A kezdetek
Édesapja a MÁV alkalmazottja volt, tisztvi-selõ, hatan voltak testvérek. Két bátyjával, Czibor I.-el és Czibor II-vel a III. osztályú Komáromi MÁV csapatában kergette a labdát. Czibor III. amatõr futballistaként mozdonyt vezetett(!). 1948. májusban a munka ünnepén Gyõrben játszottak mérkõzést, akkor akadt meg a szeme Mézes Sándornak – aki akkor az ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya volt – az ördöngösen cselezõ, sovány fiún. Mézes Sándor a legnagyobb figyelemmel a kis Czibor játékát követte a meccsen, s nem is okozott csalódást a kis mozdonyvezetõ.
Balszélsõ létére jobb lábbal vezette a labdát, s ez teljesen összezavarta a rá ügyelõ védõket, ördöngös cseleivel, kiismerhetetlen mozgásával tûnt ki ezen a mérkõzésen.
Mézes úr egybõl tudta, igazi kincsre lelt ezen a délutánon. Czibor tíz nappal késõbb már ifjúsági válogatott! Az itt nyújtott játékával felkeltette több élvonalbeli klub figyelmét is. Végül az 1948-49-es bajnokság rajtja elõtt a Ferencvároshoz került. Ebben a szezonban sikert sikerre halmoztak a zöld-fehérek, s összeállt a legendás Budai-Kocsis-Deák-Mészáros-Czibor támadósor.
A szezon végén a Ferencváros 11 pontos elõnnyel bajnok lett, s 30 mérkõzésen 140(!) gólt szerzett. Ebbõl a 140-bõl Czibor balszélsõ létére 15 találatot jegyzett. Czibor a szezon összes mérkõzésén pályára lépett, s fiatal kora ellenére a magyar élvonal legjobb balszélsõje lett. Az egész idényben nyújtott teljesítménye megkoronázásaként 1949. május 8-án a nagyválogatottban is bemutatkozhatott Kocsis Sándorral együtt az Ausztria elleni-6-1-es gyõzelemmel végzõdõ rangadón.

Valóság és legenda – az Aranycsapat

Aranycsapat: Történelmi lecke fiúknak
(részletek Kõ András írásából)
Ha Aranycsapatot mondunk, mindig arra a futballválogatottra gondolunk, amely az ötvenes évek elején született és lényegében 1956-ig, a magyar forradalomig tartotta „rettegésben a világot”, igaz, világbajnoki trófea nélkül. Miközben a hatalom felismerte, hogy az Aranycsapat sikereire építhet, és a szocialista rendszer fölényét hirdetheti a kapitalista világ felett. (A helsinki olimpia után nemkülönben.) Így aztán kinyílt olyan ajtó is, amely korábban lakat alá került, legjobb futballistáink kiváltságot élvezhettek a politika útvesztõiben. Persze nem könnyen.
Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy az Aranycsapat a hatalomnak köszönheti pompázatos sikereit. Köszönheti elsõsorban saját magának, azoknak a játékosoknak, akik tehetségesek voltak és a véletlen(?) folytán összekovácsolódtak, a grundról jöttek, vagy egy olyan „csatatérrõl”, ahol a becsvágy mindennél fontosabb volt.
… érdekes, hogy 1949 és 1951 között a közéletben a sportmozgalom volt az utolsó terület, ahol érvényesítették a szovjet típusú rendszert. Ennek magyarázata abban keresendõ, hogy Hegyi Gyula, a sporthivatal elnöke a végletekig harcolt egy polgári látszatú vonulatért. Ebbe a vonulatba lépett be Sebes Gusztáv, a Magyar Kommunista Párt sportosztályának munkatársa, a SZOT sportosztályának vezetõje, késõbb pedig az OTSB egyik elnökhelyettese, aki – többek szerint – propagandát csinált abból, hogy munkásmozgalmi múltja volt!…
Ami pedig a játékosokat illeti: magától értetõdõ volt, hogy alkalmazkodtak Sebes Gusztáv hatalmi helyzetéhez. Ezt nem lehet a szemükre vetni. õ biztosította számukra a jobb élethez való lehetõséget. De csendben voltak a labdarúgóedzõk is, akiket nem volt nehéz félreállítani. Ez nagyjából az a háttér, amely Sebest felszínre dobta. Az erõ pedig – nem gyõzöm hangsúlyozni – Farkas Mihály, akivel mindent el lehetett fogadtatni.
