100 éve született id. Radetzky Jenõ

1909. június 14-én született a Pest megyei Tárnok községben. Édesapja Radetzky Dezsõ tanító, aki munkája mellett a madár- és rovarvilággal kapcsolatos tudományos gyûjteményt hozott létre. Budán, a Werbõczy Gimnáziumban tanult, s mivel a család idõközben Székesfehérvárra költözött, az érettségi vizsgát már itt, a cisztercita gimnáziumban tette le. Õ így emlékszik vissza ezekre az évekre:

– Tárnok a Vértes felõl érkezõ Benta patak völgyében található. Szép, változatos vidék: hegy, völgy, síkság, erdõk, fasorok, mocsár, nádas, de ezek értékét én csak akkor fedeztem fel, amikor édesapám épségben hazajött 1918-ban, az elsõ világháborúból. Az élõvilág ízére csak 1919-tõl, elsõs gimnazista koromtól éreztetett rá. Addig olyan gyerek voltam, mint a többiek. Vonattal jártunk be Tárnokról a budai, volt Werbõczy Gimnáziumba. Hajnali felkelés, két kilométer gyaloglás a vasútállomásig, hóban viharban, világító olajmécsessel hárman testvérek, táskáinkban zsíros kenyérrel, akkor még gumicsizma nélkül. Tanítás után hazautazás. A téli hónapokban már csak sötétben érkeztünk haza. Tanulás petróleumlámpa mellett. Otthon erõs ráható nevelést kaptam édesapámtól.

– Nekem mindig kiadott különféle feladatokat: preparálni, rajzolni, festenivalót, s amikor hazajött, számon kérte munkámat. Leginkább lepkéket festettem, de a madarak latin nevét tanultatta velem, vagy megjelölte, melyik terepre menjek madarat figyelni, fészkeket keresni, lepkészni, rovarászni. Eleinte irigyeltem a testvéreimet, pajtásaimat, akik szabadon focizhattak. Késõbb rájöttem, hogy a természettel való egyre értelmesebb kapcsolat is örömet okoz. Apámmal úgyszólván minden szabadidõnkben jártuk a különféle terepeket. Mindig elõre meghatározott céllal. Jegyzeteket vezettünk. Egyre inkább apám jobbkeze lettem. Kerestem, kutattam a fészkeket, õ a magasabb partot figyelte, hogy merre mozog a nád, így irányított hangos szóval, merre tartsak, mert az ember a nádasban csak a nádat és az eget látja. Ha egy patakhoz értünk, felvett, és átgázolt velem. Évtizedekkel késõbb a dolog megfordult: én, az erõsödõ ifjú vettem hátamra öregedõ apámat.
– Bár a természettel ápolt kapcsolat nagyon sok idõt vett el tõlem, én voltam a családban a legjobb tanuló. Apám elfogadta az akkori Fehérvári Múzeum igazgatójának, Marosi Arnoldnak az ajánlatát, és beköltöztünk Fehérvárra, ahol megkezdõdött a Gaja-korszak. Ugyanis a Gaja-patak a Bakony felõl jövet átfolyik a városon. Apám a múzeum ornitológusa lett, s ezzel új színt kapott az egyébként egyhangú archeológiai kép.

– Fehérvár döntõ fordulatot jelentett további életünkben, fejlõdésünkben. Én magam a nyolc osztályos gimnázium utolsó tanévét is itt fejeztem be, majd felkerültem a Pázmány Péter Tudományegyetemre – ez a mai ELTE –, annak is a természetrajz-földrajz szakára. Ez a helyzet évekre elszakított apámtól, de csak fizikailag. Az egyetemen 1932-ben szereztem középiskolai tanári oklevelet, dicséretes minõsítéssel, de sajnos tanári állást csak 1937-ben kaptam. Öt évig voltam állástalan, de nem munka nélkül.
– Elsõ állásom a pestszentimrei magán polgári iskolában volt, 1937 elsõ felében. 1937 szeptemberében aztán a Fehérvári Ybl Miklós Reál Gimnáziumba kerültem. Óriási ambícióval láttam munkához. Az iskolában nagy hangsúlyt helyeztem a kirándulásokra, leginkább kerékpáron.

1932-ben, a középiskolai tanári diploma megszerzése után a Fehérvári Múzeum ingyenes gyakornoknak alkalmazta. Gyakornoki munkája során a városkörnyéki téglagyári gödrök, a Sóstó és a Sárrét megmaradt foltjainak madárvilágát kutatta. Késõbb az édesapja által alapított dinnyési Madárvárta helyettes vezetõje lett, s így alkalma nyílt a Velencei-tó elmélyült kutatására. Ez idõben jelentek meg elsõ tudományos dolgozatai, a Kócsag címû folyóiratban.
1937-ben az Állami Ybl Miklós reálgimnázium ún. KOHT-tanára lett. Nagy lelkesedésel kezdett hozzá a tanításhoz, így fokozatosan lekopott tanári címe elõl a K (kisegítõ), az O (óraadó) és a H (helyettes).
– Az iskolai diákélet nagy szervezõje volt. Kezdeményezésére jött létre a Diákkaptár. „A Diákkaptár mozgalom fõ célja a gyakorlatias gondolkodás és életforma kialakítása. Az új magyar polgártípus ne idegenkedjék a gyakorlati pályáktól, ne keressen mindenáron íróasztalt és fix fizetést, hanem már korán fedezze fel magában a gyakorlati képességeket meg a gyakorlati pályákat. A tanulók korán ismerkedjenek meg a közgazdasági élet alapfogalmaival, a pénzzel, annak értékével, a takarékossággal, a bankfo-galmakkal, kalkulációval, vállalkozással, pénzszerzéssel, termelõ és értékesítõ munkával.” – olvasható az Ybl Miklós Gimnázium 1939-es évkönyvében.

