Nagy László:
Jönnek a harangok értem – részlet
„Megmossa anyám hajamat – utoljára mossa – nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyõ, ti õszi legyekkel bundás legbelsõ részek, ti istálló- és konyha-
falak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kovaszagú útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.”

Nagy László:
Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedût?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyût!
S kiviszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László költõ, mûfordító, szerkesztõ a Veszprém megyei Felsõiszkázon született 1925. július 17-én. Édesapja, Nagy Béla (1889-1969), elismert gazdaként különbözõ tisztségeket töltött be, bíró is volt. Festõnek készült. Édesanyja, Vas Erzsébet (1905-1995), nyárádi születésû gazdalány. A szülõk 1923-ban kötöttek házasságot, s négy gyermekük született: Izabella, Mária, László és István. Az utóbbi Ágh István né-ven vált ugyancsak jeles költõvé. Szülõháza 1984 óta emlékmúzeum.
Az elemi iskolát Felsõiszkázon (1931-1938) végezte. 1935 augusztusában csontvelõgyulladás támadta meg a lábát, többször mûtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. Betegsége miatt az ötödik osztályt csak 1938-ban végezhette el, kitûnõ eredménnyel. A polgári iskolába Pápán járt (1938–41), az elsõ két évfolyamot magánúton, egy év alatt járta ki. Itt indította el a tehetséges fiút a festõ-képzõmûvész pályán A. Tóth Sándor. 1941-1945-ben a református kollégium kereskedelmi középiskolájában folytatta tanulmányait. 1945 júliusában érettségizett.
1946-ban az Iparmûvészeti Fõiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzõmûvészeti Fõiskola rajz szakos hallgatója, a Dési Huber Képzõmûvész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar irodalom–szociológia–filozófia, a második szemesztertõl orosz szakos hallgatója. 1949–52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztõségi munkatársa. 1959-tõl az Élet és Irodalom képszerkesztõje, majd fõmunkatársa.
Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szokásrendje, természet és ember bensõséges kapcsolata, a pogány-kori elemeket is megõrzõ népi kultúra, az élet minden mozzanatát a természet és közösség rendjének alárendelõ szemlélet.
 „…Az erkölcsi követelmények nagyon kemények voltak nálunk. Ezt a családfõ, azaz édesapám szabta meg, de ezek a normák betartandók voltak a faluban is, hiszen az teljesség volt, a munka, etika, játék, szórakozás alkotott egységet. Valaki ha valamiben vétkezett, nyilvánosan vétkezett, mert kitudódott, mindenki tudott róla, és az illetõ elítéltetett. Ez az erkölcsi rend fölbomlott, nagy zavarodás támadt, talán helyreáll majd, más minõségi formában. Nálunk az erkölcs volt a legfontosabb, meg a munka. Ez apám, anyám részérõl mutatkozott meg, õk voltak a legközelebb hozzám. Tõlük tanultam a tisztességesen végzett munkának a becsületét. Azóta, ha valami jól megcsinálódott, én tisztelem, akár a mûvészetben, akár a mesteremberek munkáira nézvést…”(1)

Hatott rá a keresztény kultúra, a katolikus liturgia. A paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit korai verseiben mitologikus vonásokkal, népi babonákkal, keresztény és folklórmotívumokkal társította (Adjon az Isten, Szentpáli vers, Kiscsikósirató, Csodafiú-szarvas).
 „Nagy László lírai személyiségének integritása, mûvészi-emberi alkatának példaszerû teljessége a lehetõ legszorosabban összefügg az archaikus léttörvények tiszteletével, illetve a költõ természet- és valóságközeli szemléletével. Az alkotói személyiség archaikumba és természetbe való beágyazottságát nagymértékben a fölnevelõ tájhaza szellemisége, a bakonyaljai Iszkáz mikrovilága, eleven folklórhagyománya és a szülõi ház erkölcsbõl és emberségbõl tarisznyáló miliõje határozza meg. Egy vele készült interjúban így vall errõl a költõ: „Átkozott és babonás, konzervált õskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelõdtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek Niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgyis mint mûfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és a balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. […] A folklórban az édes és könnyû sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerõteljesebb költõink, a bármilyen értelemben herélõ kést nem tûrõk: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költõnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében.”(2)

