Kántor János – festõmûvész – Esztergom

Kántor János haja az évek folyamán egy kicsit megritkult, szakálla hófehér angyalhajra emlékeztet. Kedélye, intellektusa azonban a régi. Legalább húsz éve ismerjük egymást, közösen csináltunk végig néhány bajnai alkotótábort, tömött hamutartók, egymás egészségére ürített poharak és éjszakába nyúló beszélgetések alapozták meg ismeretségünket. Lehet, hogy a róla készült cikk ezért kissé személyesebb, elfogultabb lesz a többinél, de idézem a festõmûvészt: legyünk életmûvészek, szakítsuk le minden perc virágát!

Esztergom régi városrészében, mûtermében, munka közben találtam rá Kántor Jánosra. Hellyel kínált, majd kölcsönös szabadkozással teltek a percek. Én kocsival voltam, õ pedig vigyáz az egészségére, így nem koccinthattunk a viszontlátás alkalmából. Képek vettek körül bennünket. Különösek, nagyméretûek, provokatívan színesek, rikítóak. Egy új alkotói periódus lenyomatai.
– 1947-ben születtem Salgótarjánban, idén pedig nyugdíjba mentem az esztergomi Petõfi-iskolából, ahol tanítottam. Nagyon jól érzem magamat most a bõrömben, boldog hónapokat éltem meg. Azt csinálom, amit akarok, amit szeretek: festek, dolgozom. Valamikor harminckét éves koromban lettem szabad ember, ha úgy tetszik, életmûvész, mert élni jó, élni szép, bolond, aki nem használja ki ezt az egyszeri lehetõséget. Nem akartam a mûvészetbõl megélni, soha nem érdekelt a kenyérharc, ám valamibõl el kellett tartani a családomat, így kezdtem el tanítani. A mûvészet emellett megmaradt annak, amire szerintem való: korlátlan, befolyásoktól mentes, szabad, örömet szerzõ tevékenységnek.
Kántor János nem kezdett el üzletelni a képeivel, nem kellett megalkudnia, inkább elvállalta egy-egy nyári tábor megszervezését a tanítás mellett. Tatabányán, Sárváron, Esztergomban, Bajnán találkozhattak vele a mûvészetért rajongó, azt mûvelni kívánó tehetséges gyerekek és felnõttek. Ezekrõl már csak múlt idõben beszélhetünk, ám a felvidéki Szõgyénben immár tizedik éve szervezi, vezeti a nemzetközi alkotótábort. Uniós támogatással, osztrák, kanadai, német, lengyel, erdélyi, szlovákiai, cseh és magyar profi mûvészek töltik együtt a június végét, július elejét. Mûvészetszervezõ tevékenységébõl mára ennyi maradt, a gyermekekkel való foglalkozást Balázs és János fia viszi tovább.
– Apám katonatiszt volt, akit ide-oda helyezgettek a kor igényei szerint. 1963-ban kerültünk Esztergomba, én pedig nem akartam a családi hagyományt folytatni, azaz katonaként élni. Ehelyett tizenöt évig dekoratõrként, grafikusként dolgoztam. 1967-ben volt az elsõ klubkiállításom, 1980-ra jutottam el addig, hogy tagja lettem a Képzõmûvészeti Alapnak, azaz hivatásos mûvésznek érezhettem magamat. Soha nem jutottam el addig, hogy sztárolt mûvész legyek, a divatos trendek helyett mindig fontosabbnak tartottam a szakmai hátteret, és a függetlenséget.
János szerint az altamirai barlangrajzok óta nehéz újat alkotni a képzõmûvészetben, az alkotónak mindössze az a feladata, hogy az õsi, ösztönös benyomásokat a kor igényei szerint megváltoztassa. Hatalmas értékvesztést tapasztal manapság, amíg a tévében percemberkék, sztárocskák órákat, napokat szerepelhetnek, a mûvészeknek jó, ha néhány perc jut. Pedig a mûvészetre szükség van, a mûvészet kell – ez a hite, ez a meggyõzõdés az élete. Ezen felfogás mentén alkot kísérletezik jelenleg is.
– Elõször a metszetet, a grafikát, majd a nyomatot készítem el nagy méretben, ezt festem tovább. Ilyen jellegû alkotásai manapság talán csak Emilio Vidolának vannak. Állandó átalakulásban van a kép, átformálom, átszínezem, soha nem marad meg az eredeti nyomat. Izgalmas, új út ez, amin járok, olykor konfliktusokat is okoz, mert szokatlan, újszerû kifejezési eszköz.
Mutatja az elkészült képeket, különös vibrálás, vonalak, színek kavalkádja, expresszív hatás árad az alkotásokból. Olyanfajta érzést sugároznak, mint õ maga, az örökké nyughatatlan, újat keresõ, kimeríthetetlen energiájú (élet)mûvész.

Veér Károly