Kreitner János, a Csolnoki Szerelvénygyártó Kft. ügyvezetõ igazgatója személyes élményekkel szolgált Nagy Miklós ottani mûködésérõl:
– 1952 áprilisában én voltam az elsõ, akit a frissen Únyra helyezett Nagy Miklós római katolikus hit szerint keresztvíz alá tartott, azaz megkeresztelt. Családunk amúgy is szoros kapcsolatban állt a mindenkori plébánossal, egykor nagyapám köszöntötte a faluba látogató Mindszenty bíborost. Az a papír, amire beszédét felírta, édesanyám révén a kezembe került, és amikor a rendszerváltás után Paskai László bíboros egy bérmálásra hozzánk érkezett, úgy véltem, az egyházköz-ség képviselõtestülete nevében semmi jobbal nem köszönthetem, mint ezen beszéd felidézésével. Minden sora aktuális volt akkor is.
– Nagy Miklós már apró gyermekkoromban felfigyelt rám, szerette volna, ha én leszek az utódja. Emlékszem a hittanórákra, amelyeket tartott: mindig a helyes, követendõ útról beszélt, arról, hogy mit kellene csinálni. Direktben, az egyes embereknek is elmondta a véleményét akár a szószékrõl is, persze nem név szerint, ugyanakkor viszont nem csomagolta példabeszédekbe a mondanivalóját. „Nem kellene egyes uraknak mise után a korcsmában iszogatni, és megvárni, míg az asszony elkészíti a vasárnapi ebédet!” Ilyesféle útmutatásokat igyekezett adni azoknak, akik részt vettek az istentiszteleteken.
– Hitéleti szempontból különösen nehéz idõk voltak ezek. Szinte majdnem mindenki a dorogi bányáknál dolgozott, ahol zajlott az ideológiai agymosás. Például kiírták a bányaközpont faliújságjára az elsõáldozó gyerekek szüleinek a nevét, és irgalmatlan pressziót gyakoroltak rájuk.
– Az általános iskola befejezéséig rendszeres ministránsa voltam Nagy Miklósnak, minden héten többször találkoztunk. Hogy milyen ember volt? Gyerekként én is azt szerettem, ha dicsérnek. Õ nem így gondolkodott, szigorú volt és igazságos. Ugyanakkor értékelte, ha jól teljesítettünk. Sokszor behívta a legjobbakat a parókiára – voltak érdekes társasjátékai, szenteste délutánján mindig teával, süteménnyel, csokival, beszélgetéssel kötött le bennünket, amíg odahaza „megjött a Jézuska”.
– Sokszor járt nálunk, és beszélgetett édesapámékkal. Mi nem tudtuk, hogy korábban híres író, költõ volt, sem pedig arról, hogy börtönben volt és üldözték. Ha a felnõttek beszélgetésébe csöppentünk, és errõl volt szó, mindig csönd támadt – nem tartozott ránk.
– Nagy Miklós bátyja Kanadában élt, és valahogy – a rendkívül szigorú diktatúra alatt is – tarthatta vele a kapcsolatot. Ezt onnan gondolom, hogy 1956-ban, a forradalom kitörése után egyszer csak a parókia lépcsõjén több száz, a legfrissebb divat szerinti, jó minõségû amerikai cipõ díszelgett, vihettek be-lõle a rászorulók ingyen, szabadon. Így lett a nõvéremnek is egy gyönyörû lábbelije. Vagy a bátyja segített, vagy valamilyen segélycsomagot irányított Únyra – mindenesetre látszott, hogy korábbi, karitatív tevékenységének kapcsolatait valahogy sikerült fenntartania.
– Únyon a mai napig van valamiféle ki nem mondott, bár érzékelhetõ ellentét a katolikusok és a reformátusok között. Én csak arra emlékszem, hogyha Nagy Miklós végigment a falu fõutcáján, a reformátusok is megsüvegelték, tisztelték. Emberi és lelki tartása, példamutatása lenyûgözte az embereket. Ennél nagyobb és szebb dolgot el sem tudok képzelni.

– A rendszerváltás után Seres Ferenc és Szeifert Ferenc elkezdték kiadni Nagy Miklós verseit, írásait. Ezeket olvasva, így felnõtt fejjel gondol vissza az ember, hogy micsoda óriás élt közöttünk, és errõl mi mit sem tudtunk. Belõlem sem lett a plébános úr utódja, másfelé vitt a sors, ugyanakkor jó szívvel gondolok Nagy Miklósra, aki sokat tett hozzá, hogy igazán ember lehessek.

