremti az ideális szépséget. Feladatunk a nyelv megõrzése, mûvelése, csiszolása, és nem szabad hagynunk, hogy a szavak elveszítsék eredeti jelentésüket. Érdekes módon az egyszerûbb, nem kimûvelt emberek jobban értik a költészetet, nem befolyásolják õket elõítéletek. Nem szabad hagynunk, hogy leváltsák a népet, hogy kicseréljék az országot!

– Manapság min dolgozik Ágh István?
– Lassan két éve nem írtam verset, jelenleg egy esszéköteten dolgozom. Olyan költõkrõl szól – Balassi, Csokonai, Bessenyei, Ady -, akiknek mondandója a jelenkori világban is érvényes. Lassan írok, szerelmes viszonyom a világhoz kezd elfáradni. Az öregembert már nem izgatják annyira a napi történések.

Veér Károly