– Tanítványai segítségével szerkesztette az iskola ifjúsági lapját, a Mi életünket. Ebbe az újságba írt a késõbb széles körben ismertté vált Jávor Ottó író és Csanádi Imre költõ is.
Kiss József, építész, az Alba Regia Építõipari Vállalat igazgatója (1964-1990): – Visszaemlékezve a diákévekre, mondhatom, hogy a diákélet nagy szervezõje volt. 1940-ben az egész világot behálózó hatalmas szervezet, az úgynevezett diákkaptár mozgalom indult el. Az Ybl Gimnáziumban a Diákkaptár mozgalom megszervezõje, mozgató rugója Radetzky tanár úr volt. Késõbb ennek a diákkaptárnak jómagam az ügyvezetõ igazgatója lettem. Ezt a munkát mi a tanár úrral együtt nagyon komolyan vettük, s elmondható, hogy az akkori ifjúság gazdasági érzékének kifejlesztésére kitûnõ eszköz volt a Diákkaptár intézménye.
– Hogy mi mindent csináltunk a mozgalomban? – Takarékoskodtunk. Késõbb különbözõ vállalkozásokba kezdtünk, hogy a takarékpengõinket ne a szülõk zsebébõl, hanem saját keresetünkbõl állítsuk elõ. Hulladékgyûjtést szerveztünk, majd selyemhernyókat neveltünk, házi- és angóranyulakat tenyésztettünk, bérelt földeken ricinust, napraforgót termeltünk. Vállaltunk csomaghordást, újságárusítást, mezõgazdasági munkát. Az adminisztrációs munkákat is közülünk választott tisztségviselõk intézték. Ezek a vállalkozások olyan nagy méretûvé váltak, hogy 8-10 ezer pengõs forgalmunk volt több iskolában is.

A II. világháborúban légós szolgálatot teljesített Székesfehérváron, családját Nádasladányba menekítette. A háború után szûkös évek következtek, többek között a lebombázott családi házukat is helyre kellett állítania. Felesége eképpen mesélt ezekrõl az idõkrõl:

Özv. Radetzky Jenõné: – A mi házasságunk rendhagyó módon köttetett. 1942 nyarán volt az eljegyzés. Nagyon boldogok voltunk, bár szüleim aggódva vették tudomásul – fõleg a nagy korkülönbség miatt -, hogy ebbõl a kapcsolatból házasság lesz.
Sajnos 1942 õszén Jenõ bevonult katonának Kárpát-aljára, s arra gondolt, hogy itt maradok 16 évesen, hosszú lesz a katonaság, tartsuk meg a polgári esküvõt. Mire az elhatározás megszületett, addigra õt áthelyezték Ungvárra. Szabadságot nem kapott, mert indulni készültek a frontra. Ezért arra kért, hogy mi menjünk ki Ungvárra, és mindenképpen tartsuk meg a polgári esküvõt. Így is történt. Édesapám és apósom jött el velem. Az ungvári községházán kötöttük meg a házasságot. Jenõ tiszti, hadnagyi egyenruhájában, én pedig abban az utcai ruhában, amiben elmentem. Amikor délben megvolt a polgári házasságkötés, akkor az ott lévõ tábornok már tudta, hogy aznap éjjel bevagonírozzák Jenõéket, s azt mondta, hogy legyen papi áldás ezen a házasságon. A szálláshelyünkkel szemben volt egy nagyon szép templom, oda átvonultunk. Három pap esketett bennünket. Tehát 1943. január 10-én Ungváron házasságot kötöttünk. Aztán Jenõ a frontra indult, én pedig haza Magyarországra.

– Pálma lányunk 1944. október 23-án született meg. Jenõnek ekkor már volt ugyan felmentése a katonai szolgálat alól, de a nyilasok abban az idõben szinte üldöztek bennünket. Tésen rejtõztünk el elõlük. Ilyenkor a Bakony barlangjai adtak menedéket az üldözötteknek.
– Amikor már lehetõség volt, Jenõ és édesanyám lementek Székesfehérvárra, felmérték a háborús károkat. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy házunkat hatalmas bombatalálat érte. Nagyon keserves volt az újrakezdés. Ahhoz, hogy a lebombázott házunkat újra felépítsük, nagy erõfeszítéseket kellett tenni. Közben megindult az iskola. Jenõ pedig szinte éjjel-nappal tanított. Tanított élelemért is, aztán mesteremberek gyerekeit tégláért, cementért, stb. 1946 szeptemberében megszületett második gyermekünk, Jenõ.