Ifjúkora
Nagy Miklós a Partiumban, Szatmár vármegyében, Homok községben született 1894. szept. 6-án Nagy Sándor kisnemes és Nagy Karolin öt gyermeke közül másodikként. A családi körben belekóstolhatott a vallási türelem gyakorlatába, hiszen édesapja görög-katolikus, míg édesanyja római katolikus hitet vallott.
A gimnázium elsõ öt évét Szatmáron végezte, a jezsuiták itt figyeltek fel az éles eszû gyerekre. Segítségükkel került két évre a Jézus Társasága fõgimnáziumába Kalocsára, majd középiskolai tanulmányait Nagyszombatban – ahol kosztos diák volt – fejezte be 1914-ben. Hittudományi egyetemi hallgató 1917-ig Innsbruckban, ahol a filozófia és teológia tantárgyak egy részébõl le is vizsgázott. Ezt követõen két tanévben latint és magyart tanított a Pécsi Katolikus Fõgimnáziumban. 1921 és 1923 között nevelõként dolgozott Sárospatakon Windish-Graetz herceg gyermekei mellett, itt kezdett szépirodalommal foglalkozni. Tanulmányait 1924-ben fejezte be a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományok rendes hallgatójaként, egyúttal pedig a Központi Szeminárium papnövendéke volt.
1924. június 29-én, Gyõrben szentelték pappá a Kassai Egyházmegye szolgálatára. Itt töltötte papi szolgálatát, 1925-ben Hernádkércsen, 1926-ban Tállyán, 1928-ban pedig Szerencsen volt káplán, majd 1929-tõl tíz éven át plébános Girincs községben. 1939 szeptemberében Serédi Justinián hercegprímás kinevezi az Actio Catholica országos paptitkárává.

Tíz év az Actio Catholica titkáraként
„A kinevezés által a falu lelkipásztorainak rendjébõl kerül ki az új titkár. Hisszük, hogy erre a papság felfigyel, imádságával és tevékenységével siet az új titkár mûködésének támogatására”. Így mutatta be új titkárát Mihalovics Zsigmond az Actio Catholica elnöke a Katolikus Akció szaklapjában.

Az Actio Catholica mozgalom
Az Actio Catholica (magyarul Katolikus Akció) a katolikus egyház kiemelkedõen fontos mozgalma volt az I. világháború és a második vatikáni zsinat közötti idõszakban. XI. Pius pápa (1922–1939) buzdítására a világ számos országában létrehozták e mozgalmat azzal a céllal, hogy a világi híveket jobban bevonják az egyház életébe és munkájába. Magyarországon az 1930-as évek elején a püspöki kar alapította, hivatalosan egészen az 1990-es rendszerváltásig fennmaradt.
Az Actio Catholicánál, amelyet rövidítve többnyire csak AC-nak hívtak, fontosabb és sokrétûbb szerepet kevés intézmény töltött be a Magyar Katolikus Egyház életében az 1930-as és 1940-es években. A Horthy-korszak második felében a magyar katolicizmusnak egyfajta mozgalmi központja volt. Nagymértékben hatott a helyi közösségek életére az egyházköz-ségeken és az egyesületeken keresztül, ugyanakkor megszervezett számos országos jelentõségû megmozdulást, sõt az Actio Catholica rendezte meg a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust is.
A második világháborút követõ néhány év sajátos körülményei miatt az Actio Catholica még a korábbiaknál is nagyobb jelentõségre tett szert. Különösen a külföldrõl érkezõ segélyek szétosztásában játszott nagy szerepet. Ezen kívül szülõszövetséget szervezett a katolikus iskolák védelmére. Fontos szerepet töltött be a katolikus ifjúsági egyesületek életében, és nagy befolyással rendelkezett a katolikus sajtóban, mint az Új Ember laptulajdonosa. Az Actio Catholica szervezte a Boldogasszony Éve programjait 1947/48-ban.
1948 második felétõl kezdve az Actio Catholica tevékenysége viharos gyorsasággal épült le az egyre erõsödõ egyházüldözés következtében. Bár a Mindszenty-per után két évig még próbálkoztak a szervezet hitbuzgalmi jellegû fenntartásán, a Grõsz-per után ez a lehetõség is megszûnt, az Actio Catholicának csak a központja maradt meg a püspökkari ülések egyik elõkészítõ hivatalaként. Csak 1956 októbere után sikerült egy rövid idõre kibújni a diktatúra szorításából, 1957-ben a külföldi segélyek jelentõs része ismét az Actio Catholicán keresztül jutott el a rászorulókhoz. Az újra stabilizálódó kommunista diktatúra azonban nem akarta az AC kibontakozását. Az 1950-es évek végétõl kezdve az a hivatal, amelyik a nevet továbbvitte, békepapi vezetés alá került, s ez olyan mértékben lejáratta az Actio Catholicát, hogy a rendszerváltás után a püspöki kar megszüntette.
Forrás: Katolikus Lexikon

