Leszkovszky Albin – író, színpadvezetõ, pedagógus – Sárbogárd

Szakmai körökben csak úgy emlegetik, mint a diákszínjátszás élõ legendáját. Sárbogárdon, volt diákjainak „A” tanár úr. Negyvennyolc – a pedagógiában eltöltött – év alapján ezen nincs mit csodálkozni. Leszkovszky Albinnal mintegy két órát beszélgettünk, ez az írás csak szerény lenyomata, impressziókat felvillantó foglalata lehet a tartalmas életút bemutatásának.

– Az 1935. év júliusában születtem Tárnokon. Apám szegényparaszti sorból vitte a gyári raktárosságig, anyám jómódú család leszármazottja volt. A sors nem predesztinált arra, hogy elit értelmiségi legyek. Az elemi iskola végén az igazgató úr, úgy látszik, látott bennem valamit, mert 1947-ben javasolt az akkori tehetséges diákokat támogató falusi ösztöndíjra, így kerültem a székesfehérvári ciszterci gimnáziumba. Anyám fanatikusan akarta, hogy továbbtanuljak, sok mindent köszönhetek neki. Az 1948. évi államosítás óriási megrázkódtatást okozott számomra. A nagy tudású szerzetes tanárok helyett szedettvedett, hevenyészett testület kezdett tanítani – akik között szerencsére akadt néhány, aki jó pedagógus volt –, egy harsány, túlideologizált, bolsevik mentalítással. Ez több volt, mint agymosás, szinte cipollai viszony alakult ki köztünk. Ez nekem sok volt, így Budafokon fejeztem be a középiskolát. A premontrei gimnáziumban nagyon jó szellemû, egymással törõdõ diákközösség alakult ki, 2003-ban, az ötvenéves érettségi találkozónkon újra elballagtunk. Rengeteg mérnök, hat orvos is kikerült közülünk, csak én lettem pedagógus.
– Elõször színházi rendezõ akartam lenni, de nem vettek fel a fõiskolára. Bennem erõteljes vonzódás élt ez iránt a szakmai iránt, ezért a késõbbiekben elvégeztem a színházelméleti szakot, ahol többek között Éless Bélával és Bucz Hunorral koptattuk együtt az iskolapadot. Például Major Tamás és Hegedûs Géza okított minket, a színvonal tehát biztosított volt. A gimnázium után magyarorosz szakra jelentkeztem, valami oknál fogva Budapest helyett a debreceni egyetemre irányítottak, ráadásul magyar-történelem szakra vettek fel! Valaki, valahol összekeverte a jelentkezési papírokat…
– 1956 Debrecenben ért. Akkor a Csokonai Rádió munkatársaként én szavaltam el a Nemzeti dalt a megyei pártbizottság erkélyérõl, óriási tömeg elõtt. November negyedike után megjelentek az egyetemen a rendõrök, elõtte azonban egy jóakaróm kioktatott, mit kell mondani. Többeket elvittek (volt akit a Szovjetunióba), én valahogy megúsztam a dolgot.
– Már az egyetemen volt egy nagyon jó színjátszó csoport, Tyll Attila vezette. Én rettenetesen gátlásos voltam, ám a jó kis próbák ezt részben oldották. Az igazi feloldódást aztán késõbb, tanári pályámon sikerült elérni.
– A diploma után elõször Elõszálláson kaptam munkát, majd jöttek, hogy Sárbogárdon van üresedés, menjek oda. Elõször egy-két éves átmenetnek képzeltem a viszonylag polgári, ám erõteljes mezõgazdasági beállítottságú települést, aztán itt ragadtam.
– 1965-ben felújították a mûvelõdési házat, és a mindenható elvtársak kimondták: itt szükség van egy színjátszó csoportra! Én kaptam a megbízást ennek létrehozására. Honnét is meríthettem volna, mint a gimnáziumi hallgatóimból? Az elsõ tagok között volt a nejem, itt ismerkedtünk össze. 1969-ben házasodtunk össze, három szép gyermeket adtunk az utókornak. Ma már sokan élnek Sárbogárdon, akiknek a nagymamája is színjátszó volt a vezetésem alatt. Büszke vagyok rá, hogy a színjátszóim általában kiváló tanulók, kitûnõ emberek voltak, és maradtak. Egyfajta lelki közösség alakult ki köztünk.
– Csoportunk számára az országos ismertséget a Papírvirágok címû elõadás hozta meg. Ezt régi emlékkönyvek szövegeibõl állítottam össze. Nagydíjak tömkelegét kaptuk a Látószögek címû darabunkra is, amely elsõ világháborús szövegekre, iskolás könyvekre, hadüzenetekre, bakák feljegyzéseire alapult. Külföldön is sikert aratott a János vitéz feldolgozásunk, az ötödikesek meseként, a gimnazisták pedig a különféle szerepekért folyó harc ürügyén adták elõ a közismert darabot. Sokan ennek az elõadásnak kapcsán hallottak egyáltalán arról, hogy ilyen nevû település, mint Sárbogárd egyáltalán létezik. Emlékezetes volt a Candide és az Odüsszeia elõadásunk is.
– Meglepetésként ért, hogy az eredetileg a helyi újságban folytatásokban megjelent írásomat jóakaróim 2005-ben kötet formájában, Kompországi szerelmek címmel kiadták. Külön köszönet ezért Fülöp Gyula múzeumigazgató úrnak, aki szintén színjátszó volt. Mindig is vonzott az irodalom, de inkább az íróasztalnak termeltem. Ha megérem, megírom pedagógusi visszaemlékezéseimet, Tanár voltam címmel.

Veér Károly