Némáné Nagy Júlia – festõ – Bicske

Válon születtem, Bicskén élek. Általános és középiskolai tanulmányaim után a Szegedi Tanárképzõ Fõiskola rajz-földrajz szakára jártam, majd elvégeztem a Képzõmûvészeti Fõiskola rendkívüli tagozatát. 1970 óta tanítok Bicskén, az általános iskolában. 1992 óta mûvészeti szakköröket vezetek. Kiállításrendezéssel is foglalkozom. Tagja vagyok az Egyeki Mûhelynek. Kiállításaim voltak Bicskén, Válon, Martonvásáron, Dunaújvárosban, Székesfehérváron, Mányon, Gyermelyen, Alcsúton, Csabdin, Agárdon, Móron. 1997-ben Újszászi Ignác: Csatapipa-Béke-bárd címû verseskötetét illusztráltam. 1987-ben pedagógiai munkámért miniszteri dícséretet kaptam. (2007)

Olvasom Némáné Nagy Júlia festõmûvész, rajztanár rövidbe szabott életrajzát a 60. születésnapja alkalmából rendezett kiállításának meghívóján. A néhány sor hatvan évet, de közel sem egy egész életet takar. Nem olvashatjuk ki belõle az asszony haza- és magyarságszeretetét, vallásosságát, családjának örömeit, betegségét, a sok gyermeket, akik a keze alatt tanultak, fejlõdtek. Ezért kértem, engedjen bepillantást a sorok mögé.
– Nagyon korán kapcsolatba kerültem a képzõmûvészettel, a székesfehérvári középiskolai évek alatt a Munkácsy díjas festõ, a zseniális ember és tanár, Áron Nagy Lajos tanított, késõbb hozá jártam szakkörre is. A legszebb éveket a tanárképzõben töltöttem. A Fisher Ernõ vezette rajztanszéken összegyûlt társaság külön kasztot alkotott. Rebellis csapat voltunk, csupa nehéz eset, akiknek a rajz az élete. Sokszor tanítás után, két szórakozóhely között is visszajártunk a tanszékre rajzolni, festeni.
– A tanárképzõ után a képzõmûvészetit két gyerekes anyaként végeztem, így elég nehéz volt, de ott tanított a falumbeli Kokas Ignác, aki már gyerekként ismert, és sokszor ültem be az óráira.
– A fõiskoláról aztán 1970-ben Bicskére kerültem földrajz-rajz szakos tanárként, a férjem matematika-fizika szakos tanárként négy évvel késõbb tudott utánam jönni. Az 1992-ig tartó hatalmas munkatempómnak egy kisagyi érelzáródás vetett véget, ami után hosszú és nehéz volt a lábadozás. Ezután a festészetet kiegészítve kézmûvességgel már csak képzõmûvészeti szakköröket vezettem, és vezetek még mindig. Emellett a Báder Fogadóban a tulajdonos elkötelezett gyûjtõmunkájának rendszerezésében segítettünk a férjemmel, berendeztünk egy igen gazdag helytörténeti tárlatot a régi korok mindennapjainak használati tárgyaiból, szerszámokból, konyhai eszközökbõl, edényekbõl, bútorokból, ruhanemûkbõl.

– Tanár inkább, vagy festõmûvész?
– A tanításban a gyerekek vonzanak, a romlatlanságuk, az átalakíthatóságuk. Számomra nagyon érdekes diákok között lenni, tanításuk fegyelemre, nagy józanságra neveli az embert. A mûvészeti tárgyak terén külön figyelmet kell fordítani a gyermekek érzelmi rezdüléseire, hangulataira. Ha kizárólag a festészettel foglalkozom, bizonyára jobban kiteljesedek mûvészként, viszont így anya is tudtam lenni, és átadhattam a tudásomat úgy, hogy láthattam: jó helyre került, volt értelme. A két gyermekem közül a fiam még keresgéli a helyét a világban, a lányom sikeres keramikus. A diákjaim közül többen is mûvészeti irányban tanultak tovább, a mostani rajztanár, Németh Évike is tanítványom volt, de Kiss Irén és Vásárhelyi Pál keramikusok is. Visszagondolva egyáltalán nem sajnálom, hogy ilyen irányt vett az életem.

– Milyen témák, események alakították a rajzait, festményeit?
– A szüleimtõl már gyerekként sok hazaszeretetet tanultam, ez érezhetõ a magyar tájakat ábrázoló akvarelljeimen is. A tájképeken túl szívesen festek balladaképeket – ezekbõl Móron volt kiállításom. Magával ragadnak, izgalmasak számomra a balladák mélységei, magasságai, erõteljes kontrasztjai, színei. Ezekbõl általában sorozatok készülnek, eleinte fára dolgoztam, mostanában inkább vászonra. Ez a téma valószínûleg végigkísér az életemen, mindig csinálni fogom. Néhány éve tervbe vettem egy saját képekkel illusztrált balladáskönyv kiadását, de végül nem sikerült megjelentetni. Nem baj, ha annak a könyvnek meg kell jelennie, az élet úgyis visszahozza elém.
– Érdekes idõszak volt a rajz szempontjából a betegségem és a gyógyulásom – ekkor tussal dolgoztam, hihetetlen tempóban ontottam magamból a képeket. Ennyire összeszedett rajzaim még sosem születtek, mint akkor. Szinte kirajzoltam magamból a betegséget. Fontos szerepet tölt be az életemben a vallás is, a helyi karitas csoporttal megtett zarándokút élményeirõl tervezünk egy közös kiállítást – a készült fotókkal, a pedagógus társunk útleírásával és az én rajzaimmal mutatnánk meg a megtett utat.

Vitkóczi Éva