 Sebes Gusztáv Örömök és csalódások címû könyvének lektori jelentésében, amelyet Barcs Sándor írt – többek között – az áll: „…egyszer azt olvashatjuk: a szerzõ mindent elkövetett, hogy a patinás egyesületek – Ferencváros – fennmaradjanak, és ne nyúljanak hozzájuk, késõbb azt írja, hogy õ javasolta a Ferencváros „feldarabolását”, vagyis Henni, Budai, Deák, Kocsis és Czibor távozását.”
Sebes publikálatlan naplójegyzeteiben a fentiekhez a következõ sorokat fûzte: „Az FTC-t nem ajánlottam, a Honvédot én hoztam létre. Henni és Deák önként ment át a Dózsához (nem egészen; megtalálták a módját annak, hogyan vegyék rá õket a távozásra, magyarul megzsarolták õket), Kocsist a Vasas akarta, ekkor léptem közbe, nem engedtem szétszedni a fiatal jobbszárnyat. Katonakötelesek voltak, be is vonultak, mint ahogy Bozsik és Buzánszky is már régebben katonák voltak. Így ajánlottam a Honvédhez Budait, Kocsist. Czibor elõször a Vörös Lobogóhoz, azaz a Bástyához akart menni. Dobogókõn volt edzõtáborban a Bástya, ott összeveszett valamelyik játékossal, akkor elzavarták. A Csepel erõszakolta ki a leigazolását, pár mérkõzés után onnan is eltanácsolták. A felesége sírva jött – akkor született elsõ gyermekük, Czibor katona volt, nagyon rosszul álltak anyagilag –, kérte, hogy segítsek a férjén. Akkor jött Puskás és Bozsik, hogy adjuk oda a Honvédnek, így került oda. (Bányai Nándor, a Kispest-Honvéd nemrég elhunyt egykori balfedezete szerint: Czibor elõször valóban a Vörös Lobogóhoz akart menni, de Bukovi kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Aztán a Csepelhez igazolt, ahol két szezont játszott. 1952-ben, az olimpiai eskü alkalmával, a Rózsa Ferenc Kultúrházban Bányai elõtt térdelt le Farkas Mihály elé és azt mondta: ,Misi bácsi, a kicsi családom éhen hal, ha nem kerülhetek a Honvédhoz.’ Puskást is megkérdezték. ,Jöjjön ide – mondta –, úgyis van már itt egy-két bolond.”) Tehát én konkrétan az FTC két játékosát erõltettem a Honvédhoz. Lórántot a Vasas kizárta (a Vasas nem adta ki Lórántot a Honvédnak, de mivel a cserét ráerõltették, kilenc hónapot ki kellett várnia), Grosics a feloszlatott MATEOSZ-ból (jogutódjától, a Teherfuvar SE-tõl) lett odavíve.”
1949. január 10-én kelt az az írás, amely Sebes Gusztávra ruházta a szövetségi kapitányi címet, és április 10-én mutatkozott be elõször Prágában: a csehszlovákoktól kikaptunk 5:2-re. De utána Sebes gondolt egyet, és az osztrákok ellen, május 8-án, a Budapesten lejátszott meccsen már a fiatalokra építette a csapatot. 6:1-re nyert a válogatott. Adva volt két ásza: Puskás és Bozsik, s melléjük került a csatársorba Budai és Czibor.
Az aranycsapat elsõ nagy sikerét az 1952-es helsinki olimpia megnyerése jelentette. Pedig Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetõje még az olimpia elõtt jelentette Farkas Mihály vezérezredesnek, hogy „343 személybõl 323 kiutazása ellen államvédelmi szempontból kifogás merült fel”. S ezek között volt a labdarúgók közül Henni Géza és Lóránt Gyula. „Henni rendszeresen lázít a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen. (…) Erkölcstelen, züllött, anyagias…” – írták. Ami Pedig Lórántot illeti: „1946-ban jött vissza Nyugatról, egy ideig Romániában élt. Õ szervezte meg 1949-ben a válogatott futballcsapat disszidálását. Ezért internálva volt. Azóta gyakran beszél bizalmas körben a disszidálás lehetõségeirõl.”