– Hasonlóan az otthonához az iskolában is rettenetes volt a pusztítás. Mégis csupán egyetlen cél lebegett a tanár úr elõtt, mielõbb rendet tenni, s mielõbb megkezdeni a tanítást. Radetzky tanár úr szervezõkészsége itt is megmutatkozott. Ezekre a napokra így emlékszik vissza:
– „A II. világháborút követõen az iskolában lesújtó látvány fogadott. Szertáram szétdúlva. Az osztályokban roncs bútorok. Magunk ácsoltuk össze a kecskelábú asztalokat és a lócákat. Készültünk a 48-as centenáriumra. Bory Jenõvel tetõt és Kossuth-dombormûvet készíttettem, ez ma is megvan, alatta márványtáblával, melynek betûit a diák Veszprémi Endre véste, aki ma Munkácsy-díjas.”

Özv. Radetzky Jenõné: – Jenõ szerette, ha a családban rendezett állapotok uralkodnak. Érzékeny volt. Jóra, rosszra. A jónak tiszta szívbõl örült, és ezt az állapotot természetesnek találta, a legkisebb rendellenesség bántotta. Nagyon szerette a gyerekeit, de amikor velük foglalkozott, inkább a tekintélyt követelõ szigorúsága mutatkozott meg, mint érzelmi lénye. Sokat követelt tõlük, és a jól elvégzett feladatokért az elismerés sokszor elmaradt. Rám mint feleségre és anyára hárult az a feladat, hogy otthon olyan körülményeket teremtsek, melyek között Jenõ nyugodtan építhette karrierjét, s lehetõvé tették, hogy tudományos munkájában is kiteljesedjen.

Schauta Endréné (Radetzky Pálma): – Emlékeim kicsi koromból inkább édesanyához kötõdtek, mert édesapa akkor nagyon sokat dolgozott a József Attila Gimnáziumban. Túl a tanításon, az iskola újjáépítésében sok feladatot vállalt magára. Szinte az egész napját az iskolában töltötte.
– Arra nevelt bennünket, hogy fokozatosan szokjunk hozzá a felelõsségvállaláshoz és önmagunk fegyelmezéséhez. Mindent megmondhattunk otthon, ha valamiben mi voltunk a bûnösök, azt is. Nem vertek meg érte, inkább az értelmünkre próbáltak hatni. Mindig hangsúlyozták, hogy pontosnak kell lenni, a feladatot, amivel megbíztak, el kell végezni. Vállalni csak annyit vállalj, amit meg is tudsz csinálni, de azt maradéktalanul.
– Mindig azt hallottam tõle, hogy a gyermeki érdeklõdést, szorgalmat, búvárkodó gyûjtögetést támogatni, értékelni kell. Nap mint nap tanúja voltam annak, hogy minden órájára lelkiismeretesen készült. Nem maradt meg a rutinnál.
– Sokat olvasott, hogy jól tájékozott legyen szakterületén kívül is. „Minden embert tisztelni kell” – mondták mindig a szüleim. Emberi méltóságában ne sértsünk meg senkit. Hangsúlyozott jelentõsége van ennek óvónõi pályámon, amit mindig szem elõtt is tartok.

A háborút követõen is az iskolai élet fõ szervezõjévé vált. Az iskolarádiózás az országban elsõként jött létre Radetzky tanár úr vezetésével. Színes, érdekes mûsorokban volt zene, sporthírek, sportközvetítés, és voltak iskolai hírek. A mûsorkészítésbe bevonta a gyerekeket is, újabb teret adva ezzel az ifjú tehetségek felfedezésére, megmutatására. A rádió alapítására, mûködésére, illetve az 50-es évek elejére õ így emlékezett vissza:
– Megszerveztem az elsõ hazai iskolai rádiózást 1948-ban. Volt saját stúdiónk, a mûsorokat az egyes osztályok hetente váltakozva adták. Bevezettük a húszperces tízperceket, a folyosói megafonok ekkor sugározták a mûsort. Rájöttem, hogy Szûcs Ferencnek milyen jó orgánuma és beszédkészsége van: õ lett a bemondónk és késõbb a magyar rádió riportere.
– 1950-et írtunk. Az Ybl Gimnáziumot összevonták az István Gimnáziummal, és az új iskola a József Attila nevet vette fel. Ennek tanári testületébõl különítették ki az 1950-ben elkezdõdött szakérettségis tanfolyam tanárait, melynek késõbb vezetõje lettem. Menekült görög fiatalokat is tanítottunk. Az õ nem kis álmélkodásukra többször idéztem skandálva klasszikus görög nyelven az Iliászból és az Odüsszeiából.

1949-50-ben megírt tojáshatározóját nem sikerült nyomtatásban kiadni, pedig az elsõ tojásgeometriával foglalkozó könyv lett volna Európában. Még ebben az évben a cisztercita gimnázium igazgatója lett, késõbb megyei biológiai szakfelügyelõvé nevezték ki. Az ornitológián belül oológivál (tojástan) foglalkozott.  1964-ben megalakította a Fejér megyei Madárbarátok Körét. 1965-tõl a természetvé-delemre fektetett nagyobb hangsúlyt. Az õ kezdeményezésére több Fejér megyei és Velencei-tó környéki területet nyilvánítottak védetté. 1967-ben az õ kezdeményezésére rendezték meg a megyében a megyei biológus napokat.

