Lengyelfi László alezredes, tûzvédelmi mérnök, Tatabánya város Hivatásos Önkormányzati Tûzoltóságának parancsnokhelyettese, tûzvédelmi osztályvezetõ. Munkájából adódóan sokan, sokféleképpen ismerik. A szíve mélyén még ma is „vonulós tûzoltó” a hétköznapokban a szabályok szigorú embere. A „vaskalapos álarc” mögött azonban ott rejtõzik az örök gyerek, a belevaló bajtárs, a szeretõ családapa.

– Minél több tûzoltót ismerek, annál inkább hiszem, hogy õk bizony a tûzoltó „családfán” teremnek. Ön is „született tûzoltó”?
– Szó szerint beleszülettem egy tûzoltó családba. Édesapám, két nagybátyám és keresztapám is ezt a szakmát mûvelte, s bár a családon belül szóba sem került, hogy belõlem is tûzoltó legyen, mégis 14-15 éves koromra már lehetett tudni, hogy én is ezt a pályát választom.
Gyerekkoromban sûrûn bejártam a laktanyába. Kamasznak – emlékszem – sokat jelentett nekem a péntekenkénti „kötelezõ munkahelyi sport”, mert itt együtt focizhattam a felnõttekkel. De az egész család számára természetes volt a tûzoltó élet, vagyis ha látni akartuk édesapánkat, akkor a legokosabb az volt, ha elkísértük, ahová csak tehettük. Így szinte mindig csa-ládostól ott voltunk a tûzoltóversenyeken, a különféle hétvégi ünnepeken, eseményeken. Középiskolás koromban aztán apám már megengedte, hogy egy-egy nagyobb tûzesetnél is jelen legyek. Azt hiszem igazából ott fertõzõdhettem meg végképp ezzel a szakmával, de az itt érzékelhetõ családias légkör is mindig nagy hatással volt rám. Aki ezt a mesterséget ûzi gyakorlatilag több idõt tölt a csapatával, mint a családjával, s ezt bizony az utóbbinak el kell fogadnia. Nincs ünnepnap, vasárnap, az apu sosincs otthon, mindezt bizony ma sem könnyû elviselni. A tûzoltók a munkájuk kapcsán egymásra vannak utalva, így óhatatlanul kialakul közöttük egy szorosabb kapcsolat, melynek eredményeként a szabadidõben is igénylik egymás társaságát, s ebbõl adódóan persze a családok is sokat vannak együtt, jól ismerik egymást.

– Tûzvédelmi mérnök. Ez egy igazán speciális szakterület. Miért pont ezt választotta?
– Varga betûs, hosszú út vezetett ehhez a szakmához. A szüleim ugyanis elég szigorúan neveltek, fõleg mai szemmel nézve. A gimnázium után ugyan egyenes út vezetett számomra Pécsre, a Pollack Mihály Mûszaki Fõiskolára, de ott elkövettem azt a hibát, hogy az élet jobban érdekelt, mint a tanulás. Persze éppen ebbõl adódóan nagyon szép éveket és emlékeket köszönhetek ennek a városnak, de a diplomámat végül nem ott szereztem meg.
Így utólag úgy tûnik, hogy mindez valószínûleg kellett még a személyiségfejlõdésemhez, szükségem volt arra, hogy kapjak az élettõl egy-két jól irányzott pofont. De valójában nem bánom, mert úgy érzem, hogy a késõbbi kudarcokat így jobban átvészelhettem, könnyebben fel tudtam dolgozni.