Elsõ kötetei (Tûnj el fájás, 1949; A tüzér és a rozs, 1951) túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett, a felszabadultság örömét éneklõ verseket tartalmaznak (Tavaszi dal, Májusfák). 1949 õszétõl a bolgár népköltészettel ismerkedett, és ennek fordításához új költõi nyelvet kellett teremtenie. Ekkor kezdte tudatosan tanulmányozni a magyar folklórt. A népköltészet a közösségi szemléletével költõi személyiségének ismérvévé tette a cselekvõ, küzdõ magatartást. A népköltészet tudatosította benne a költõi kép erejét, a szó és a tett összefüggését, a költészet cselekvési lehetõségét, az erkölcsi normák szigorúságának igényét, fölszabadította költészetének látomásos-metaforikus karakterét. Ezt társította a szintén tudatosan vállalt magyar költõi hagyomány ösztönzéseivel (Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, József Attila és mások), s García Lorca, Jeszenyin, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert bensõséges ismeretével és fordításával. Mûfordítói munkássága a bolgár és délszláv népköltészetet a magyar kultúrában eleven hatóerõvé honosította (Szablyák és citerák, 1953; Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdõn, mezõn gyertya, 1975).
Ágh István, Nagy László öccse 2007-ben interjút adott lapunknak:„…1946-ban a bátyám Pestre került a Képzõmûvészeti Fõiskolára, népi kollégista lett. Részt vett ebben a mozgalomban olyan kiváló emberekkel együtt, mint B. Nagy László, Juhász Ferenc, Kokas Ignác, Simon István. Lelkesen vetette bele magát az új világ új költészetébe, és nem vette észre, hogy az elhangzó szép szavak és a valóság közt óriási szakadék tátong. Ráadásul ösztöndíjasként Bulgáriába került, így kimaradt a szüleinket ért gyalázatos idõkbõl. Amikor hazajött, akkor döbbent rá, hogy mi történik az országban, éppen vitték a tehenünket adóba. Ez a szegény jószág szinte folyamatos mozgásban volt az istállónk és a tanácsháza udvara között, annyiszor foglalták le adóhátralék miatt. Ez alapvetõ élmény volt a bátyám életében, hiszen alapjaiban rengette meg benne azt a hitet, amire a „fényes szelek” ifjúsága 1945 és 48 között a jövõjét gondolta építeni…”