Nagy Miklós titkárként szembesült a mozgalom igen hajszolt munkatempójával. Mihalovics Zsigmond rengetegszer vázolta az aktuális feladatot este titkárának, majd hozzátette: Miklós, ennek holnap reggelre nyomdára késznek kell lennie! A kért anyagok természetesen hosszú éjszakai munka után mindig pontosan elkészültek reggelre. Ezért Mihalovics a titkárát mindig is értékelte, és õszintén szerette.  Közbenjárására XII. Pius pápa 1944. február 24-én Nagy Miklóst tiszteletbeli pápai kamarássá nevezte ki.
A fiatal titkár az Actio Catholica országszerte népszerû szónoka, tehetséges elõadója, ügybuzgó apostola és agitáló hitvallója volt szolgálatának tíz éve alatt. 1939-tõl 1944-ig a Katolikus Akció címû szaklap fõmunkatársa, 1940-tõl 1944-ig az Egyházi Lapok címû papi közlöny, 1945 és 1948 között az Egyházi Körirat címû lelkipásztori tájékoztató, majd 1947-tõl 1949-ig az Új Ember címû hetilap szerkesztõje volt.
Szerteágazó egyházi munkája mellett termékeny írói, költõi tevékenységet is végzett. Rendszeresen publikált katolikus lapokban, folyóiratokban, a fõvárosi irodalmi élet elismert alakja volt, legkö-zelebb a népi írók, valamint Mécs László és köre állt hozzá.
– Kiváló népi író volt – mondta dr. Szei-fert Ferenc csolnoki plébános, Nagy Miklós hagyatékának jelenlegi gondozója, mûveinek kiadója, újrakiadója. – Háromszáznál több novellát és mintegy ezerhatszáz verset írt, de jelent meg regénye és regényes drámája is. Történelmi alakjait drámai feszültséggel, élõkként jeleníttette meg. Mivel maga is a nép kö-zül jött, kiváló ismerõje és tisztelõje volt annak erkölcsi és szellemi értékeinek, és magyarságának. Novellistának volt a legjobb, bár költõként is vannak kiemelkedõ alkotásai. Mindenképpen ezek közé tartoznak börtönversei, de a templomokban még ma is éneklik a „Néked ajánljuk Szûzanyánk” címû versére írt éneket. Városi István szerint õ volt a lélek költõje, a költõk lelke.
Budapest ostromakor is fáradhatatlanul dolgozott, végezte szolgálatát a harcok, bombázások alatt. Sokat tett az üldözöttekért, lehetõségei maximális kihasználásával védte, segítette õket. Ez kis híján végzetesnek bizonyult. Így ír sebesülésérõl Véletlenek Buda ostrománál címû novellájában:
„1944. december utolsó napjaiban elindultam a krisztinai lakásomból pesti munkahelyemre, az Actio Catholica irodájába. Utána akartam nézni a félbe maradt tennivalóknak. Elõtte három napon át sûrû légitámadásban volt részünk. Aznap reggel csönd állt be. Optimizmusom arra következtetett, hogy ma szünetelnek. Nekik is kell egy kis pihenés.
Az üres Erzsébet-híd közepén haladtam, amikor egy repülõgép tompa moraját hallottam. Ösztönszerûen a fejemet fölemeltem, hogy a röptének az irányát megkeressem. A következõ pillanatban ütés ért. Egy golyó hasított át deréktól le, és a lábamon futott keresztül. Csontot nem ért, az izmokat roncsolta szét. Nem tudom, meddig hevertem véremben, míg egy mentõautó fölvett és hazavitt.
Heteken át volt idõm az eseten elgondolkodni. Ha a fejemet nem emelem föl, centiméter pontossággal a fejemet, vagy a nyakszirtemet érte volna a golyó. Az ösztönszerû mozdulatomat az életmentõ véletlenek közé sorolom.”

