Komárom-Esztergom megye Tûzoltója

– Minek köszönhetõen lesz valakibõl hivatásos életmentõ, tûzoltó?
– Engem egyszerûen „körülölelt” az életmentõ szakma. Édesapám vájárként dolgozott, s – akárcsak a szomszédunk –, bányamentõként is tevékenykedett. Késõbb amikor búvárkodni kezdtem, ott is felbukkantak az egykori bányamentõk, sõt amikor a mentõkutya képzéssel foglalkoztam, az is kiderült, hogy ezt az életmentõ módszert valójában annak idején a tatabányai bányamentõk kezdték el a világon elsõként alkalmazni. Bányaszerencsétlenségeknél, földrengéseknél vagy más katasztrófa sújtotta területeken õk voltak azok, akik a világon elõször indultak el más országoknak ily módon segítséget nyújtani. Inspiráció tehát bõven akadt, volt kinek a nyomdokaiba lépni.
– 1972-ben születtem Tatabányán. Valójában jómagam is bányamentõ szerettem volna lenni, csakhogy a bányák – mire én felnõttem – bezártak. A fizikai munka azonban számomra nem volt idegen, édesapámmal sokat dolgoztunk együtt a kertben, az ásás, kapálás, a kemény munka mindennapos volt az életemben. Éppen ezért választottam talán a „vasas” szakmát – központifûtés- és csõvezeték-szerelõ lettem – aminek ma is nagy hasznát veszem a munkám során. A tanulmányaimat követõen azonban nem maradtam sokáig a klasszikus értelemben vett szakmámban, helyette inkább út- és, csatornaépítéseken – gyakran föld alatti munkákban – vettem részt. S mit ad Isten, itt is sok-sok nyugdíjas bányamentõvel dolgozhattam együtt!
– Lassan rájöttem, hogy én mindennél jobban szeretek másokon, bajba jutott embereken segíteni. Így jött képbe a tûzoltóság.

– Mióta hivatásos tûzoltó?
– 1999. október elsejével szereltem fel a tatabányai tûzoltóság állományába. Természetesen el kellett végeznem egy alapfokú tûzoltó iskolát, majd ezt követõen különféle szakképzettségeket szereztem, speciális képzéseken vettem részt. Tehát éppen egy évtizede annak, hogy hivatásos tûzoltóként tevékenykedem.

– Nem véletlenül vehette át éppen ön a Komárom-Esztergom megye Tûzoltója címet ebben az esztendõben. Nem mindennapos az a szakértelem, a sokoldalú felkészültség, ami az ön munkáját jellemzi. Milyen speciális ismeretei vannak?
– Én egyszerûen csak nyitott voltam mindarra, ami elém jött. Olyan bevállalós fajta vagyok. Amikor lehetõség nyílott arra, hogy speciális képzéseken részt vehessünk, én magától értetõdõ módon vállaltam ezeket a kihívásokat. Így jelentkeztem a búvárképzésre, így szereztem meg az alpintechnikai ismereteket, a vízimentõi vizsgát. De így vágtam bele a mentõkutya-képzésbe is. Suta István – akinek nagyon sokat köszönhetek – a mentõkutyások vezetõje tartott egy elõadást itt a tûzoltóságon, s ennek hatására éreztem úgy, hogy csatlakozni szeretnék a csapatukhoz. Maci kutyámat – most hétéves németjuhász – már együtt választottuk ki. Igazán „jó családból származott”, az apja nyomozókutya volt. Természetesen – persze komoly segítséget kapva Suta Istvántól és Boruzs Sándortól – én magam képeztem ki õt, mentõkutyának.

– Említene néhány esetet amikor konkrétan hasznosítani tudta a megszerzett tudását?
– A búvárismereteknek, illetve a vízimentõi jártasságnak leginkább azokban az esetekben veszem hasznát, amikor a rendõrség munkáját segítem. Gyakran keresnek meg olyan feladatokkal, ha valakit vagy valamit a vízben kell megkeresnünk, és a felszínre hoznunk. De a hétköznapokban is hasznosítani tudom a tanultakat, például úszómesterként is „bevethetõ vagyok” a tûzoltóság saját uszodájában. Az alpintechnikának is több alkalommal hasznát vettük már, például egy olyan esetnél amikor egy többemeletes ház egyik lakása kigyulladt, és az emelõkosárral nem tudtuk megközelíteni azt a szokásos módon. Ilyenkor jól jön az ilyen fajta ismeret, hogy mégis be tudjunk jutni, és képesek legyünk segíteni.
– Macival pedig – mondhatjuk úgy –, hogy folyamatosan részt veszünk akciókban, amikor arra van szükség, hogy egy-egy személyt, vagy akár személyeket megkeressünk.
– Éppen azon az estén is volt egy bevetésünk, amikor átvehettem az év tûzoltója kitüntetést. A rendõrségtõl késõ este érkezett a riasztás, hogy a Síkvölgyi Szanatóriumból eltûnt egy idõs bácsi. Egész éjjel folyt a keresés, és Maci reggel egy nagyon gazos, elhanyagolt területen meg is találta a kisöreget, akinek szerencsére semmi baja sem volt.