1952-ben rádöbbent politikai megtévesztettségére, költõi karaktere drámaivá alakult; a korábbi daloló versvilág helyén a dér, fagy, hideg, némaság motívumai alkottak összefüggõ rendszert. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) már azt a költõt mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, s rapszodikus látomásos versekben küzd a lét eszményi minõségeiért (Bolgár-tánc, Anyakép, Víg esztendõkre szomjas, Kinek fáj, emberek). A megoldhatatlan emberi, társadalmi dráma élménye hozta vissza lírájába korai költészetének látomáselemeit, szuverén, nagy látomások formájában is. Így alakította ki a dalformából az epikus számvetés és a lírai megjelenítés egyesítésével sajátos, mitologikus hosszú-énekeit. A paraszti világkép elemeibõl épített egyetemes érvényû világképet – tárgyi konkrétumok, gondolati absztrakciók, mitologikus elemek ötvözé-sével. A Gyöngyszoknya (1953) mitikus-allegorikus látomásában a mindent elpusztító jégverés kapott társadalmi-politikai értelmet, a pusztítással szemben alakította ki a küzdõ költõi magatartást. A Havon delelõ szivárvány (1954) többszólamú életanyag, múlt és jelen, öröm és bánat drámai szembesítésével teremtett egyszerre valóságos és szimbolikus világot, mely a cselekvés, újrakezdés értelmét sugallta. A Rege a tûzrõl és a jácintról (1956) a sirató és a himnusz társításával történelmi számvetés a magyar parasztság évezredes sorsáról. A hosszú énekek elsõ csoportjával egy idõben többrétegûvé, összetettebbé formálta a rövid dalformát is (Romantika nyolc versben, Játék karácsonykor).
Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette (Karácsony, fekete glória, Kitûnik származásom, Falak négyszögében). Újabb kötete csak 1965-ben jelent meg (Himnusz minden idõben). Verseiben elhatalmasodtak a pusztítás és a halál képei, de példaszerû erkölcsi biztonsággal vette számba azokat az értékeket, melyeknek képviseletére költészete vállalkozott (Ki viszi át a Szerelmet). Sokrétû, gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekapcsolni látomásos-metaforikus dalaiban a remény, a cselekvés elvével (Himnusz minden idõben, Tûz, Szárnyak zenéje). A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekbõl álló, drámai karakterû mitologikus versekké. A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban; a Menyegzõ a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A Zöld Angyal a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitõl való leszámolás rendjében, a megszüntetve megõrzés értéktanúsításával fejezi ki. A szövetségkeresés érlelte ki a hatvanas évek elején portréverseit is (József Attila!, Bartók és a ragadozók, Csontváry). Ezt a lírai mûfajt a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) címû köteteiben gazdagon folytatta. Költészetének jellegzetes esztétikai minõsége a tragikus és a fenséges, de pályája nemcsak ezeknek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülésüket is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Önálló ciklusokat épített képverseibõl, betûképeibõl és vidám üzeneteibõl is. A látomásos-metaforikus dalok, rapszódiák, himnuszok, hosszú énekek és portréversek mellett kialakította a három mûnem szintetizálásával jellemezhetõ prózakölteményeit (Vértanú arabs kanca, Jönnek a harangok értem).