Késõbb Péter Gábor engedett, jóllehet a „jelöltek” közül néhányan – például Henni – itthon maradtak. Igaz a szövetségi kapitány ekkor már Grosicsban gondolkodott, he-lyettese pedig Gellér volt. Szusza Ferenccel például a ruhaszabó közölte, hogy nem megy Helsinkibe. Azok után, hogy fél évig kapta az ötezer kalóriás csomagokat. A ruháját átszabták Hidegkutira.
Érdekes, hogy a sportvezetés a helsinki olimpián „csak” II-IV. helyezést várt a futballcsapattól, de az 1954-es világbajnokságon – joggal – már aranyérmet. Kétségtelen, hogy a labdarúgótorna az 1952-es olimpia fõ száma volt, amelyen a magyar válogatott elkápráztatta a világot. „A magyar-jugoszláv mérkõzés után játékosaink a pálya egyik sarkában felsorakoztak a salakon – írta a Népsport –, hogy a kis magyar szigetnek (atlétáknak, birkózóknak, vívóknak, öttusázóknak, céllövõknek) megköszönjék a lelkes, szívbõl jövõ biztatást.” Kevés ilyen nagy nevetõs kép van a magyar sporttörténetben!
A hatósági emberek fõnöke (késõbb dolgozott a sporthivatalban is) egészen odáig ment, hogy egy piros sportkocsit vitt ki magával Helsinkibe. A magyar-jugoszláv döntõ elõtt odament Lóránt Gyulához, és azt mondta neki:
– Lóránt elvtárs, ha megnyerik a meccset, magának adom az autómat!
Vége volt a mérkõzésnek, nagy volt az öröm az öltözõben (is), egyszer csak megjelent a mi emberünk, és át akarta ölelni a balhátvédot. De Lóri megakadályozta:
– Stop! – kiáltotta –, ide a slusszkulcsot.
Vonattal vitték aztán haza az autót. Ez volt a válogatott játékos elsõ automobilja.
Match of the Century – Az évszázad mérkõzése. Az elnevezés nem tõlünk származik. Az angol sajtó adta ezt a címet hetekkel a találkozó elõtt.
– Bozsik pályafutásának csúcsa a 6:3 – mondta sok évvel késõbb Feleki. – Match of the Century nem lesz több. Jöhet bármi. Lehet világbajnokság vagy olimpia. „Barátságos” mérkõzés azóta sem volt ilyen kiélezett.
És Feleki Lászlónak igaza lett. Ma még inkább érezzük így, mint valaha. A budapesti 7:1 csak ráadás. De milyen ráadás!
S már itt vagyunk az 1954-es berni világbajnokságnál. Grosics Gyula mondta nemrégiben, hogy az Aranycsapat az egyik évben (a 6:3 idején) megjárta a mennyországot és egy évvel késõbb (a 2:3 idején) a poklot. De így ez túlságosan leegyszerûsített mutatvány, mert az Aranycsapat a világbajnoki döntõ elvesztése után is az maradt, amelyik korábban volt, és többször leírták és túlharsogták, hogy a világ legjobb csapata maradt.
– Azt hiszem, ha a két kapufa helyett, amit rúgtunk – magyarázta késõbb Sebes –, a kapuba megy a labda, már minden jó lett volna. Hidegkuti nyolc méterrõl a kapufa belsõ élét találta el, s a labda nem kifelé vagy befelé pattant, hanem Turek ölébe. Pedig ezzel a góllal már 3:1 lett volna az eredmény. Kocsis pedig az eléje futó Turek fölött a felsõ kapufa belsõ élére fejelte a labdát – 2:2-es állásnál. Elnézte és rosszul alkalmazta Griffiths úr a les-szabályt Puskás harmadik góljánál. Ling úr megadta, de aztán a határbíróra nézett, aki lest látott, pedig nem volt les, és ezt igen sok nyugati újságíró megírta. Bozsiknál volt a labda, Puskás jó 25 méterre volt tõle, a német hátvédek elõtt állt; mikor észrevette a lehetõséget, kiabált, Bozsik már rúgta is remek pontossággal… Puskás igen jó tempóban, az elrúgás pillanatában ugrott ki; mikor a német védelem észbe kapott, Öcsi már nyolc méterre volt Turek kapujától, s onnan helyezte a kapus mellett a hálóba a labdát.