Sérülésébõl felépülve újra a munkába vetette magát. 1945-46-ban õ az Actio Catholica egyik országos újjáépítõje, 1948-tól pedig központi irodájának vezetõje. A mozgalom rendkívül széles körû munkát végzett. Mihalovics Zsigmond elnök legendás íróasztalától számos tevékenység indult el, ahogy Seres Ferenc plébános – Nagy Miklós harcostársa, hagyatékának megõrzõje, írásainak sajtó alá rendezõje – fogalmaz „… még német bombák repültek Budáról Pestre, a munka megindult, hogy népkonyhákat nyissanak, otthonokat a gyermekeknek, és a fõváros legyengült gyermekeit vidékre vigyék. Ez az asztal a karitász eszköze különösképpen. Ma komoly cselekedetekkel bizonyítja, hogy a kereszténység él. Nem pusztán vitákkal, szervezéssel, kultúrpolitikával a szabadegyetemeken; hanem kézzelfogható apológiával, a szeretet gyakorlásával.”

A megfélemlítéssel, bolsevik gonoszsággal és alattomossággal dolgozó rendszer azonnal megtalálta az Actio Catholicát, és ideológiai megfontolásból, szedett-vedett vádakon keresztül ellehetetlenítette mûködését. Kikezdték hitbuzgalmi életének megnyilvánulásait, kulturális kiadványait, szociális és karitatív munkáját, segélyezési és gyermeküdültetési programjait. Minden katolikus ügyet támadtak: a hitoktatást, a katolikus iskolákat, a szerzetesrendeket. Az Actio Catholica központi irodáját az ávós rendõrök 1948 júniusában megszállták. Házkutatást tartottak, a személyzetet egyenként, külön-külön vallatták. Mihalovics országos igazgatót déltõl éjfélig hallgatták ki. Miután elengedték, Esztergomba ment, és beszámolt Mindszenty hercegprímásnak a házkutatásról, a kihallgatásokról. A hercegprímás megkérte, hogy az esetleges letartóztatás elõl meneküljön Ausztriába. Sopronban Endrédy Zoltán hitoktató (ezért a tettéért tíz év fegyházat kapott) segítette át a határon.
Titkára, Nagy Miklós nem is akart elmenekülni, hiszen Mindszenty rábízta az egyetlen szélesebb nyilvánosságot is elérõ Új Ember szerkesztését, melyet az állami szervek egyre inkább igyekeztek befolyásuk alá vonni. 
Mihalovics Zsigmond külföldre távozásakor rábízta a karitatív célokra – köztük a gyermekekkel foglalkozó intézmények fenntartására – elkülönített 24 ezer dollárt és húszezer svájci frankot, amely egy jezsuita rendházban volt letétbe helyezve. Ebbõl néhány ezer dollárt kifizettek, a fennmaradó részt azonban a lelkipásztor nem helyezte zárolt betétbe a törvényben szereplõ határidõ lejártáig. Máris készen állt a vád: Nagy Miklós valutaüzér, tehát kém, osztályellenség, megsemmisítendõ, elítélendõ. 1948 novemberétõl az ÁVÓ 72 napon át vallatja, kínozza – és ahogy a Nagy Imre-perben, vagy akár a Tanú címû Bacsó filmben láthattuk -, készíti fel az elõre megírt vallomás felolvasására az egyház elleni nagyszabású kirakatperben. (Kiverték kilenc fogát, betörték az orrát, eltörték az ujját, egyik fülére megsüketítették.)

A Mindszenty-per ötöd rendû vádlottja
A Dolgozók Világlapja (V. évfolyam 7. szám, 24 oldal, heti rádiómûsorral, ára 1.80 Ft, szerkeszti: Bodó Béla) elnevezésû kommunista orgánum 1949. február 7-ei száma így tudósít a „klerikális reakció” lefejezésérõl:
„Árulók, a haza és a szabadság ellenségei álltak a magyar nép ítélõszéke elõtt. Mindszenty József, az idegen hatalmakkal cimborálva, el akarta adni az országot évszázados zsarnokainak, vissza akarta hozni a magyar dolgozók millióinak nyakára a Habsburgokat, a nagybirtokos mágnásokat, a dúsgazdag, munkásnyúzó gyárosokat. Összeesküdött a magyar nép köztársasága ellen, gyûlölte azokat a törvényeket, amelyek szabaddá és boldoggá tették a dolgozókat, vissza akarta venni a földeket azoktól, akik közt a nagybirtokokat szétosztotta a magyar demokrácia, és vissza akarta adni a százezer holdak egykori népelnyomó urainak…
… Megdöbbentõ leplezetlenségben tárul fel a Mindszenty-tárgyaláson az elrothadt magyar „uralkodó osztály” egész kelevénye. Látjuk, hogy birtokaik, hatalmas vagyonuk visszaszerzése érdekében hajlandók milliókat vágóhídra küldeni, nyomorba taszítani. Mindszenty József megmutatta a világnak, hogy a reakció nem szülhet hõsöket, legfeljebb kalandorokat és gonosztevõket, akik a bizonyítékok súlya alatt sírni és nyüszíteni kezdenek, fogadkoznak, hogy megjavulnak, és reszketve várják a büntetést.
Mindszenty József és társai: Baranyai Jusztin, Zakar András, Eszterházy Pál „herceg”, Nagy Miklós, Ispánky Béla és Tóth László a fõpapi palást vélt védelme alatt kezet emeltek a magyar demokráciára, orvul tõrt akartak döfni millió magyar dolgozó hátába… Tettükre nincsen mentség!
…Mindszentynek és társainak büntette ismét megmutatta, hogy a fokozott éberség mit jelent országunk életében! A népbíróság Olti-tanácsa meghozta ítéletét a nép ellenségei felett!”