 „…Ezerkilencszázhatvanhárom tavaszától – 20 esztendõs koromtól – kezdõ költõként rendszeresen Nagy Lászlóhoz vittem vizsgázni a verseimet. A Kortárs folyóiratban még gimnazistaként, talán 1960-ban olvastam Kiss Ferenc tanulmányát az új költõnemzedékekrõl és benne idézeteket, valószínûleg A deres majális (Összegyûjtött versek, 1957) és a Ki viszi át a szerelmet (Versek, 1957) kötetekbõl. Azóta belsõ örömmel, jó érzéssel dédelgettem a titkot, hogy az én idõmben is születnek Adyéhoz, Juhász Gyuláéhoz, kedvenc költõiméhez fogható versek. Elsõ éves egyetemistaként, 1961 õszén aztán, egy napos délután megláttam Nagy Lászlót a 2-es villamoson. Leszállt a lánchídi megállónál. Én is leszálltam, és hosszan néztem utána, ahogy botjára támaszkodva, lassan haladt a Nádor utca sarkán álló sokemeletes épület felé. Boldog voltam attól az egyszerû tapasztalattól, hogy az eddig csak könyvlapokról ismert költõ ugyanabban a valóságban, hús-vér alakban él, közlekedik, amelyben én is. Innen már csak egy lépés volt, hogy kapcsolatot keressek vele. Ezt a lépést azonban csak két évvel késõbb tettem meg, akkor, amikor beküldött verseimet – különbözõ, tanulságos és a humort sem nélkülözõ történetek végeredményeképpen – sem a Kortársban, sem az Élet és Irodalomban nem közölték. Pedig akkor már az Egyetemi Lapokban és az egyetemi társakkal közösen írt, szerkesztett és sokszorosított Mozdulókban, Napokban rendszeresen publikáltam, és legalább a diáktársak, az egyetemi alkotókörösök és egyes tanáraim szemében ismert, ifjú költõnek számítottam.
Tehát 1963 tavaszán úgy döntöttem, hogy elviszem Nagy Lászlóhoz a hivatalos szerkesztõk által visszautasított verseimet, és ha õ is azt mondja róluk, hogy rosszak, abbahagyom a versírást. Felhívtam munkahelyén, az És-nél, ahol képszerkesztõként dolgozott. Hat verset vittem hozzá. Talán két hét múlva találkoztunk az Alpári Gyula utcai szerkesztõséghez közeli presszóban. A megilletõdöttségtõl meg sem tudtam mukkanni. Egy másik boxban Kondor Béla várt elég morcosan és türelmetlenül – sapkában, nagykabátban, markában egy feles pálinkát vagy vodkát forgatva – a költõre. Nagy László jókedvûen, biztatóan nekikészült, és kétfelé válogatta írásaimat: három tetszett neki, három kevésbé. Megdicsérte az egyik versben a „perjefüvek”-et és „a murok összecsukódott zöld tenyerét”: „Honnan tud ilyen szavakat?” – kérdezte.
Három versem 1963 nyarán megjelent az Élet és Irodalomban, noha ugyanazokat néhány hónappal azelõtt magabiztosan utasította vissza a lap versszerkesztõje.
– Nem számít – legyintett aggályaimra Nagy László. És tényleg nem számított, ha õ tette a szerkesztõ asztalára a közölni valót. Ettõl az idõtõl kezdve úgy negyedévenként meg-megjelentem újabb verseimmel szerkesztõségi szobájában vagy az eszpresszóban. Idõvel feloldódott szájzáram is, válaszolgattam a kérdéseire, és áhítatosan hallgattam, ha mesélt magáról vagy bárkirõl, bármirõl. Egy ilyen alkalommal hosszabban tárgyaltunk az akkor hivatalosan legtöbbre tartott költõkrõl: Garai Gábor, Györe Imre, Váczi Mihály verseinek volt épp nagy konjunktúrája. Nagy László rosszat soha senkirõl nem mondott. Anélkül is megértette az ember, hogy mit tart értékesnek és mit nem annyira. Szívesen beszélt a maga pályakezdésérõl, nagy elszánásairól. Így kerülhetett sor arra, hogy elmondja Juhász Ferenccel és talán Simon Istvánnal közös, egykori elhatározásukat:
– A mi nemzedékünk forradalmat akart csinálni a poétikában, ahogy Kodály és Bartók a zenében. A magyar népköltészet prozódiája, a tagoló verselés lehetõségei minden más európai költészettõl megkülönböztetik a magyart. Ez az, amire „fölesküdtünk”. Annak a gazdagságnak a tudatos felhasználására, amit a magyar népköltészet már kimunkált – kifejezõeszközökben, képekben, de fõként a ritmus végtelen változatosságában. A modern magyar vers, csak ha ebbõl a forrásból táplálkozik, akkor tudja elérni lehetõségei teljességét. Nem a hanyagul kezelt jambusokban, amelyeken nem tud átütni a nyelv dallama. A modern magyar líra a magyar metrika és az új versgondolatok találkozásából születik meg. Kell, hogy megszülessék. Ez persze több nemzedékre szóló feladat, ez a jövõ magyar költõinek közös lehetõsége…” (3)

