Életútja
Skoflek István 1934-ben született Felsõgallán, a hajdani faluban, amely ma Tatabányához tartozik. Elsõ iskoláit is itt, a megyeszékhelyen végezte. Már a gimnáziumban megmutatkozott gyûjtõszenvedélye, no meg a természet iránt érzett szeretete, elkötelezettsége. Feljegyezték róla, hogy középiskolás éveiben mintegy ezer faj szerepelt növénygyûjteményében. A lepkegyûjteménye pedig hatszáz faj tízezer egyedét tartalmazta. Ilyen elõzmények után egyenes út vezetett számára az egyetemre. Az ELTE biológia-kémia szakán szerzett tanári diplomát. 1957-tõl 1980-ig a tatai Eötvös József Gimnázium tanára. Ez idõ alatt – 1974-tõl – a tatai Kuny Domokos Múzeumban dolgozik részfoglalkozásban, és 1980-tól már itt lesz fõállású dolgozó haláláig.
1957-ben ismerkedik meg Vértes László professzorral, és végigdolgozza vele a vértesszõlõsi õsember lelõhelyének feltárását. Hatalmas mennyiségû anyagot gyûjt össze a tatai múzeum számára. Gyûjtõmunkája eredményeként az akkori Komárom megye lett az ország legjobban feltárt területe archeobotanikai és pleisztocén leletek területén. E sajátos tudományág elismert szakértõje volt.
A paleobotanikai munka mellett 1969-tõl munkálkodott régészeti növényleleteinek, fõként magok, termések feldolgozásán. Komárom megyében elsõként ismertette meg a régészeket az archeobotanikai tudományág hasznosságával, fontosságával. Saját vizsgálatain keresztül mutatta be, milyen értékes információkhoz juthatnak a történelmi korok társadalmát kutatva.
Ám a feldolgozó munka mellett is szenvedélyes gyûjtõ maradt. A lakosság megkereste, hiszen rengetegen ismerték – így rengeteg értékes anyag került a köz tulajdonába. Elmondható róla, hogy gyûjteményalapító volt, és õ teremtette meg nem csupán Tatán, de az egész megyében a tudományos gyûjtemények alapját.

A természet szeretetére tanított
Skoflek tanár úrnak egész diáksereg köszönheti, hogy megszerette a természetrajzot. Õ alapította a Herman Ottó Kört, amelynek még  fõvárosi fiatalok is a tagjai voltak. A statisztika szerint 1980-ban a körnek csaknem ezer tagja volt. E sajátos szervezetben mindenki megkötöttség nélkül foglalkozhatott a természet kutatásának, védelmének bármely ágával. Abban az idõben a Herman Ottó Kör gondozásában hat kötet jelent meg 350 dolgozattal.
Dr. Skoflek István munkásságát 1975-ben Állami-díjjal ismerték el. Oktató eredményei alapján hívták fõvárosi, debreceni egyetemre – õ mindvégig hû maradt választott városához, Tatához 1981-ben bekövetkezett haláláig. Eredményeit a tudományos világ számon tartotta Japántól az Amerikai Egyesült Államokig.
Rabazzi Stepanics Gusztáv írja visszaemlékezésében: „Talán ma is köztünk lehetne, ha hallgat egykori évfolyamtársára, dr. Vida Gábor professzorra: ha befekszik az orvostovábbképzõ Intézetbe, és gyógyíttatja allergiáját. Sajnos, erre nem tudott három hetet szakítani, így bekövetkezett a tragédia: egy vadméh csípésével a természet ölte meg. Mire orvoshoz ért, már nem lehetett segíteni rajta…
Hobly Lilla egykori tanítványaként emlékezik rá: „Általa megvédett virágok, erdõk, madarak röpítik szét öntudatlan egyszerûséggel dicséretét…Kedves hangja a fülünkben cseng, derûs kék szemébõl végtelen szeretet sugárzik, arcán a mindent és mindenkit értõ szelíd, bölcs mosoly…
E sorok írójának is volt alkalma megismerni a tanár urat. Akkoriban, a hetvenes években társaimmal fotóamatõrök voltunk, magával ragadott bennünket az élõvilág megörökítésének a vágya – bújtuk a természetet. A kis társaság tudomást szerzett a Herman körrõl, fölkerestük Skoflek Istvánt, csatlakoztunk a csapathoz. Egyszer a tanár úr összehívott bennünket. Emlékszem, éppen órát tartott akkor a gimnáziumban. Beléptünk a tanterembe, s õ Vigyázz!-t vezényelt a diákoknak. Furcsán éreztük magunkat, hiszen alig egy-két esztendeje léptünk ki az iskolapadból, ahogy mondani szokás, a diáksapkánk még mozgott a fogason. És akkor nagyon büszkék voltunk, hogy egyenrangú félként kezel immár bennünket a pedagógus.
A tanár úr abban az idõben a tatai vár legfelsõ emeletén ütött tanyát, úgyszólván ott töltötte minden szabadidejét, amit persze akkor is munkával töltött. Olyan, hogy munkaidõ, számára nem létezett – s ez ránk, lelkes amatõrökre  is vonatkozott. Elõfordult, hogy éjfélkor még ott beszélgettünk. Az emelet tele volt begyûjtött leletekkel, úgy éreztük magunkat, mint valami kõbányában vagy leletgyûjtõ he-lyen.
Egyszer meglepõ ötlettel állt elõ. Közölte velünk, hogy tervezi Tatabánya összes általános iskolájában természetrajzi szakkörök alapítását – és mi leszünk a szakkörvezetõk, kettesével egy-egy suliban. Meglepõdtünk, kissé meg is ijedtünk: De hát tanár úr, mi nem vagyunk sem képzett biológusok, sem pedagógusok, érveltünk. Kételyeinket eloszlatta: nem az a fõ, hogy mindenhez értsen az ember.
Megmondta, a mi képzettségünk azért nagyobb az átlagosnál, ebben õ bizonyos. Amit nem tudunk, annak utánanézünk. Ezzel nem csak tanítunk, hanem tanulunk is. Mennyire igaza lett! A szakkörök megalakultak a város valamennyi általános iskolájában, éltek, mûködtek még a Gyivi-ben is, azaz a lánynevelõ intézetben. A gyerekek lelkesek voltak, mi pedig bizonyíthattunk. Számos foglalkozás, kirándulás a természetben bizonyította, hogy Skoflek tanár úr ezúttal sem tévedett, a dolog mûködött nem is kevés ideig. Talán ebben is rejlett elképzelésének a titka. Amit eltervezett, azt megvalósította. Nem hiszem, hogy akkoriban lett volna az országban másutt ilyen eredményes, ilyen lüktetõ, élettel teli természettudományi kör, mint a mi megyénkben.

