Szép Norbert – festõmûvész – Tapolca

Szép Norbert festõmûvész után kutakodva azt kellett látnom, hogy letörölhetetlenül a neve mellé ragadtak az „ifjú szürrealista“ és a „Salvador Dali utódja“ jelzõk, szinte homérosziként. Nagy port kavart a szeptember 11-e évfordulójára rendezett kiállítása, ahol nem csak a képek témái, hanem füst, hangok és fények is élénken érzékeltették: itt most egy terrortámadásról van szó. Mindössze 35 éves, de már kitüntették Tapolca Közmûvelõdéséért.
Norbertet Tapolcán kerestem fel, a Hotel Pelionban találkozunk, a képei is itt láthatóak. Az én telefonhívásom ébresztette hajnal tízkor…

– Tanultál valaha festeni?
– Az iskolában hármas voltam rajzból, mert nekem valahogy sosem azt volt kedvem festeni, amit a tanár kért, és ezt sajnos nem díjazták. Ennyi elõképzettséggel alakult úgy, hogy 15 éve a Balatonparton pultosként dolgoztam, és a törzsvendégek között volt néhány portrérajzoló is. Nagyon érdekelt, amit csináltak, úgyhogy ingyen fröccsért elkezdtek tanítgatni, és minél többet ittak, annál jobbak voltak. Aztán nem álltam meg a portréknál, próbálkoztam más területekkel is. Már akkor szürreális hatású képeket festettem, amik elõször persze röhejesek voltak – emlékszem, az elején mindig tojást festettem, ez volt a mániám. Aztán elkezdtem olajra festeni, lepedõre, alapozás nélkül. Mára ezeknek a képeknek jócskán leromlott az állaga, minõsége. Néhányat újra elõvettem, elkezdtem õket fúrni, varrni, megperzselni a szélüket, körös körül ráírtam a verseimet, amitõl igen egyedi, extrém kinézetük lett. Egy osztrák ember vette meg ezek közül az elsõt, aki azóta több-ször is vásárolt. Adtam el képet Chichagóba is, de sok ügyvéd, igazgató, menedzser is vett már a festményeimbõl.

– Az elmúlt 15 év alatt hova jutottál? Mi fontos a festészetben most?
– A régi képeim átalakítása mellett kezdek visszatérni a figurális ábrázoláshoz. Egyre fontosabb most már, hogy fel-ismerhetõ stílusom alakuljon ki, hiszen sokan festenek, de kevesen akadnak rá arra a vonalra, amin haladva egyedi képeik születnek. Napjainkban egyébként sem könnyû újat mutatni, hiszen rengeteg hatás éri az embereket, és az ingerküszöb is jócskán feljebb került. Láttunk már sokmindent, mára nem elég, hogy ide egy csík, oda egy folt, aztán azt mondom rá, mûvészet, belemagyarázok jelentéseket, és milliókat adnak érte.

– Volt aki felkarolt, segített autodidakta festõként?
– Sokat köszönhetek Lasztovicza Jenõnek, – Veszprém megyei Közgyûlés Elnöke – akivel együtt voltunk katonák. A jó ismeretség megmaradt azóta is, a mai napig jó kapcsolatban vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy kitette a falára a képemet.

– Szerintem fontos lenne, hogy a mûvész mögött álljon egy menedzser is, aki képviseli õt, tárgyal helyette, eladja a képeit, mert így nem fordul elõ, hogy lealkudják fillérekre a festményeket, és ezzel lealacsonyodik, értékét veszti a mûvész tehetsége – éppen az, ami nem adatik meg minden embernek, amitõl a mûvész különleges.

– Fontos, hogy egy festõ különc legyen?
– Igen, hiszen mindenki azt várja, hogy más szemmel lássa a világot, más szempontból mutassa meg azt, adjon pluszt. Õrültnek kell kicsit lennie, hogy legyen kitartása, ne tûnjön el fél év után, és a képei értékét is növelheti idõvel a festõ különcsége.

Vitkóczi Éva