Hogy mi volt az Aranycsapat titka? Úgy vélem, Barcs Sándor adott erre legtalálóbb magyarázatot, amikor azt mondta:
– Hosszú idõbe telt, amíg rájöttem, hogy mi a titok. Egyszerû! Két dolgot csinált az a magyar Aranycsapat, amit eladdig senki. Ezért is szaladgáltak például szegény angolok úgy, mint pók a falon. Soha nem egymásnak… a legritkább esetben adták egymásnak a labdát, mindig az üres térbe…, és valaki már tudta, hogy oda kell indulnia. Ez az egyik. A másik pedig: korábban nagyon erõsen kötöttek voltak a posztok. A balszélsõ a bal oldalon, a jobbszélsõ a jobb oldalon. De azok a játékosok állandóan csereberélték a helyüket. Hányszor elõfordult, hogy Kocsis Sanyi a bal szélrõl, ballal beadta a labdát, és Czibor jobb lábbal, épphogy fölé lõtte a jobbösszekötõ helyérõl. Hányszor kiabálta Salamon Béla, a kor egyik nagyszerû komikusa, amikor Sándor elkalandozott: „Csikar, eridj haza, itt a postás!” És Nándi, akit nem Sebes vett rá arra, hogy hátra menjen… Jobb-összekötõt játszott a HAC-ban, a Herminamezei Atlétikai Clubban, s onnan igazolták le az MTK-ba. És állandóan hátulról indult, nála ez megszokás volt. Nem Bukovi és nem Sebes találta ki, hogy hátulról induljon. Na most, a szerencsétlen centerhalf, aki hozzászokott egy jó testes, erõs centerhez, amikor körbenézett, nem talált vele szemben senkit. Csak az üres teret.
A világhírû magyar játékosok néhány dollár zsebpénzt kaptak, miközben engedélyezték a csempészést, amely szintén a legendárium része volt 1954 végéig, illetve 1955-ig. Némelyik játékos írásos szerzõdést kötött egyik-másik vállalattal, és nagy mennyiségû árut szállított a nyugat-európai mérkõzésekrõl. Hidegkuti egy alkalommal olyan sok kötõtûvel érkezett meg a budapesti pályaudvarra, hogy a hordár is alig tudta a bõröndjeit felemelni. És ez nem mese, hanem valóság. De se szeri sem száma a nejlonharisnyáknak, a japán kendõknek, a zsilettpengéknek stb., amelyekkel idehaza – az üzérek segítségével – kereskedtek. Miközben az Államvédelmi Hatóság számára semmi sem maradt rejtve.
Ennek a következménye lett Grosics eltiltása, akit egyenesen kémkedéssel vádoltak és meghurcoltak, és az 1954. november 14-i budapesti osztrák-magyar után „szabadságoltak”; ebbõl az ügybõl eredt Gellér kiebrudalása, továbbá – személyi okokból – Czibor félreállítása. A kapus posztján Sebes kipróbálta Faragót, a salgótarjáni Oláh I. Gézát, a pécsi Dankát, Fazekast, mígnem visszatérhetett Gellér, védett a dorogi Ilku is, aztán visszajött Grosics is, amikor már Bukovi Márton volt a szövetségi kapitány.
Közben bekövetkezett egy hullámvölgy, amely 1956. február 19-én – függetlenül a körülményektõl – az isztambuli vereséggel kezdõdõdött (1:3) és a Népstadionban, a csehszlovákok elleni 2:4-es kudarccal folytatódott, a harmadik vereséget pedig a belgáktól szenvedte el Brüsszelben a csapat 1956. június 3-án (4:5). A portugáliai döntetlen aztán megpecsételte Sebes sorsát, akit Bukovi Márton váltott fel a szövetségi kapitányi székben.