Koncepciós perek
A koncepciós perek a kommunista diktatúra olyan sajátosságai a második világháború utáni Európában, amelyeknek korábbi elõzményei, alkalmazott és jól bevált rendszerszerûséggel mûködtek az „anyaországban”, az ezt megelõzõ idõszakban is. A sztálini diktatúra egyik erõteljes és szükséges eszköze ez a propagandaharc, az abszolút hatalom megszerzésének látszata érdekében. A kommunista uralom ereje az egységesített, felülrõl, irányított, abszolút engedelmességen nyugvó, függõ államok összességének elméletén alapult.  Az elmélet pedig megkívánta olyan pereknek a lefolytatását, ami nép és a „demokrácia” nevében, a nép és világ elõtt játszódik. Megrendezett, teátrális, fals.
A koncepciós perek bizonyítják, hogy a fennálló rendszer ellenségei jogszerûen és törvényesen elítéltetnek, bizonyítva az uralkodó hatalom egyedüli, erkölcsi és politikai legitimitását. Ezen perek elítéltjei pedig sokszor olyan ártatlan célpontok voltak, akiket saját személyükben, szimbolikusan tettek meg „rendszerellenesnek”, egy nem kívánt viselkedésforma vagy/és intézmény nevében.
Egyébként pedig a koncepciós per a tárgyalótermi dráma speciális változata. A vádlottak nem saját személyükben állnak a bírósággal szemben, hanem politikai osztályuk képviselõiként, akiket szociológiai jellemzõik meghatároznak.
Forrás:wikipédia
1949-ben a népbíróság a demokratikus államrend megdöntésére tett kísérlettel és valutaüzérkedéssel vádolta az Actio Catholica akkori titkárát, Nagy Miklóst, aki a vád és az ítélet szerint tudomást szerzett arról, hogy Mindszenty József bíboros tárgyalásokat folytat Magyarország legitimista államformájáról, és mivel ezt a hatóságoknak nem jelentette, a fennálló hatalom ellen a hûtlenség bûntettét követte el.
Akkoriban koncepciós eljárási gyakorlat volt, hogy a fõ vádpont mellé köztörvényes bûncselekményeket is kreáltak. Erre Nagy Miklós esetében az adott lehetõséget, hogy a katolikus egyház jelentõs deviza forrásokkal rendelkezett, amelyeket karitatív célra használt fel. 1946-ban egy miniszterelnöki rendelet elõírta, hogy ezeket az összegeket be kell jelenteni, és késõbb a devizasza-bályoknak megfelelõen lehet felhasználni. Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica akkori fõtitkára a veszélyes politikai helyzetben külföldre távozott, és a katolikus gyermekintézetek mûködtetésére, továbbá egyéb karitatív tevékenységekre Váradi János jezsuitánál hátrahagyott egy nagy összeget, melynek gondozásával Nagy Miklóst bízta meg.
A népbíróság – dr. Schirilla György bátor ügyvédi magatartásának következtében – a hasonló ügyekért szokásos tíz év helyett három év börtönbüntetésre ítélte Nagy Miklóst, aki ezalatt rendkívül sok testi, lelki szenvedésen ment keresztül. A kínzásokba és megaláztatásokba belerokkanva 1951-ben, ötvenhét évesen szabadult.