– A képességeit ön nem csak tûzoltóként hasznosítja, tagja a Baptista Szeretetszolgálat Rescue 24 csapatának is, és részt vesz a nemzetközi életmentõk munkájában. Mesélne kicsit ezekrõl a külföldi bevetésekrõl is?
– 2005 áprilisában Nias szigetén történt egy nagyon csúnya – 8,2-es – földrengés. A mentés során Maci sikeresen megtalált egy idõs hölgyet a romok alatt. Ugyanebben az évben Pakisztánban is részt vettünk egy mentõakcióban – a kutyám ekkor technikai okok miatt nem jöhetett velem –, de itt sajnos már csak halottakat találtunk. Legutóbb Indonéziában próbáltunk segíteni, de sajnos túlélõket egyik nemzetközi mentõcsapat sem talált.
– Földi halandó ilyen eseményekkel rendszerint csak a képernyõn szokott találkozni. Nem mindennapos az önök szakmája. Felmerül a kérdés, vajon sokan választják ezt a huszonnégyórás, veszélyekkel járó hivatást?
– Nem mondhatnám. Gyakorlatilag szinte mindig ugyanaz a csapat indul a bevetésekre. Komárom-Esztergom megyébõl rajtam kívül egy komáromi rendõr, Lázár Zsolt, egy tatabányai alpinista, Lovas Lajos, valamint a kutyás csapat és a bányamentõk vezetõje Suta István az aki rendszerint részt vesz a bevetéseken. Gyakorlatilag név szerint ismerjük egymást, és bizony nem csak megyei, hanem országos szinten is. Ehhez már tényleg – hogy finoman fogalmazzak – elhivatottság kell. Egyszerûen szeretünk segíteni. Ha baj van, nekünk ott a helyünk, mennünk kell.
– Általában nem is ez a probléma. Nem emiatt vagyunk ilyen kevesen. Sokkal inkább az a gond, hogy gyakran mindennek az anyagi fedezetét is magunk kell, hogy álljuk. Ezt bizony már sokkal nehezebb elfogadtatnunk a családjainkkal. Furcsa helyzet az is, hogy amíg a munka világában elfogadott, hogy a plusz tudást honorálni kell, például magasabb fizetés, ún. nyelvpótlék illeti meg azt, aki valamilyen idegen nyelvet beszél, ugyanakkor az olyan jellegû tudást, mint a miénk, a rendszer ma semmilyen formában nem honorálja. A legtöbb esetben saját költségünkön, hobbiként tanuljuk a búvárkodást, az alpintechnikát, a kutyakiképzést. Ma, ha idõnként mégis valamilyen hozzájárulást kapunk ezekhez a bevetésekhez, azt csakis és kizárólag a feletteseink emberi hozzáállásának, jóindulatának, és elismerésének köszönhetjük.

– Az önök munkája a tekintetben is eltér a szokásostól, hogy idõnként borzalmas dolgokat kell megélniük. Hogyan tudják mindezt feldolgozni?
– Ez a munkánk, amit el kell végeznünk. Nem szabad belemennünk a részleteibe, lelkiznünk, ezt mindannyian tudjuk, s persze erre fel is készítenek bennünket. Ha nem tudnánk valamilyen módon függetleníteni magunkat az eseményektõl, lelkileg mi magunk is tönkre mennénk, és nem tudnánk többé segíteni. Persze minden rutin és felkészülés ellenére az például mindig megérint mindannyiunkat, ha az áldozatok vagy a sérültek gyerekek. Ezt nagyon nehéz feldolgozni, hiszen szinte valamennyiünknek van családja, gyermeke.

– Ha már szóba került a család. Az ön munkáját ki segíti a háttérbõl, kik azok, akik nap mint nap hazavárják?
– A feleségem, Adrienn, s természetesen a gyerekeink. A nevelt lányom, Lili most tizenkét éves, közös gyermekünk Emília pedig most múlt két esztendõs. S persze a családi kötelékhez szorosan hozzá tartozik Maci is, aki – hacsak nem velem együtt van szolgálatban – mindig nagy-nagy örömmel vár haza.

Cseh Teréz