Elgondolkoztató, amit Kreisz László dr. az 1956. február 3-tól március 1-ig tartó török-szíriai és libanoni túráról papírra vetett. Ebben – egyebek mellett – azt írja: „Sportorvosi szempontból fel kell hívnom az illetékesek figyelmét néhány játékosra. 1./ Puskás Ferenc: Elhízott, nagy súlyfeleslege van. Az étkezésben, ivásban nem tud mértéket tartani, dacára annak, hogy a meggyõzés minden érvét felhasználtuk, hogy felvilágosítsuk hibáiról. Edzéseit nem rendszeresen tartja, kedvetlenül [végzi], és csak az általa jónak tartott edzésmódszert alkalmazza, ami mélyen visszavetette condiciójában. Gyorsaságából, robbanékonyságából már alig van valami, és ha így halad, legnagyobb sajnálatunkra, hamar befejezi pályafutását. (Ismerjük a folytatást!) Pedig aki végigment vele ezen a túrán, szinte elképedt, és nem tudott magához térni azon az óriási népszerûségen, ami ezt a játékost itt a Közel-Keleten övezte. Uralkodók, színészek, politikusok vagy sportolók népszerûsége meg sem közelíti Puskás népszerûségét, Puskás nagyságát. 2./ Czibor Zoltán hasonló Puskához. Komolytalan az edzésben, életmódban. Alkoholfogyasztása mérték nélküli, és a kollektív érzés teljes hiánya áll fenn…” Stb.
Bukovival ismét felfelé ívelt a válogatott eredménygörbéje, amikor kitört az 1956-os forradalom, amely hozzájárult ahhoz, hogy a csapat több meghatározó személyisége (Puskás, Kocsis, Czibor) a Honvéd brüsszeli BEK-mérkõzését, illetve a dél-amerikai túrát követõen nem tért haza. Bozsik viszont hazajött, s õ lett az „új” csapat frontembere.
Röviden ez a magyar aranycsapat története. Sokszor felvetõdött, hogy mi van, ha nincs az 1956-os forradalom, és együtt maradnak. Meggyõzõdésem – és ebben nem vagyok egyedül -, hogy az 1958-as világbajnokságon megszerezték volna az aranyérmet! Ha belehalnak is. De hát ahogy mondani szokás, a sors könyvében másként volt megírva.

Az Aranycsapat és a Honvéd
1950-ben állami döntés született a sport megreformálásáról. A Kispest a honvédség csapata lett Honvéd néven, az Újpest a Belügyminisztériumé, az MTK Textilessé alakult át, a Ferencváros már korábban az ÉDOSZ-hoz került. A játékosigazolásban döntõ szerepet kapott a hatalmi tényezõ, így megerõsödött a Honvéd (katonai behívókkal vonták magukhoz a jó játékosokat), az Újpest. A Fradi sorsa is megpecsételõdött: elõször Budai, majd Kocsis lett a Honvéd tagja, Hennit és Deákot az Újpest igazolta le. Czibor mindig is öntörvényû volt, felvetette magát egy iskolába, és Csepelhez igazolt le a katonai behívó elõl. (A Csepel a munkásosztály csapata volt, így nem mertek hozzányúlni). Két évet futballozott a Csepeli Vasasban, amikor megkapta a behívóját a hadseregbe. Felkereste az ÁVH-vezetõket (érdekkörükbe tartozott az akkor már Bástya néven szereplõ, volt MTK csapata) és segítséget kért. A Bástya játékosa lett, de sohasem futballozhatott a csapatban, Farkas Mihály az ÁVH-s vezér, amikor megtudta, azonnal hatállyal áthelyeztette a honvédtiszti akadémiára, így lett a Honvéd játékosa. Helsinkiben, 1952-ben tagja volt az olimpiai bajnok magyar válogatottnak. (Grosics Gyula – Buzánszky Jenõ, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Zakariás József, Bozsik József – Palotás Péter, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán) A Bp. Honvéd színeiben 58 gólt szerzett. Czibor Zoltán volt az Aranycsapat egyetlen olyan tagja, akirõl biztosan elmondhatjuk, hogy az 1956-os forradalom idején felvette a kapcsolatot a fegyveres ellenállókkal, a zûrzavaros idõszakban külföldre távozott.