Dr. Schirilla György, a védõügyvéd
Dr. Schirilla György ügyvéd (1909-2009) magyar jogász. Nemesi családból származik, felmenõi zömmel jogászok, katonák, papok, a család nõtagjai tanárok. 1927-ben érettségizik, majd 1932-ben szerez jogi diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Egyetem után katonáskodik, lovas tüzérfõhadnagy lesz, és ekként késõbb részt vesz Budapest 1944–45-ös védelmében is.   A fõleg vallási okokból üldözöttek védelmét már a negyvenes években kezdi ellátni – akkor elsõsorban zsidó vallásúakat véd. 1945 után viszont a hívõ katolikus Schirilla a katolikus papok és aktivisták egész sorát védi a népbíróság elõtt, el is nevezik „tiszteletbeli kanonoknak”. Így véd mindhárom Mindszenty-perben. Emellett magyar katonatisztek védõje is, akiket második világháborús cselekedeteik miatt állítottak bíróság elé. 1956 után sokáig nem tudja védõi munkásságát folytatni. Az Obersovszky Gyula, majd Francia Kiss Mihály elleni perekben való gerinces magatartása miatt 1957-ben törlik az ügyvédi kamarából. „Az igazságosság mindennek alapja” – de ez a Schirilla György által alapvetõ elvként vallott tétel az õ esetében csak 1990-ben érvényesült, amikor is több mint 80 évesen visszavették az ügyvédi kamarába. Õ kezdeményezte korábbi védence, Nagy Miklós rehabilitációját, amelyre 2004-ben, a Mindszenty-per elítéltje közül utolsóként kerülhetett sor. A Mozgó Világ 2002-ben vele készített interjújából idézünk:

„– Te azon jogászok közé tartozol, akik büszkék magyarságukra és vallásosságukra.
 – A magyarságomra valóban büszke vagyok, katolikus hitem számomra magától értetõdõ. Felvidéki nemes családból származom két ágról, fehérgyarmati és porácsi kötõdéseimet hatszáz évre tudom visszavezetni. Családom tele van római, illetve görög katolikus papokkal, illetve jogászokkal, no meg katonatiszt is akad jó néhány.
…
 – 1999-ben a Magyar Köztársaság egyik legmagasabb kitüntetését kaptad meg Göncz Árpádtól, nevezetesen a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét. Az indoklás szerint a politikai jellegû egyházi perek vádlottjainak védelmezéséért és egész életutad elismeréseként. Hogyan lettél a katolikus egyház mártírjainak védõje, mint „tiszteletbeli kanonok”?
 – A Regnum Marianum régen összekötött a katolikus egyházzal. Hívõ katolikus lévén számos papot ismertem. Az egyik pap adta a címemet a másiknak, „spontán módon” szervezõdött meg az ügyfélköröm. Én azonban a börtönben is úgy köszöntem nekik, hogy Laudetur Jesus Christus, amire azt válaszolták, hogy in aeternum amen. Az elsõ ügyem egyébként már 1945 nyarán keletkezett, amikor Puszta Sándor közismert leányfalui papköltõt háborús bûntett miatt letartóztatta a rendõrség. A vád alapja az volt, hogy a költõ a Magyar Rádióban a háború folytatására buzdított. A perben sikerült bizonyítanom, hogy Puszta Sándor központi közleményeket olvasott be a rádióban, és ezért fel is mentették. Azt is elõadtam, hogy Puszta Sándor sokat tett az üldözöttekért. Puszta Sándor kis verssel köszönte meg védõi munkámat, amely ma is nagyon kedves emlékem.

 – Védtél a Mindszenty-perben is?
 – Helyesbítek, mind a három Mindszenty-perben. A közvélemény csak az elsõt ismeri, amelyben a hercegprímás volt az elsõrendû vádlott. Ebben a perben én az ötöd rendû vádlottat, Nagy Miklóst, az Actio Catholica titkárát védtem. De a Mindszenty-ügybõl elágazott még két ügy is, amelyekben a két elsõrendû vádlottat védtem, így dr. Beresztóczy Miklóst is, akit 1956 után a Kádár-rendszer rehabilitált, és képviselõ, sõt, az Országgyûlés alelnöke lett.

 – Lehetett még szabadon védeni a Mindszenty-ügyben, és általában a koncepciós perekben?
 – Én szabadon védtem mint választott védõ, de Mindszenty hercegprímásnak kirendelt védõje volt. Nemcsak hogy szabadon, de eredményesen is védtem, mert Nagy Miklósnál az igen súlyos állam elleni bûncselekménnyel kapcsolatos vádat az ügyész feljelentési kötelezettség elmulasztására enyhítette, és Nagy Miklós „csak” három évet kapott. Persze ez is abszurdum, mert egy katolikus pap nem jelentheti fel érsekét. A perben szabadon elmondhattam Nagy Miklós világháború alatti hõstetteit az üldözött emberek védelmében, Olti Vilmos tanácselnök ebben nem gátolt meg. Nagy Miklós a börtönben irodalmi értékû naplót és számos verset írt, õ volt a szerzõje az esti zárás után a foglyok által közösen elmondott „rabimádságnak” is.