Ha id. Radetzky Jenõ munkásságából csupán egyetlen elemet emelhetnénk ki, mint a legeslegfontosabbat – még ha ez teljességgel lehetetlennek is tûnik –, egy dologban biztosan mindenki egyetértene, aki kötõdött hozzá: Radetzky tanár úr legnagyobb érdeme az agárdi Madárvárta létrehozása volt, beleértve természetesen az ott folyó kutató és nevelõ munkát is. A híressé vált Madárvárta 1957-59-ig épült, s égetõ szükség volt rá, hiszen elõdje az édesapja által létesített dinnyési Madárvárta a II. világháborúban tönkrement. A Madárvárta „születésére” így emlékezett vissza:

– Csak az ötvenes évek legvégére alakultak ki azok a viszonyok, hogy párhuzamosan a tanári és szakfelügyelõi munkával visszatérhessek az ifjúkori ornitológiához is. 1957-tõl elkezdtem egy új Madárvárta létesítéséért és egy velencei-tavai rezervátumért a harcot. A Velencei-tavon akkor élõ, még gazdagnak mondható madárvilág kínálta a tudományos pedagógiai lehetõségeket, de ehhez szükség volt egy bázisra. 1957 tavaszán elmentem az akkori Járási Tanács elnökéhez, aki tanítványom volt. Egy kirándulás keretében elvittem õket a régi Madárvártára, Dinnyés közelébe. Õ az új Madárvárta létesítésének általam elõadott tervét kedvezõen fogadta, elém tette a Velencei-tó térképét, s azt mondta: „Jenõ bátyám! szúrd le a ceruzát arra a helyre, ahová az új Madárvártát felépítenéd”. És én leszúrtam, oda, ahol ma is áll, Agárd nyugati szélén, közvetlenül a tó partján.

A Madárvárta megálmodója, majd vezetõje és lelkes kutatója tehát Radetzky Jenõ tanár úr volt. Ez a kicsiny nádfödeles ház adott otthont nyaranta – heti-kétheti turnusokban – gyerekcsoportoknak, akik a Velencei-tó madárvilágával ismerkedhettek itt.
A Madárvártát Chernel Istvánról, a kõszegi születésû neves madár-tudósról nevezték el, aki sok idõt töltött a Velencei-tónál, és a Magyarország madarai címû könyvében a vízimadarakról szóló részt az itteni megfigyeléseibõl merítette. A Madárvártán tehát számos tudományos eredmény született, a tanár úr mégis inkább így fogalmazott:

– Vannak igen komoly tudományos eredmények, mégis a legeredményesebbnek tartom, hogy a hazatérõ fiatalok, ahogyan szüleik írják, mondják, emberi minõségükben feljavítva térnek meg otthonukba, és lesznek kovászai szûkebb és tágabb környezetük formálásával.
– A Madárvárta elsõsorban a fiataloké, olyanoké, akik már be vannak gerjedve a természet, a madarak, a tájak olthatatlan szeretete iránt. És legyenek érdeklõdõk, udvariasak, szerények, rendszeretõk. Fiúk, lányok egyaránt. De csak tizenegy évtõl felfele. Mert itt erõs követelmények vannak, mind szellemi, mind fizikai téren.

Tompai Katalin, tanárnõ: – Édesapám erdész lévén, az erdõ lételemem volt. Harmadikos gimnazista lehettem, amikor Varga Béla tanár úr, aki biológiát tanított, Jenõ bácsihoz irányított, mondván: egy ilyen gondolkodású, ilyen érdeklõdésû gyerek vegye fel a kapcsolatot valakivel, aki õt tovább tudja irányítani ezen a téren, és ez telitalálat volt. Jenõ bácsi meghívott a Madárvártára. Az elsõ ott-tartózkodásom annyira lelkem szerint való volt, hogy már akkor eldöntöttem, nem ez lesz az utolsó látogatásom a Madárvártán. Állandó kontaktusban maradtam Jenõ bácsival, aki azt igényelte, hogy levelezésünk afféle „tudományos” legyen, tehát, hogy tájékoztassam a terepen végzett megfigyelésekrõl.
– A Madárvárta szinte otthonommá vált, csak úgy, mint Jenõ bácsinak, akirõl tudni kell, hogy az otthonát adta fel, hogy kint lehessen, és hát az ország diáksága volt az õ nagy családja.

A Madárvártán szigorú, kötött napirend szerint zajlottak a mindennapok. Radetzky tanár úr – mint mindig – itt is rendkívül szigorú és következetes volt, ugyanakkor hihetetlen érzékkel tudott összhangot teremteni a munka, a tanulás és a szórakozás, a pihenés között. A Madárvárta mindennapjairól így mesélt:

