Hetvenedik születésnapját ünnepelte az idén dr. Horváth István, a Balassa Múzeum igazgatója

– Miért akart régész lenni, s fõleg miért ennyire Esztergom-elkötelezett?
– A várépítészet, a magyarországi várak egy idõben nagyon érdekeltek, de valahogy mindig Esztergom volt a szívem csücske. Felvidékiek vagyunk, apám Bényben volt kántortanító. Két Árpád-kori templom és a Kárpát-medence legnagyobb Árpád-kori földvára található ott, mi ezek tövében éltünk. Késõbb Párkányban laktunk. A konyhánk ablakából a Várhegyet, a várat, a bazilikát csodálhattam gyerekkoromban. 1945-46-ban kényszerûségbõl átkerültünk Esztergomba. A Vízivárosban kaptunk lakást, ahol az udvarunkat középkori városfal határolta és egy beépített rondella. Az esztergomi Víziváros erõdítményének sarkában laktunk. A régi öregek arról meséltek, hogy itt rejtett, betemetett törökkori átjárók, alagutak, fürdõk voltak.

– Mikor és hol tanulta ki a régész szakmát?
– Már gyerekként is bejártam a múzeumba, részt vettem Zolnay László ásatásain, mindig is érdekelt a történelem, a régészet. ’56 után bizony nem vezetett egyenes út az egyetemre, évente csupán kis létszámú képzés indult, nehéz volt bekerülni. 1961-ig – ekkor nyertem felvételt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre – repülõgép-mûszerészként dolgoztam az esztergomi repülõtéren. Egy történelemkedvelõ ezredesnek köszönhetõen akkoriban is sokat foglalkoztam a történelemmel, sõt a környék mûemlékeit repülõbõl, a levegõbõl is megcsodálhattam.
– Az egyetemen László Gyula volt a professzorunk, a Nemzeti Múzeumban pedig Méri István, a középkori osztály vezetõje foglalkozott velünk. Õk ketten igazán nagy hatással voltak rám. Egyetemistaként aztán lejártunk a veszprémi múzeumba is, ahol a gyakorlati régészettel, a terepmunkával ismerkedtünk. Éri István volt a megyei múzeum igazgatója, s tõle mindent megtanulhattunk a kiállításszervezésrõl, a muzeológiáról.

– 1966-ban végeztem. Az egyetemi évek végén megnõsültem, a feleségem Szekszárdon volt muzeológus, így egy idõre én is odakerültem. Késõbb Szentendrén kaptunk lehetõséget, majd elõször nekem, késõbb feleségemnek is sikerült Esztergomban állást szereznem régészként, itt, a Balassa Bálint Múzeumban. 1969 óta pedig a múzeum igazgatójaként dolgozom.

– Több mint negyven esztendõ a Balassa Múzeum élén. Termékeny évtizedek voltak ezek?
– Amikor ide kerültem, akkoriban nem igazán jutott pénz az ásatásokra, mégis – a csatornázásoknak köszönhetõen – rengeteg új adatot sikerült összegyûjtenem. 1974-ben doktoráltam A középkori Esztergom helyrajza címû témából. ’74-78 között pedig a múzeumi fõállásom mellett az ELTE Régé-szeti Tanszékének külsõ elõadója is voltam.

– Alapvetõen a mûködési területünk a dorogi – korábban esztergomi – járás volt, sok kisebb-nagyobb kutatást hajtottunk itt végre, rengeteg adatot gyûjtöttünk össze. Eddigi legjelentõsebb munkám a Magyarország Régészeti Topográfiája címû sorozat keretében jelent meg: Esztergom és a dorogi járás régészeti topográfiája címmel. Alkotótársaimmal – feleségemmel, H. Kelemen Mártával és Torma Istvánnal – 1981-ben ezért a munkánkért Akadémiai Díjban is részesültünk.

– 1979-tõl 1984-ig a nagymarosi vízierõmûvel kapcsolatos, – Esztergom térségében folytatott régészeti feltárások egyik szervezõje voltam. Az 1979-1999 közötti idõben (több évi megszakításokkal) az esztergomi vár királyi-érseki palotájának régészeti kutatását vezettem. Ennek során ismertük meg az Árpád-házi ki-rályok palotájának teljes kiterjedését, ill. feltártuk az egykor csodálattal emlegetett „Vitéz érsek palotájának” jelentõs maradványait.

– Sajnos – így utólag – úgy érzem túl sok idõt fordítottam olyan dolgokra is, ami elvonta a figyelmemet és az energiáimat a régészettõl, a tudományos munkától. Nem is annyira a föltáró munkákra szánt idõt sokallom, mint inkább a más irányú elfoglaltságaimat. Több cikluson át városi és megyei képviselõ is voltam, két cikluson át (1994-2004) pedig – a Balassa mellett – a Megyei Múzeumok Igazgatóságát is vezettem. Ingáztam Tata és Esztergom között. Túl sok idõt fordítottam ezekre, és túl keveset az írásra. De legalább a nyugdíjas éveim alatt sem leszek munka nélkül, van mit bepótolnom! Az ásatásokra fordított idõ pedig bõven megtérült, hiszen a középkori Esztergomról sok új ismerettel lettünk gazdagabbak, – az utóbbi években pedig több törökkori mûemlék is elõkerült a föld alól.