 – Mi lett ennek a közismert író-papnak a késõbbi sorsa?
 – 1951-ben kijött a börtönbõl, és a Komárom megyei Únyban volt plébános 1973-ban bekövetkezett haláláig. Rehabilitálásáért ma is küzdök, mert az 1990-ben hozott semmisségi törvény alapján a Mindszenty-per valamennyi vádlottjának elítélését semmisnek nyilvánították, Nagy Miklós kivételével. Nagy Miklós büntetése túl csekély volt ahhoz, hogy a törvény hatálya alá essen. De folytatom harcomat rehabilitálásáért, nemrégen megint írtam e tárgyban az Alkotmánybíróságnak.”

Nagy Miklós 1951. december 20-án szabadult három éves fegyházbüntetését letöltve. 1125 napot ült a börtönben, ahol lelki segítséget nyújtott rabtársainak, írta verseit, és bízott egy szebb jövendõ elérkezésében. Börtönnaplóját – amely mindmáig kiadatlan, dr. Szeifert Ferenc igyekszik sajtó alá rendezni – kiszabadulása után jegyezte fel. Harmincegy költeményt tartalmazó Börtönversek (Karácsonyi üzenet) címû, 1990-ben kiadott kötetének talán legszebb darabja így vall a hitrõl, elkötelezettségrõl, szabadságról:

A rácson át
Magunknak készítettünk
rácsot mi emberek
s a rácsba kapaszkodva
vigyázzuk az eget.

Ki tudja, hogy nõtt bennünk
mint sajgó daganat
ûrt látni és ûrt mérni
az égen s ég alatt.

Úgy, úgy csak mosolyogjad
kezedben teleszkóppal
kutatva az eget.
Nekem az ég nem ábra,
amit mérni lehet,
én végtelen hazámról
tovább énekelek.
(1950)

Dr. Schirilla György harca Nagy Miklós teljes rehabilitációjáért nem volt hiábavaló. 2004. június 21-én az alábbi hír jelent meg a lapokban:

„Ártatlanul szenvedett – Megsemmisített ítélet – ötvenöt év után
Ártatlanul ítélték el ötvenöt évvel ezelõtt Nagy Miklós római katolikus papot. Így összegezhetõ a Legfelsõbb Bíróság Kónya István tanácsa által június 21-én hozott döntés, mellyel hazánk legmagasabb ítélõ fóruma semmissé nyilvánította a Mindszenty-per egykori ötöd rendû vádlottja ellen hozott ítéletet. Únyra került plébánosnak, ahol lelkipásztori tevékenységét a helyiek érdektelensége kísérte, a szentmiséket csupán két-három hívõ látogatta. (Kreitner János akkori únyi lakos másként emlékszik: Az én emlékeim szerint nem így volt. Fõleg gyermekkoromban a vasárnapi miséken – kettõ volt, 8-kor és 10-kor – sokan voltak, nagy ünnepen pedig tele volt a templom.) Nagy Miklós már nem érhette meg a semmissé nyilvánítást, sem a tizenöt éve történt rendszerváltást: 1973-ban hunyt el.
A mostani ügy érdekessége, hogy a kilencvenöt éves Schirilla György ügyvéd, aki ötvenöt éve az alapeljárásban Nagy Miklóst védte, megérhette védence ártatlanná nyilvánítását. Amikor 1990-ben a Mindszenty-perben valamennyi egykori vádlott semmisségi igazolást kapott, ez nem vonatkozott Nagy Miklósra, akinek politikai bûncselekménye mellett állítólagos köztörvényes bûncselekménye is volt – a már említett devizaüzérkedés. Schirilla György kitartását dicséri, hogy az Alkotmánybíróságnál kezdeményezte az ide vonatkozó bûntetõ eljárási rendelkezés felülvizsgálatát, mely csak egyenes ágú leszármazottak esetében tette lehetõvé a felülvizsgálati kérelem elindítását. Idõközben a jogalkotó úgy hatá-rozott, hogy egyházi személyeknél a felettes egyházi hatóság – jelen esetben Erdõ Péter bíboros – is benyújthat felülvizsgálati kérelmet. „Én a döntéssel teljes mértékben elégedett vagyok” – nyilatkozta a tárgyalás után a Legfõbb Ügyészség képviseletében eljáró Fekete István, majd hozzátette: „Akik a hûtlenség alapcselekményét elkövették, azok 1990-ben már a semmisségrõl igazolást kaptak így, méltánytalan lett volna, ha azt, akire e cselekmény kapcsán feljelentési kötelezettség vonatkozott, továbbra is ez a bûncselekmény terhelné. A valuta tekintetében pedig abszurd dolognak tartottam, hogy attól az egyházi személytõl kérjenek számon bizonyos kötelezettségeket, aki nem is volt kezelõje ennek a pénzösszegnek”.
A semmisség kimondása több mint az egyszerû rehabilitáció: olyan elégtétel, melynek értelmében úgy kell tekintenünk az egykori eljárásra, mintha az meg sem történt volna. A szenvedést azonban, amit a hamis vád és ítélet okozott, semmi sem teheti semmissé. A hegyi beszédben Jézus arra tanítja övéit, hogy boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért. A hívõ keresztény ember hisz benne, hogy ártatlan szenvedése valóban érdemszerzõ Isten elõtt. Ez azonban nem mossa el az üldözõk felelõsségét. Mert bár boldogok, akik sírnak – ez nem igazolja azokat, akik másokat könnyekre fakasztanak.”