– Legfõbb dolgunk: délelõtt, az itt általam összegyûjtött, mintegy 120 preparált madárfaj meghatározása, és színesen való lerajzolása. „Nem tudok rajzolni” – mondja egyik-másik. Hát ilyen nincs! Ez egy kényelmes álláspont. Tessék akarni! Leülök melléje, segítem õt. Már a kis haladást is megdicsérem. Növelem önbizalmát. Az életben nem szabad az elsõ akadályok elõtt meghátrálni. Vannak aztán lelkileg sérült fiatalok, szüleik elváltak, vagy egyikük meghalt. Félénkek, alig mernek bekapcsolódni a többiek önfeledt, csupa mozgásos, küzdõ labdajátékába. Összebeszélek a nagyobb fiúkkal, engedjék néha a játékban õket is gyõzni. Ez kizökkenti õket magányukból, s önbizalmat ad nekik.
– Tanári elképzelésem mindig az volt, nem azt kell keresni, amit a diák nem tud, hanem kihozni belõle azt, amit tud.
A délután a kirándulásoké. Ezek bizony eléggé strapásak, de ehhez is hozzá kell szokniuk. Igazi siker nincs erõs munka nélkül.  A terepi megfigyeléseket bejegyzik a tudományos naplóba. Mindenki napi krónikát is ír. Ez utóbbival az a célom, hogy tanuljanak meg a fiatalok rálátni az eltelt napra. Ne folyjon karakter nélkül egyik nap a másikba.
– Majd következik a legnehezebb dolog, a latin madárnevek személyenkénti felmondása. Mert itt minden egyhetes bentlakónak, naponta tíz hazai madár latin nevét is meg kell tanulnia. Este elhangzik egy-egy kiselõadás is. Itt a helyes elõadói magatartást próbálom formálni.
Tompai Katalin, tanárnõ: – Mintaszerûek voltak Jenõ bácsi filmvetítései is. Kezdetben még nem létezett a rettegett latin kártya, mégis mindenki nagyon igyekezett, mivel õrült nagy szégyennek számított, ha valakirõl kiderült, hogy nem tudta azokat a latin madárneveket.
– Nagy élmény volt napközben a terepjárás is. A terep a „kincsek kincse” volt. Meg kellett tanulnod nem csak azt, hogy hogyan mozogj etikusan a természetben, hanem azt is, hogy miként jegyzetelj, tehát vitted magaddal a kis noteszedet, s közben írtad, hogy mi mindent láttál. Amit aztán bent, a Madárvártán újra átgondolva az aznap történteket, letisztázva rögzítettél a megfigyelõ naplóba. Egyébként nagy megtiszteltetés volt, hogy a csapatból te lehetsz az, aki bekönyvelheted a látott dolgokat. Jó és tartalmas napi programokon vettünk részt, és hihetetlenül nagy tudást szereztünk.

Dr. Jánossy Dénes, geológus, zoológus, az ELTE c. egyetemi tanára, a földtudomány kandidátusa: – A Magyar Madártani Egyesület 1974-ben alakult, melynek elnökévé választottak. Az elnökség tagja volt Radetzky Jenõ is. Akkoriban a régi szemlélet ellen kellett még küzdeni, lassan, fokozatosan kiépíteni a madarak védelmét, pénzbeli eszmei értékét. Jenõ bácsi a Fejér megyei helyi csoport elnöke lett. Ma is jól emlékszem, mennyire meglepett frissessége, amikor magas kora ellenére is eljött velem biciklivel, és megmutatta azokat a területeket, amelyeket sikerült védetté nyilvánítania. A látogatások alkalmával többször megfigyelhettem kiváló rajztehetségét is. Egyedülálló dolgot hozott létre a Madárvártán folyó tudományos-nevelõ munkájával. 15-20 éves fiúkkal, akik részt vettek ezekben a táborokban a Velencei-tónál, és úgy meséltek róla, mint valami csodáról. Jenõ bácsi erkölcsi magatartása, példamutató fegyelmezettsége óriási hatást gyakorolt a fiatalságra.

Tompai Katalin, tanárnõ: – A Madárvártának és programjainak, Jenõ bácsi munkásságának a közvetett hatása is óriási volt. Minden tanítványánál rögzõdött a felelõsségérzet, és az egykor begerjedt, lelkes gyerekek olyan felnõttekké váltak, akik abban a funkcióban, amelyet betöltöttek, úgy gondolkodnak, úgy tesznek, amiként az egy volt madárvártástól elvárható.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Többen úgy vélik, hogy pedagógiai nevelõ munkája túl nõ a tudományos, kutató tevékenységén. Jenõ bácsi igazi tudósember volt, aki nem csak magának szerezte és tartotta meg tudományát, hanem képes volt arra, hogy másoknak is magas szinten át tudta adni. Számtalanszor tapasztaljuk, hogy önmagában hiába a nagy tudás, ha aki azt birtokolja, továbbadni képtelen.

Dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetõje, egykori tanítvány: – Magas szinten oktatott, szépen beszélt, a nyelvvel jól tudott bánni, és nem csak tanított, de nevelt is. Nem csak a környezetvédelemre, a biológiára, a táj, a növények az állatok ismeretére hanem hazaszeretetre is nevelt bennünket. Mindene volt a természet. Tanított, de utána, amint módja volt rá, máris ment terepre.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Mindig élményszerûen tartotta az óráit, szinte lehetetlen volt nem figyelni rá. Nem egyszerûen elõadta a tananyagot, majdnem azt mondhatnám, mintha nem is tanította volna, inkább elénk idézte-varázsolta a jelenséget, akár biológiáról, akár földrajzról volt szó. Volt egy csodálatos képessége: meg tudta jeleníteni a tárgyat, amirõl beszélt. Mindig szemléltetett, láttatott.
– Erõteljes, robosztus alkatú férfi volt, ha-talmas mellkassal, vállakkal. Emlékszem, energikus és mozgékony kezeire, amelyekkel mutatta a természet ilyen-olyan mozgását. Ott készült a világ a szemünk elõtt, a szárazföldekkel, kontinensekkel és tengerekkel, hegyláncokkal és síkságokkal. Érdekes, hogy más alkalommal ez az erõteljes férfikéz gyengéd és kecses is tudott lenni, amikor például a megporzást, a virággá levést, a növényi születést szemléltette: mint lepke, úgy tudott finoman szállongani. Ma elmondhatom, ha órák hosszat tájat nézek, vagy csak ülök a délutáni kertben, fákat, madarakat, bogarakat figyelek, egy diólevél billenõ mozgását, és mindebben örömömet lelem, a tanár úrnak köszönhetem, mert arra tanított-nevelt bennünket, hogy figyeljünk a természetre, szeressük.
Rajzkészsége is igen figyelemre méltó volt. Gyors, lényegre törõ vázlatpontjaival a leckét ott az órán megértettük, megtanultuk, otthon már csak át kellett futni a tankönyvet. Ha diákban fedezett fel némi rajzkészséget, megkérte, segítsen délutánonként a szertárban szemléltetõ rajzokat, festményeket készíteni.