– Tanulás helyett tehát dolgozni ment. Hol kezdett?
– Tatabányán a KOMÉP-nél helyezkedtem el, a vashajlítóknál betanított lakatosként dolgozhattam. Alapvetõen ez igazán remek munkahely volt egy 19-20 éves fiatalembernek. A fizikai munka természetesnek tûnt számomra. Nagyon jó kollektíva volt, a legkülönfélébb személyiségû felnõttek közé kellett beilleszkednem. A maga módján tehát ez is remek iskolának számított.
Késõbb egy szerencsés véletlennek köszönhetõen a KOMÉP egy másik csapatába kerültem, a Munkásszálló Gondnokságára. Betanított munkásként itt aztán sok mindent megtanulhattam a székjavítástól, a dugulás-elhárításon át egészen a falrakásig. Itt is nagyon jó kis csapatban dolgozhattam.
1980-ban aztán bevittek katonának, ’82-ben szereltem. Az eleje – a kiképzés idõszaka – határõrként bizony nagyon kemény, embert próbáló volt, de aztán nekem könnyebb lett, mert Budapestre kerültem, s itt már más volt az élet.
A leszerelést követõen tûzoltónak álltam, vonulósként kezdtem a XI. kerületben. Ekkor indult Magyarországon elsõ alkalommal felsõfokú tûzvédelmi mérnöki képzés. Jókor voltam, jó helyen. Szerencsém volt, felvettek. Abban a fantasztikus lehetõségben volt részem, hogy nappalin tanulhattam teljes fizetésért. 1985-ben végeztem tûzvédelmi mérnökként, vagy ha úgy tetszik, üzemmérnökként. Ezt követõen azonban – bánatomra – már nem mehettem vissza vonulós tûzoltónak. Az akkori szándékommal, szívemmel úgy véltem, hogy a nagybetûs vonulós tûzoltó az, akinek megadatik az a jó érzés, hogy másokon segíthet. Persze vannak néhányan, akik az adrenalin miatt csinálják, de meggyõzõdésem, hogy akik sok évet eltöltenek ezen a pályán, azok csak azért teszik mindezt, mert segíteni akarnak másokon, akár saját életüket kockáztatva is. E nélkül az elhivatottság nélkül valószínûleg nem is vállalnák ezt a munkát, mert a fizetésben mindez – sajnos – nem nagyon mutatkozik meg. Ha csak az anyagiakat néznénk, sokaknak egyáltalán nem lenne vonzó ez a pálya.

– A fõvárosi munka után végül Tatabányán kötött ki, mi vonzotta haza?
– 1981-ben megnõsültem, s a párommal Tatabányára költöztünk. Akkoriban édesapám volt a megyei tûzoltóparancsnok, így – bár ezt ma sem értem miért – én Komáromba kerültem, mert nem dolgozhattunk egy épületben. Persze így is a fõnököm volt, de mégsem közvetlenül irányított.
Komáromban megelõzési elõadóként kezdtem, s egy nagyon jó mesterem volt Bilkó István, Pista bácsi személyében. Nagyon, nagyon sokat tanultam tõle. A friss diplomás mérnök úr találkozott az öreg, középiskolát végzett, ám rendkívül rutinos szakemberrel. A szakma igazi tanítómestere volt, a szó szoros értelmében óriási élettapasztalattal rendelkezett, s ez százszor többet ért a mindennapokban az én friss tudásomnál.
1988 után, egy belsõ átszervezést követõen ismét a vonulós tûzoltókhoz kerültem, a huszonnégy-negyvennyolcasok fõnöke voltam. Ez ugyan „csak” egy koordinációs, nyolcórás munka volt, de így végre újra kijutottam a tüzekhez.
Az édesapám 1989-ben sajnos meghalt, így elhárult az akadály, hogy visszajöhessek Tatabányára. A szolgálati vonal vezetõje lettem. Késõbb itt is szervezeti változások következtek, s én visszakerültem a megelõzési területre mint fõelõadó. Késõbb, amikor az akkori parancsnok úr nyugdíjba ment, s Molnár Antal vette át a helyét, az osztályvezetõi posztot tõle én örököltem meg. Ez a 90-es évek elején történt, s azóta is ezt a széket koptatom, s emellett a parancsnokhelyettesi feladatokat is ellátom.