Az únyi plébános
– Nagy Miklós 1951 karácsonyán szabadult a börtönbõl – fûzi tovább a mártíriumot szenvedett lelkipásztor történetét dr. Szei-fert Ferenc. – Két hétig a krisztinavárosi plébánián lakott Szabó Imrénél, majd két hónapig Seres Ferenc, herminamezõi plébános nyújtott számára menedéket. Ekkor, 1952 tavaszán helyezték az ország legkisebb plébániájára, Únyra. A hatszáz lakosú bányásztelepülés több hitû volt, a néhány katolikus családon kívül fõleg reformátusok, és néhány zsidó család lakta. Az elnyomó rendszer persze nem feledkezett meg róla, bár elrejtették a világ szeme elõl. Egy rakétabázis mûködött a falut Dorogtól elválasztó hegyen, így a titkosszolgálat – a helyi beépített besúgókról már nem is beszélve – szinte naponta ellenõrzött mindent, ami a községben történt.
Úny zsáktelepülés a mai napig, megközelítése kissé körülményes. Az ötvenes-hatvanas évek elõbb kemény, majd fokozatosan felhíguló diktatúrája idõszakában igazán ideális „temetõje” volt a hatalmas tudású, óriási múltú „rendszerellenségnek”. Nagy Miklós azonban nem adta fel. Irodalmi munkásságát folytatta, és a hit terjesztését, ápolását, a fiatalok nevelését továbbra is mûvelte. 1972-ben tüdõdaganatot fedeztek fel szervezetében. Bár megmûtötték, hosszú szenvedés után 1973. július 9-én elhunyt. Július 17-én helyezték örök nyugalomra utolsó szolgálati helyén: Únyon. 

A hagyaték õrzõje
Nagy Miklós szellemi, irodalmi hagyatékát Seres Ferenc õrizte meg az utókornak. Maga az alkotó soha nem gondolta, hogy annyi vész, és hányatottság közepette fennmaradnak írásai, versei, nézetei. Dr. Szeifert Ferenc, csolnoki plébános 1952 óta ismerte Nagy Miklóst, és elhivatott terjesztõje, kiadója mûveinek.
– Akkortájt teológus hallgatóként az esperes urat kísértem vidéki körútjaira – kettõ embert mégiscsak nehezebb lett volna eltenni láb alól az ávónak, mint egy idõs egyházfit. Így ismerkedtem meg Nagy Miklóssal, az eltüntetett, nagyszerû kereszténnyel és irodalmárral. Mára rám maradt a hagyaték gondozása, nyilvánosság elé tárása. Örömmel teszek eleget ennek a kihívásnak, hiszen tisztelem, becsülöm Nagy Miklós életét, munkásságát. Számos könyvet sikerült kiadnom az elmúlt húsz évben, ugyanakkor kereskedelmi hálózatban nem igazán kaphatók ezek a kötetek. Ha bárki kíváncsi Nagy Miklós életmûvére, itt, a csolnoki plébánián (Csolnok, Templom tér 3. Telefon: 33/478-373) megvásárolhatja az eddig kiadottakat. A támogatásból kívánom megjelentetni a máig kiadatlan Börtönnaplót, az összes verseket, illetve novelláinak harmadik kötetét. Ha életemben még mindez sikerülne, nyugodtan állhatnék jómagam is az Úr ítélõszéke elé: teljesítettem a kötelességemet.

Veér Károly