Barátság Samu fölfedezõjével
Samu fölfedezõje, a világhírnévre szert tett Vértes László professzor így emlékezik meg Kavics Ösvény címû könyvében a Skoflek Istvánnal 1957-ben történt elsõ tatai találkozásáról, késõbbi közös munkáikról:
„ A dzsip  elkanyarodott az elhagyott bányába…A homokdombocska mellett diáksapkás kislány állt…
Maguk mit csinálnak itt? – rémítettük meg.
– Mi itt csak…izé…gyûjtögetünk…bekiáltott egy borzlyuk méretû nyílásba, hogy: Tanár Úr! Tanár Úr!
A borzlyukból kitornászta magát egy kis ember, akit ugyan én legfeljebb öcskösnek becéztem volna, de hát õ volt a tanár úr – ez nyilvánvaló – elõtermett a sáros lyukból, mindjárt hozzám lépett, és a kezembe nyomott egy mocskos sapkát – tele a leggyönyörûbb kõeszközzel…
Késõbb az öcskös jellegû tanár úr – kedves barátom és legjobb munkatársam: Skoflek István  – késõbb úgy emlékezett vissza a jelenetre, hogy én abban a pillanatban zárt lábszárakkal, fejem felett összetett kézzel delfin-fejest ugrottam a borzlyukba. Magam is így emlékezem valahogy…
Különös: Skoflek évekkel azelõtt elkezdett dolgozni a vértesszõlõsi bányában, mintsem az elsõ régészeti leletek elõkerültek onnan. Õ mutatta meg nekem a bányát… majd õ volt az, aki ásatások megindulásától kezdve rétegek szerint összegyûjtötte a leleteket, s már eddig is Európa leggazdagabb jégkori növényegyüttesét határozta meg.
Skoflek az elsõ pillanattól kezdve együtt dolgozott velem…nincs senki, aki jobban át tudná tekinteni a nagy területû bánya rétegtani helyzetét nála.
Moldvai Loránd geológussal együtt õk a legfontosabb munkatársaim…”
Igen érdekes dolog, ahogy Vértes professzor az õsemberi csontlelet közvetlen megtalálásáról ír, illetve Skoflek szerepérõl. Íme az idézet a kultúrtörténeti pillanatokról: „…Futó Jenõ ásatási szakmunkás annak idején azzal az ötlettel állt elõ: ha a vértesszõlõsi ásatáson õ egyszer embermaradványt talál, Sámuelnek fogja elnevezni. Vértes mosolyogva bólintott. Jó, jó, csak találja meg minél elõbb. 1965. augusztus 21-én a munkaszünet ellenére ásatási nap volt. A régész mit sem sejtve üldögélt kunyhójában, tudta, hogy kint a megszokott munka folyik.
A munkások feszítõvassal a robbantás során megrepesztett sziklákat feszítik szét, hogy hozzáférhessenek a legalsó kulturréteghez. Majd késõbb õ is kimegy, hátha adódik valami érdekes. Egyszer csak.”
„Kovács Márton jött a kunyhómba – idézi vissza Vértes László – Lassú beszédû, komoly ember, ritkán láttam nevetni. Szürke szemét lassan rám emelte, vastag szemöldöke alól úgy nézett rám, hogy a vér hiretlen megugrott ereimben.
Tessék csak jönni, tanár úr, valami van ott fenn – mondta nyugodtan. Skoflek bácsi és Futó Jenõ a H-szelvény nyugati csücskében állt feszítõvassal, és valamit nézett. Lerepesztették az asztalnyi sziklát, s most a szürke kõfelület alján tenyérnyi, vajsárga csont világított. Azon a helyen, ahonnan lefeszítették, másik tenyérnyi csont virított.
Senki sem szólt. Odatérdeltem a csont mellé, és néztem, majd a földre feküdtem.
Nem tudom, mennyi idõ telt el. Lassan felemeltem a csuklómat, és megnéztem az órát: fél kettõ. Aztán visszaálltam négykézlábra.

Végül Futó szólalt meg.
– Az? – kérdezte.
– Az. Ember – így válaszoltam önkéntelenül, bár még nem hittem el, hogy valóban emberi koponyacsontot találok.”

Dr. Skoflek Istvánra nem csupán a tudóstárs emlékezik szeretettel és tisztelettel. Diákok százai, sõt ezrei gondolnak rá kellemes emlékekkel. Nem csupán azok, akiket intézményesen oktatott. Azok is, akik ma már felnõttként, netán deresedõ fejjel hivatalos vagy amatõr munkatársaként hajdan részt vehettek vele együtt a természet mélyebb, tüzetesebb megismerésében – és megszeretésében. 

M. Tóth Sándor