Schauta Endréné (Radetzky Pálma): – Szerintem édesapa számított arra, hogy pedagógus leszek. Gimnazista voltam, amikor a következõket csinálta. Amikor a józsefes diákjaival dolgozatot íratott, egy-két dolgozatot nekem adott javításra, osz-tályozásra. A dolgozatba nem javíthattam bele, nem írhattam rá semmit, de egy külön papírra fel kellett jegyeznem, amit még úgy gondoltam, hogy a témához hozzátartozik, s azt is, milyen érdemjegyet adnék a feladatra. Édesapa is kijavította ezeket a dolgozatokat, majd a kettõt leellenõriztük, egybevetettük. Az esetek 80%-ában azonos érdemjeggyel értékeltük kortársaim munkáit. Kiváló pedagógiai érzékkel szinte „rákényszerített” arra, hogy ezeket az anyagrészeket, s egyáltalán az egész évi biológiai tananyagot megtanuljam.
– Édesapának volt egy gyönyörû mondása: „a gyerek egy olyan fajta takarékbetétkönyv, amibe az ember 15 vagy 25 évre befektet, és a kamatok majd utána jönnek”. Nem tudom, hogy ezeket a kamatokat sikerült-e igazán visszafizetnünk.

Vérbeli pedagógus volt, akit mindvégig a tanítványok tisztelete és megbecsülése övezett. Az embert és a tudóst tisztelték és szerették benne, aki a felnövekvõ nemzedéket arra nevelte, hogy emberhez méltó életet éljen, és ne csak önmagával, hanem a természettel is legyen harmóniában. Számos tudományos társaság tagjaként, több ornitológiai szakkönyv és kiadvány szerzõjeként és sok száz madártani, természetvédelmi témájú cikk írójaként vált igazán ismertté. Publikálásának kezdeti idõszakára így emlékezett vissza:

– Megkezdtem a publikálásokat a legkülönbözõbb helyeken. 1936-ban egy nagyobb tanulmányom látott napvilágot, Madárkataszter a Velencei-tó vidékérõl címen. Ebben hazánkban elsõk között írtam madárállomány-felmérõ vizsgálataimról, a Velencei-tónál. A szakma akkori két jeles képviselõje, dr. Brezik Jenõ a Kócsag címû folyóiratban, Varga Kálmán pedig levélben méltatta újszerû írásomat.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – 1955-ben lettem a TIT Országos Választmányának titkára – szinte oda parancsoltak, és nemigen lehetett ellentmondani. Végig kellett látogatnom a megyéket, és megszervezni a megyei biológiai szakosztályokat. Radetzky Jenõ lett a Fejér megyei Biológiai Szakosztály elnöke. Ez a munkakapcsolat folytatódott a Búvár szerkesztõségében. Az általam újraindított tudományos ismeretterjesztõ folyóiratot úgy igyekeztünk szerkeszteni, hogy a szakmai érdeklõdést, tehát a tudományos színvonalat és biológiai ismeretszerzés szükségleteit kielégítse. Jenõ bácsi a szerkesztõségünkben gyakori vendég volt, s mindig szeretettel vártuk.
– Sorra remekül fogalmazta meg cikkeiben a természetvédelem, a hazaszeretet, a honismeret és az ifjúság nevelésének kérdéseit. Ott voltak továbbá a szívügyének tekintett mozgalmai: a téli madáretetés, a Fejér megyei Madárbarátok Köre. Dr. Hortobágyi Tibor, az akkori szerkesztõbizottság elnöke továbbá nagyra értékelte Jenõ bácsi cikkeiben a szép magyar beszédet, a stílust.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Sok külföldrõl, fõleg Németországból jött tudós embert fogadott, mint Wolfgang Makatch neves ornitológust. Természetesen a magyar kutatókat is szívesen látta. Jenõ bácsi olyan emberekkel is szakmai kapcsolatot tartott fenn, mint például Német Márton pécsi szõlész-borász kutató, tudós emberrel, aki Európában a leghíresebb tojásgyûjtõ hírében állt. Hol levelezéssel, hol személyes beszélgetések során cserélték ki gondolataikat e témakörben.