Külföld
1956. november elején a Budapesti Honvéd csapata Bécsbe utazott, hogy lekösse az Athletico Bilbaó elleni mérkõzést, és egyéb turnékat. Mérkõztek Párizsban (Racing ellen), Spanyolországban (Bilbao, Barcelona, Sevilla ellen), Brüsszelben (EK-visszavágó- Czibor kapusként is szerepelt sérülés miatt) majd illegális túra következett (dél-amerikai turné), melyet az MLSZ nem engedélyezett. A turné befejeztével Sárosi György egykori labdarúgó Czibort Olaszországba invitálta, az AS Rómához le is szerzõdtette. Ugyanekkor lépett érvénybe az MLSZ és a FIFA eltiltása, Olaszországban pedig megtiltották a külföldi játékosok leigazolását, így, bár már elfoglalta az AS Róma által rendelkezésére bocsátott lakást, az AS Róma felbontotta a szerzõdést. Felszólították, hogy a lakást hagyja el. Olaszországban több klubot felkeresett, de a rendelkezések miatt az olaszok nem szerzõdtethették. Ez idõ alatt Kubala László (a Fradiban kezdte pályafutását, Kocsis Sándor volt az utóda) sietett segítségére, kifizette adósságait és vállalta költségeit. Kubala akkor a Barcelona csapatában futballozott, Barcelonába invitálta Czibort. A Barcelona négymillió pesetáért (100 ezer dollár) leszerzõdtette három évre Czibor Zoltánt.
Ekkor kezdõdött el barcelonai pályafutása, 1959-ben a Barcelona hat év után megszerezte a spanyol bajnokságot, 1958-ban és 1960-ban megnyerték a Vásárvárosok Kupáját, 1961-ben pedig az Európa Kupa döntõjében szerepeltek. Az akkori lapok szerint Európa legjobb csatársorával rendelkeztek: Kubala László, Kocsis Sándor, Evaristo, Luis Suarez, Czibor Zoltán. (S a kispadon ott ült az 1956-ban emigráló Szalay Tibor). Furcsa egybeesése a sorsnak, hogy a Barcelonával a Benfica ellen szinte megismétlõdött a történelem: ugyanabban a stadionban (Bern, Wankdorf stadion) volt a mérkõzés, mint az Aranycsapat VB-döntõjének elvesztésekor, itt is vezettek, de elveszítették a mérkõzést, mint 1954-ben az Aranycsapat Ez pedig meghatározta Czibor további pályafutását is, hiszen lejárt a szerzõdése, a Barcelona pedig a szerzõdését nem hosszabbította meg. Az Espanolhoz igazolt le egy évre, majd gyakorlatilag abbahagyta a játékot, csak rövid idõre szegõdött el csapatokhoz (egy svájci csapathoz edzõ-játékosnak, 1962-ben egyetlen mérkõzés erejéig az Austria Wienhez, egy kanadai csapathoz, amikor élménybeszámolón járt kinn élõ magyaroknál.) Neki nem adatott meg, mint Puskásnak és Kocsisnak: a búcsúmérkõzés sem. Fia, Zoltán sem örökölhette mezét, mert hatéves korában a házban, ahol laktak, beszorult a liftbe (amelynek nem volt ajtaja), onnan tûzoltók vették ki, és egyik lábát amputálni kellett.
Barcelonában telepedett le, megnyitotta a Kék Duna nevû kocsmáját, fiával vezette, gyakorlatilag ebben élt. 1966-ban elvált, anyagi ügyekben sok vitája volt feleségével, gyerekeivel. Elhidegült kapcsolatuk, majd eladta a Kék Duna kávéházát is.

