Leitner Ferenc – fotómûvész – Várpalota

Leitner Feri bácsit Várpalotán szinte mindenki ismeri, hiszen fiatal kora óta mindenütt ott van a fényképezõgépével, ahol történik valami. Ott volt a bányászváros születésénél, végigkísérte annak fejlõdését, és ott van még ma is minden fontos eseményen. Munkájának eredményeként ezernél több helytörténeti fotót õriz a városi könyvtár.

– Itt született Várpalotán?
– Nem, egy másik bányászvárosban, Tatabányán születtem 1923-ban. Másfél éves, karonülõ voltam, amikor apám Franciaországban kapott munkát az ottani bányánál. 1932-ig ott voltunk. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egy kisebb családi örökség miatt végül hazaköltöztünk. Itthon nagy volt a munkanélküliség. Apám kubikolt a vasútnál. A palotai kõbányánál ajánlottak neki munkát, s lakást. Egy nyitott kéményes konyhánk volt, földes, nyirkos, dohos szobánk. Ahhoz képest, hogy egy percig sem akartunk itt maradni, végül 1936-ig éltünk ilyen körülmények között. Aztán apámat a bánya felkarolta.
Az öcsém s én nem tudtunk jól magyarul. Tízévesen az elsõsök közé kellett beülnünk. Egy hónap alatt elhagytuk a franciát.
Az iskola után kifutó lettem a palotai nyomdában, én voltam a mindenes. Szerettem itt, nyomdász is lettem volna, de a helyesírásom az borzalmas volt. Bejáratos voltam mindenhová – községházára, s minden más fontos helyre. Faller Jenõvel, aki késõbb bányaigazgató lett, barátságban voltunk, nagyon nyitott volt, s gyakran órákat beszélgettünk.

– Hogyan került mûvelõdési területre?
– Romániai fogolytáborból a második szerelvénnyel jöhettünk haza, mivel Sztálin amnesztiát adott. Diadalút volt hazafelé, pillanatokon belül lett magyar zászló, s etettek-itattak bennünket útközben mindenütt. Apám aztán elvitt a pártgyûlésre, hogy végre itthon vagyunk. Másnap aztán a kezembe nyomta a párttagkönyvemet, így anélkül, hogy kértem volna, párttag lettem. A Párt Estéken ott voltam, s amikor különféle szerepeket osztottak én belebeleszóltam, s végül felfigyeltek rám. Így aztán kultúros lettem. A Bányász Szakszervezet felkarolt, s a Jó Szerencsét Olvasókör keretében aztán jelentõs rendezvényeket, bálokat hoztunk össze. Saját zenekarunk, énekkarunk volt.

– Miért kezdett fotózni?
– Az még Franciaországban kezdõdött. Ahol laktunk, attól 70-80 méterre volt egy fotómûterem. Kíváncsi voltam, sokat bóklásztam arra, s a fotós észrevette az érdeklõdésemet. Nagyon vonzott a fényképészet, s megengedték, hogy a laborba is bemenjek, amikor csinálták a képeket.
– Amikor hazaköltöztünk, s Várpalotán végre rendes lakást kaptunk, akkor a belvárosba kerültünk, s ott is volt egy fényképész. Persze akörül is lófráltam, s õ is észrevette a vonzalmamat. Egyszer aztán adott egy gépet, hogy csináljak néhány képet. Tizenhat éves koromban pedig kaptam a szüleimtõl egy saját masinát, egy kezdetlegeset amin még lencse sem volt. Idõvel kitapasztaltam mikor lehet vele jó képeket csinálni, s aztán fotóztam, amit csak tudtam. Persze nagyon népszerû is lettem emiatt, fõleg a lányok körében.
– Aztán kultúrosként is kiteljesedtem. Szombat-vasárnaponként táncesteket szerveztünk, s a bevétel fele a zenekaré volt, a másik fele pedig a mûvelõdési házé. 4-500 fõs rendezvényeket bonyolítottunk nagyon nagy sikerrel. Gyakorlatilag önfenntartókká váltunk. A szakszervezet aztán egy idõ után mindezt nem nézte jó szemmel. Erõszakkal bezárták az egészet, de szerencsénk volt, mert rá egy hétre új szakszervezeti titkár lett, aki visszaadta a kulcsokat azzal, hogy „csináljatok belõle mûvelõdési házat”! Ismertük az emberek, a fiatalok igényét, s csak olyat szerveztünk, amire tudtuk, hogy van érdeklõdést. Közben pártitkárok jöttek-mentek, én maradtam. Egy idõ után megint útban voltam, közölték, hogy politikailag alkalmatlan vagyok. Fogalmam sem volt mi bajuk velem. Le kellett ismét adnom a kulcsokat, s közölték, hogy holnaptól nem tehetem be ide a lábam. Ekkor írtam egy levelet Rákosi Mátyásnak. Másnap jöttek, hogy foglaljam el újra a helyem. Szerencsém volt.
– Rákosi azt is megígérte a bányászoknak, hogy új mûvelõdési házat épít nekik Várpalotán. Ez meg is történt, s az építészekkel, a tervezõkkel mindvégig én tartottam a kapcsolatot. Sok elismerést kaptam, jó volt csinálni a munkámat, s közben jó emberismerõvé is váltam.
– Alakítottunk egy fotószakkört is, ami persze egy idõ után szintén gyanús lett, hiszen ide nem jöhetett be akárki, akármikor. Így ez egyfajta találkahellyé alakult. Késõbb aztán a barátaim szóltak, hogy el akarnak paterolni Palotáról, s ekkor a Bányász Szakszervezeti Központba kerültem, s két évet ott dolgoztam, a rendszerváltást pedig már párton kívüliként éltem meg.

– Rengeteg helytörténeti anyagot készített tehát az évek alatt. Mi lett ezekkel?
– Kultúrosként nagyon sok országos kiállítást szerveztünk, meg persze nekem is volt több önálló bemutatkozási lehetõségem. A munka során gyakran éreztem, hogy nincsenek anyagok, nincs dokumentáció. Létrehoztunk egy helytörténeti bemutatótermet, megalakítottuk a múzeumbarátok körét. A témaválasztás gyakorlatilag teljesen tudatlanul zajlott, nagyrendezvényekrõl, eseményekrõl, s mindenrõl készítettem fotókat. Ezekbõl aztán egy elég szép anyag jött össze, melyet felajánlottam a városnak. Ma ezer fölött van azoknak a fotóknak a száma, amelyet a városi könyvtárban õriznek. A fiam segítségével egy helytörténeti videót is sikerült létrehoztunk, a helytörténeti kiállításunknak pedig nagyon nagy sikere volt, látogatottsági statisztikákat döntöttünk meg. 1983 óta nyugdíjas vagyok, a városi mûvelõdési ház igazgatójaként mentem nyugdíjba. Hiányzott a nyüzsgés, ezért nyugdíjasklubot alapítottam, s természetesen ma is fotózom. Mindig arra törekedtem, hogy senkinek az útjába ne tegyek egyetlen követ sem, ma is ehhez tartom magam.

Cseh Teréz