– Írásai rendszeresen megjelentek a Fejér Megyei Hírlapban, országos napilapokban, szakmai heti és havi folyóiratokban (Turista Magazin, Élet és Tudomány, Évkönyv, Természet világa, stb.) Külföldi szakfolyóiratokban is publikált, elsõsorban a Der Falke-ban és a La move-ban. Felfedezéseit a szakma is figyelemmel kísérte, nem csak Magyarországon, de külföldön is. A Réthy Zsigmond által készített Magyar Madártani Bibliográfia regisztrálja Jenõ bácsi jelentõsebb publikációinak bibliográfiai hivatkozásait. Ez a madártani bibliográfia eljutott a világ minden részébe, többek között Angliába is, ahol a madártani kutatás központja van.
– Ma úgy tûnik, nagyon sok környezetvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezet mûködik, és különbözõ címszavakat tûznek a zászlójukra. Jenõ bácsi a tudományt tûzte ki a zászlajára, a természettudományt. Õ volt az elsõ, aki megalakította a Fejér megyei Madárbarátok Körét, ami nem maradt meg megyei keretek között, hanem országos hálózattá fejlõdött, s amikor megalakult a Magyar Madártani Egyesület, õt mint alapító tagot az egyesület örökös tagjává fogadta.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – A természetvédelem nála egyfajta alapállás volt. A természetvédelem ügyét is nagyban fölkarolta, tehát nem csak a madarakra figyelt. Az igazi természetvédelemnél az egész tájat, a teljes területegységet kell védeni, mert minden környezeti tényezõ összefügg, ezer szállal kapcsolódnak egymásba az élõlények, a növényzet, az állatvilág, a mikrovilág. Nem lehet külön megvédeni mondjuk egy madarat anélkül, hogy a táplálékát ne védenénk. Jenõ bácsi ezt az ökológiai kapcsolatot cikkeiben mindig képviselte.

Ifj. Radetzky Jenõ: – Még fel sem vetõdött a planetáris tudat gondolata, még nem indultak meg az életfenntartó környezet megõrzéséért indított környezetvédelmi mozgalmak, még csak csírájában volt a Római Klub felhívásának formálása, amikor õ már készült a harmadik évezredre. Arról beszélt, hogy a szûkülõ, globalizálódó világ mellett erõsíteni kell a lokális gondolkodást és az ehhez kapcsolódó felelõs tettek ügyét. Igazi lokálpatrióta volt, de nem elsõsorban politikai értelemben. Felismerte és hirdette, majd oktatta és példát mutatott arra, hogy lehet hazaszeretetre úgy is nevelni, hogy megismerem a természeti környezetemet, óvom azt, és ezzel nemzetemet és hazámat is szolgálom. Egy nacionalista, majd internacionalista világban a természetvédelem és a mögé rejtett hazafias nevelés gondolata több volt, mint egy egyszeri tanári tett. Közéleti tevékenység, politikai kötõdés nélkül.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – Miután õ ízig-vérig pedagógus volt, a madártani ismereteket nem csak a tanulók körében, hanem a nagyközönség széles soraiban is terjeszteni akarta. A madárkedvelõk táborát igyekezett bõvíteni, ezért gyárakat, üzemeket nyert meg a madárodúk készítésére, a téli madáretetéshez takarmány adományozására meg a Madárvárta építéséhez.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Tanítványa voltam, de késõbb kollégák lettünk. Egyazon iskolában nem tanítottunk, de mint szakfelügyelõt sokszor köszönthettem. Inkább „civilben” találkoztunk, volt idõ amikor egy házban laktunk, szomszédok lettünk. Amikor megtudta, hogy kis kertem van, érdeklõdött „madaraim” felõl. Aztán „cinkéimnek” téli etetõt adott, fémbõl készült, ház formájú alkalmatosságot, máig ebbõl lakmároznak telente. Ellátott, mint annyi más madárbarátot is – eleséggel, szatyorszámra szotyolával.

Viniczai András, kreatív igazgató, McCann Communications, Budapest – a SZIM dolgozója, Székesfehérvár: –  Jártuk az erdõt, mi hárman barátok, az 1980-as évek elején – Morvai Levente, Retz Gábor és jómagam –, s kitaláltuk, hogy megalakítunk egy természetvédelmi egyesületet. Megalakítottuk a Hármas Vadõr Társulatot, és elhatároztuk, hogy megóvjuk Székesfehérvár és környékének (fõként a Szárazrét) természeti kincseit. Célként tûztük ki, hogy tagokat szervezzünk, így a tagságunk rövid idõ alatt 120 fõre növekedett. Azt szerettük volna, hogy minél több fiatalt vonjunk be a természetvédelembe.
Jenõ bácsi ekkor már létrehozta a Fejér Megyei Madárbarátok Körét, s ezen be-lül kiterjedt levelezést indított el, melybe mi is belekapcsolódtunk. E levelezések kapcsán ismerkedtünk meg tulajdonképpen Jenõ bácsival. Jenõ bácsi felfigyelt ránk. „A jelekbõl ítélve kitûnõen, alaposan dolgoztok. Külön méltányolom azt a szervezettséget, amelyet a társulat mutat. Ilyesmi kevés van az országban. Csak gratulálni lehet példamutató céljaitokhoz és munkátokhoz” – így méltatta munkánkat, melynek köszönhetõen mi magunk is vártás diákok lehettünk.