Hazatérés
1990-ben visszatért Magyarországra, Komáromba. Megalakította anyaegyesülete jogutódját, a Komáromi Football Clubot, amelynek elnöke volt. Fáradhatatlanul szervezett, agitált az egyesület érdekében. Szinte nem volt olyan hét, hogy ne vett volna részt valamilyen közönségtalálkozón, összejövetelen, élménybeszámolón. Ezen sorok írójának is volt szerencséje megismerkedni vele, hiszen Czibor természetesen Tatabányát sem hagyta ki. Máig emlékszem jellegzetes hanghordozására, egyedi, fanyar humorára, vibráló egyéniségére. Mindenkit tegezett, és elvárta a bizalmas megszólítást. So-kunknak felejthetetlen élményt okozott, hogy testközelben, baráti poharazgatás közepette idézte fel a legendás múltat, és végeláthatatlanul sorolta a jövõ terveit. 1995-ben megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság érdemrendjét, Komárom városa pedig Pro Urbe díjjal tüntette ki. 1997. szeptember 1-jén hunyt el Komáromban. A család jóvoltából a városé lett a neves futballista hagyatékának jelentõs része – érmek, serlegek, dokumentumok. A hagyatékból a Kuny Domokos Múzeum a sporttelep központi épületében rendezett be emlékszobát. A komáromi labdarúgó utánpótlást nevelõ alapítvány természetesen felvette Czibor Zoltán nevét, a felcsúti Puskás Akadémia pedig pályát nevezett el róla.

Milyen játékos is volt?
Szélsõ létére legkevesebbet éppen az oldalvonal mellett tartózkodott. Jobbhátvédtõl a balösszekötõ helyéig mindenhol felbukkant – csakhogy labdával találkozhasson. Gyors, technikás játékos volt. Nagyon jól cselezett. Úgy „tekergett” a labdával, hogy mindig nála maradt. Ezért is kapta a „rongyláb” becenevet. Ugyanakkor kemény, bátor játékos volt. Nem félt a „csínyektõl”. Az összecsapások nagy százalékában nála maradt a labda. Az elsõ kapura lövési lehetõségnél elvállalta a befejezést. Szélsõjátékosként gólkirály lett! A természete miatt sokszor került vitába játékostársaival, de késõbb mindig tisztázták a problémákat. Játékáról, már itthon így nyilatkozott: „Nem magamnak futballoztam, hanem a magyar közönségnek, a magyar népnek. Hogy a mi zászlónk menjen feljebb, mint a másiké, tisztelve ugyanakkor a másodikat és a harmadikat is.”

Czibor-anekdoták
„1953-ban, a római magyar-olasz mérkõzésen (3:0) tikkasztó hõségben folyt a játék. A pálya egyik oldalán Szûcs gyúró, a másikon pedig a tartalék Sándor Csikar tartott „ügyeletet” egy-egy hideg vizes termosszal. Már 3:0 volt az eredmény, amikor Czibor vizet kért Sándortól.
– Ne igyál, Zoli! – figyelmeztette Csikar. – Utána még rosszabb lesz.
– Ne hülyéskedj! – intette le Czibor. – Az ember már egy edzõmérkõzésen sem ihat annyit, amennyi jólesik?”

„Jöttek haza Helsinkibõl az aranyvonattal és együtt vacsoráztak: Budai, Kocsis és Czibor. „A három aranyásó” – így hívták õket. Volt egy ilyen nóta… A másik asztalnál velük szemben Kutas István, a sporthivatal egyik fõembere, mellette Sebes, háttal Hegyi Gyula. Egyszer csak Kutas odaszólt nekik:
– Megint ezek a fasiszták együtt…
– A moszkvai nagynénéd, az a fasiszta – válaszolta Czibor.”

„Egy taktikai értekezleten az edzõ így szabta meg Czibor feladatát:
– A maga dolga az lesz, Zoli, hogy itt-ott felbukkanva zavarja az ellenfél védelmét.
– Jó, bólintott a szélsõ. – Majd ások egy alagutat magamnak….”

„1954-ben, a svájci világbajnokság elõtt, Bernben edzõmérkõzést játszott válogatottunk a Young Boys csapata ellen. Játék közben Czibor kiszaladt a partvonalhoz és inni kért. Nagyban kortyolgatta a hûsítõ italt, amikor svájci támadás bontakozott ki a közelében. Csatárunk – pohárral a kezében – odafutott. Leszerelte a svájci játékost, majd pontosan passzolt Kocsishoz. Utána, mintha mi sem történt volna, visszasétált az oldalvonalhoz, és befejezte az ivást. Az a legérdekesebb, hogy a szokatlan akció közben egyetlen csepp víz sem csordult ki a pohárból. Meg is jegyezték a nézõtéren:
– Ezek a magyarok nemcsak a labdát kezelik nagyszerûen, hanem a poharat is….”

Veér Károly