Utolsó éveiben a „lehetetlen képviseletében” érezte magát: a tisztaságot, szépséget, tehetséget veszendõnek és kiszolgáltatottnak látta a világban az õ normái szerint. Ezek védelmében alakította ki krónikás, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit (Krónika-töredék, Seb a cédruson, Medvezsoltár, Versben bujdosó). 1978. január 29-én, influenzából lábadozva részt vett felesége, Szécsi Margit szerzõi estjén. Másnap reggel meghalt. A halál oka: szívinfarktus. A Farkasréti temetõben temették el. A síremlék kopjafa Szervátiusz Tibor mûve. Szécsi Margitot 1990 végén helyezték társa mellé örök nyugalomra.

Nagy László díjai, elismerései:
József Attila-díj (1950, 1953, 1955), Kossuth-díj (1966), a Sztrugai Nemzetközi Költõfesztivál aranykoszorúja (1968), Botev-díj (1976). Rangos nemzetközi elismeréseket is kapott. 1976-ban a bulgáriai Szmoljan városa díszpolgárává választotta, halála után pedig emlékmúzeumot avatott tiszteletére. Nemcsak életútján, hanem mûvészetében is fontos szerepet játszottak az alkotótársak: képzõmûvészek, filmesek, színészek (Berek Kati, Huszárik Zoltán, Kondor Béla, Latinovits Zoltán, Sebõ Ferenc, Vígh Tamás és mások).
2008. július 1-jén Pápán emléktáblát avatott a Nagy László Kör a Kossuth-díjas költõ tiszteletére. A pápai egykori római katolikus fiúiskola épületének (ma Szent Anna Óvoda) Zimmermann utcai fõhomlokzatán felszentelt alkotás Tirnován Ari Vid erdélyi származású mûvész alkotása, egy ruskicai fehér márvány lapra felhelyezett portré-dombormû.
„Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költõ volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint õ. Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkûség is lehet egy, sõt három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében…” (Végh Antal)
Az emléktábla avatásán részt vettek a költõ tiszteletére alakult egyesületek, a pápai Nagy László Kör, a pápai Nagy László Iskolai Alapítvány, s Pápa város vezetõi is.
„..Nyolcvanöt éve született, s harminckét éve halt meg Nagy László. Az azóta eltelt egyetlen nemzedéknyi idõ egy társadalom történetében olykor szinte percnyinek mutatkozik, máskor viszont évszázadnyinak. Alighanem ez az utóbbi történt most is az ezredfordulón. Ha belegondolunk, hogy Nagy László nyilvánosság elõtti költõi pályája is három évtizedes, s akár csak kissé ismerjük is az 1940-es évek magyar világát, akkor okkal gondolhatjuk, hogy az az idõszak is évszázadnyi változatosságot sûrített magába. Márpedig az õ költõi világát az 1925 és 1978 közötti évek tapasztalatai formálták, így egy mai fiatal akár azt is gondolhatja, hogy özönvízelõtti korszakról van szó. Rendben, legyen özönvízelõtti, ám Noé bárkája nemcsak állatokat menekített meg az utókor számára, hanem minden szellemi kincset is. Nagy László költészete olyan szellemi kincs, amelyet eltaszíthatunk ugyan magunktól, de akkor mi leszünk szegényebbek, majd azok az utódaink is, akiknek tudatlanságunk vagy ügyetlenségünk miatt nem tudjuk továbbadni ezt az örökséget.
A költõ élete végén egy megrendítõ televíziós beszélgetésben azt üzente az utókor embereinek, hogy ha lesz emberi arcuk, csókolja õket. Mindössze egyetlen emberöltõnyivel késõbbi utókorban élünk ma, s mintha máris homályosabbak, elmosódottabbak lennének az emberi arcok. Mintha sohasem ragyognának. Szükségünk lenne, szükségünk van ma is Nagy Lászlóra, az õ költõi beszédére, hogy emberek maradhassunk, hogy átvihessük a Szerelmet a túlsó partra, s felépíthessük, képzeletünkben legalább, a katedrálist…” (4)

Összeállította: Veér Károly

Forrás:
Nagy László életrajza:
wikipédia.hu – Vasy Géza

Jegyzetek:
1. Kormos István:
A költõ nem tévedhet (interjú Nagy Lászlóval) – portréfilm, rendezte: Zolnay Pál 1977.
2. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész:
A lírai személyiség integritása és a létteljesség igézete Nagy László hatvanas és hetvenes évekbeli költészetében (Hitel 2009. szeptember)
3. Mezey Katalin költõ:
Poétikai forradalom – Elhangzott 2009. július 17-én Iszkázon, a Nagy László-konferencián. (Hitel 2009. szeptember)
4. Vasy Géza irodalomtörténész:
Nagy László fájó hiánya (Hitel 2009. szeptember)