Sobor Antal, író, egykori tanítvány: – Manapság sok szó esik a tudós tanárról. Radetzky Jenõ megtestesítõje volt ennek a magyar tudós tanárnak. Nemzedékeket készített föl késõbbi pályájukra, sok kiválóság került ki keze alól, megannyi tudós, tanár, orvos, mûvész, a legkülönbözõbb szakterületek számtalan jelese. Õ az iskolai munkát jól egyeztette a tudós kutatással, a szerteágazó vizsgálódással, eredményeit értekezésekben, összefoglaló kiadványokban, könyvekben is rögzítette, különösen az ornitológia területén. Pedig a nap neki is huszonnégy órából állt.
– Úgy emlékszem rá, mint aki megtestesítõje volt a jókedvû tanárnak. Van Illyés Gyulának egy félelmetes mondata: „Az a tanár, aki nem jókedvûen megy az órájára, jobb, ha be sem lép.” Volt úgy persze, hogy amikor belépett fáradtnak láttuk, de aztán beírt az osztálykönyvbe, eltette a töltõtollat, és abban a pillanatban egy másik ember állt elõttünk a katedránál: elfeledte és elfeledtette velünk a falakon kívüli világot.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Ami megfogott benne, az a gondolkodó ember. A diákjait is mindig erre késztette. A kötelezõ tananyagot saját gondolataival mindig kiegészítette. Élénk, pergõ órákat tartott, amelyeken nagy fegyelmet követelt. Szakirodalmi tudása mindvégig csodálattal töltött el. Utólag visszagondolva, egyéniségébõl fakadóan olyan magas szinten oktatott, amely szinte az egyetemi nívót is megközelítette. Példaértékû volt számomra a precízsége, amit mindig megkövetelt mind a tanóráin, mind kint a Madárvártán.

dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetõje: – Jómagam is Radetzky tanár úr diákja voltam. Õ azok közé a középiskolai férfi tanárok közé tartozott, akik egye-temi oktatói szintû tudással rendelkeztek. Hallatlan nagy elismertsége, tekintélye volt. Egyáltalán nem volt távolságtartó, mégis mindig megkapta a tiszteletet. Sokat követelt, de sokat is adott. A pontosságra, a precizitásra nagyon nagy igénye volt. Akik egyetemre, fõiskolára akartak menni, szinte rajongtak érte. Mindannyian szerettük.
– Jenõ bácsi egy intézmény volt. Õ maga amit végzett, annak nagyon komoly hatása volt. Területeket tudott védettség alá helyezni, kilincselt ha kellett. Mindenütt ott voltak a tanítványai. Fontosnak tartotta a környezetvédelmet, létrehozta a Madár Barátok Körét, s természetesen bekapcsolódott az országos ornitológiai munkába is, sõt számos nemzetközi kapcsolatot is ápolt.

Pedagógiai és természettudományos tevékenységéért Chernel István emlékérmet, Ifjúsági Díjat kapott, valamint 1972-ben, Székesfehérvár 1000 éves fennállásának évfordulóján a város díszpolgárává avatták. 1992. március 15-én Fejér megye Közgyûlése Fejér Megye Díszpolgára kitüntetõ címet posztumusz adományozta Radetzky Jenõnek.
A legjelentõsebb magyar természetvédelmi kitüntetés, a Pro Natura emlékérem, valamint a tudományos ismeretterjesztés Bugát Pál díjának odaítélése is korának tisztelgése volt munkássága elõtt.

Dr. Ivanits István, biológia szakos tanár, család-szociológus, újságíró: – Természetvédelmi, ornitológiai munkásságát nagyra értékelte a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is. Felvetõdött, hogy a Fejér megyében kiemelkedõ természettudományos tevékenységet végzõ személyek munkáját egy ún. emlékplakettel ismerjék el. Ez az emlék-plakett Radetzky Jenõ nevét viseli, s elsõ alkalommal 1998-ban a Madarak és Fák Napján adták át az arra érdemeseknek.

Dr. Lányi György, újságíró, biológus: – „Nincsenek pótolhatatlan emberek” – ezt én sohasem osztom. Biztos lesznek utána is sokan, akik madarakkal foglalkoznak, ám nem ilyen sokoldalúan. Nála ez hivatás volt, elhivatottság, megszerzett tapasztalatait, megfigyeléseit széles körben ismertetni kívánta, mégpedig elsõsorban az ifjúsággal, ami nevelési szempontból nagy értékû volt. Igen is vannak pótolhatatlan emberek, Jenõ bácsi is ezek közé tartozott. Az õ mentalitása sok fiatalt megihletett.

Radetzky Jenõt 1991-ben kísérték utolsó útjára Székesfehérvárott, a Fecskeparti temetõben, ahol szülei és testvérei mellé temették.
Tengernyi írását mappákban õrizte, melyekre ezt a jelmondatot írta: „A szellem a legmagasabb méltóság!”

Cseh Teréz

Felhasznált irodalom:
K. Tóbiás Mária: Radetzky Jenõ (1909-1991) Emlékkönyv az ornitológus és pedagógus tiszteletére. Árgus Kiadó, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2002.
Személyes interjú dr. Gelencsér József, a Közép-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal, hivatalvezetõjével;
A Radetzky Centenáriumi Ünnepség anyagai.