– A jelenlegi pozíciójában tehát megelõzési feladatokkal foglalkozik. Mit kell ez alatt értenünk, és kikkel dolgozik együtt?
– Az egyszerû átlagembertõl kezdve egészen a vezérigazgatókig, beruházókig, a társhatóságokig bezárólag szinte mindenkivel kapcsolatba kerülök a munkámból adódóan, és éppen ez az egyik szépsége ennek a szakmának.
A megelõzés lényege, hogy be kell tarttatnom a tûzvédelmi elõírásokat az érintettekkel. Ezt persze én szívesebben fogalmazom úgy, hogy „rávezetem” õket a helyes útra. Ez tehát egy hatósági munka, mellyel szemben az emberek alapvetõen kétféleképpen éreznek: Az egyik, úgy gondolja, hogy õ tudja mi a dolga, hagyjuk õt békén, azt csinál, amit akar. A másik pedig segítséget vár, hogyan tudja úgy megoldani a feladatot, hogy az költséghatékony legyen, de mégis a lehetõ legteljesebben megfeleljen az elõírásoknak.
A biztonságnak, hiszem, hogy vannak sarokkövei, amibõl nem engedek. Ehhez talán a vonulós múltam miatt még inkább ragaszkodom. Alapvetõen – túl a rendeletek szabta korlátokon – én úgy vélem, hogy ahol nem lehet pardon, az az emberélet, ha emberek veszélybe kerülhetnek. Más az anyagi kár, és más az emberélet. Ez utóbbi már nem magánérdek, hanem közügy, ez már nem csak egy-egy állampolgárra tartozik.
A másik alapvetõ elvárásom, hogy a tûzoltóknak teremtsük meg azt a lehetõséget, hogy eredményesen tudjanak beavatkozni, a lehetõ legkisebb kockázat mellett. Ha ez elmarad, akkor õk kerülnek veszélybe, mert õk – jó értelemben vett – megszállottak, akik akkor is be fognak menni, és segítenek, ha ezzel veszélyeztetik önmagukat. Éppen ezért még „békeidõben” kell megtenni azért mindent, hogy ezt a kockázatot csökkenteni lehessen.
Szerencsére szép számmal vannak olyan vezetõk, akik az említettek közül a második kategóriába tartoznak. Persze mi is mindig igyekszünk figyelembe venni a gazdasági lehetõségeket is, de mindezt a jogszabályi keretek közt. Minden ügy más, ez is a szakmai szépségek egyike.

– A társadalmi szerepvállalás sem áll távol öntõl, miért tartja ezt fontosnak?
– Nagyon jó mestereim voltak ahhoz, hogy mindazt, amit megtanultam tõlük, kötelességemnek érezzem továbbadni. Úgy érzem, hogy olyan pozícióban vagyok, ahol tudok, és akarok is tenni a szakmáért. A Komárom-Esztergom Megyei Mérnöki Kamara elnökségi tagjaként – remélem – sokat tudok tenni a tûzvédelmi szakma beintegrálásáért a mérnöktársadalomba. Ugyanezt a célt szolgálom a Tûzvédelmi Mérnökök Közhasznú Egyesületének alapító tagja, és elnökeként. Megpróbáljuk összefogni azokat a szakembereket, akik mûszaki tevékenységet végeznek a tûzvédelem valamely ágában.

– A családjáról még nem esett szó. Lesz utánpótlás? Tovább nõ a tûzoltó családfa?
– Büszkén mondhatom, hogy igen. A fiam, Attila (27) is vonulós tûzoltó néhány éve Budapesten, s úgy néz ki, hogy nem is végzi rosszul a dolgát, hamarosan befejezi a tûzoltó technikusi iskolát. Ha minden igaz, õ is az irányítás felé halad. A család többi tagja – a feleségem Tünde, aki közgazdász, és a lányom Orsolya (24), aki pedig angoltanár, valamint a 8 hónapos unokánk Gyurika – sem marad ki teljesen a tûzoltó életbõl, hiszen ha tehetjük együtt vagyunk akár a tûzoltó, akár a családi ünnepeken.

Cseh Teréz