– A fürdõrõl szóló gyerekkori történetek tehát valóságosak voltak?
– Valamennyi történet igaznak bizonyult. 1965-ben – még egyetemista voltam –, amikor a házunk elõtt csatornáztak. Akkor végeztem egy kisebb leletmentõ ásatást, és egy XVI. századi török fürdõre, valamint más építészeti maradványokra bukkantam. Késõbb a régi lakásunk falait is sikerült megkutatni, s beigazolódott, hogy a ház és a korábban elõtte talált leletek összefüggenek. Szép Rüsztem budai pasa építtetett itt egy nagy fürdõt, a Víziváros végében 1560-63 között. Ennek késõbb az ábrázolását is megtaláltam. Elõkerültek jelentõs építészeti részletek. A pincénkben egy nyolcszögletû fürdõmedence maradványaira leltem, valamint több törökkori ajtó- és ablaknyílásra. Az elõszobánkban pedig elõbukkant egy törökkori ablak és boltozatrészlet is.

– De a többi török emlékrõl szóló történet is igaznak bizonyult. Sõt, van még egy különös mesém. Ez is ’69-ben kezdõdött. Itt a Víziváros északi végében elbontottak egy házat, így fölszabadult a szomszéd épület fala, amirõl akkor már tudtuk, hogy az valamikor egy török imaház volt. Levertük az elbontott ház szobájának a vakolatát, és így elõkerült egy nagyon szép, díszes törökkori ajtónyílás, két elfalazott törökkori ablak, aztán még egy, és még egy… Szerencsére itt késõbb komoly kutatásokat tudtunk folytatni, mert amikor a bõs-nagymarosi vízierõmû építése megkezdõdött, a Nemzeti Múzeum engem kért fel a Visegrád–Esztergom térségében folytatott régészeti feltárások részbeni szervezésére. Raktárként az elõbb említett imaház pincéjét béreltük, s így megfigyelhettük a falakat. Kiderült, teljes egészében áll az imaház, csak átalakították, a régi nyílásait befalazták és egy háromszintes lakóházat alakítottak ki benne. Találtunk egy elfalazott kapunyílást a Duna felé a várfalon, a fölötte lévõ törökkori feliratos kõtábla, mely Szulejmán szultánnak állít emléket, korábban is ismert volt. A kapunyíláson át a Nagy-Dunára lehetett kijutni az átkelõhelyhez Párkány felé és az egykori hajókikötõhöz.

– Ennek az épületnek a kutatása aztán sokáig váratott magára. 1999-ben jutottunk el odáig, hogy teljesen meg lehessen kutatni, amikor a magántulajdonban lévõ épületet megvásárolta a Rosenberg Hungária Kft. Felújítva vendégházként szerették volna mûködtetni. Elsõként a magyar tulajdonost, dr. Szekeres József ügyvezetõ igazgatót sikerült meggyõznöm, hogy ez egy különleges, értékes ingatlan, melyet érdemes lenne tovább kutatni. Õ kötélnek állt. A feltárás során kiderült, a török dzsámi teljes egészében áll, csak a minaretje van részben visszabontva, de abból is 10 méternyi fölmenõ fal ma is áll, és benne még a csigalépcsõbõl is 9 eredeti lépcsõfokot megtaláltunk. Mindez meggyõzte az új tulajdonosokat, és folytatódhatott a munka!

Dr. Szekeres József, Rosenberg Hungária Kft.: Beleszerelmesedtünk a dzsáminkba
– 1998-ban egy nagyon jól sikerült évzárás után társam, Karl Rosenberg úr felvetette, hogy vásároljunk egy lerobbant házat, amit a cég majd felújít. Itt szeretett volna megszállni magyarországi üzleti látogatásai során. Körülnézve Esztergomban, a Duna-parton, a vár alatt egy régi épületet találtam. A várról rápillantva gyönyörû látványt nyújtott, s reméltem, mindez Rosenberg úr tetszését is megnyeri majd. Rosenberg úr azonban inkább meglepett volt, mert ennyire idõs házra azért nem gondolt. Idõközben ugyanis kiderült, hogy az épület már az 1500-as években állt, és az 1600-as években építették át dzsámivá, ma pedig szigorú mûemlékvédelem alatt áll. A felújítása így nem is történhetett másképpen, mint a Balassa Múzeum felügyelete alatt. Megkerestük hát a múzeum igazgatóját, dr. Horváth István urat. Megtekintettük a helyszínt, majd az irodájában beszélgetni kezdtünk. Horváth úr olyan lelkesedéssel, odaadó, önzetlen szeretettel beszélt Esztergom történelmi emlékeirõl, a dzsámiról, ami az ingatlannal a tulajdonunkba került, hogy egyszerûen beleszerelmesedtünk ebbe az épületbe. Rosenberg úrral mindketten szeretjük a történelmet, s úgy döntöttünk, helyreállítjuk ezt a mûemléket. Felajánlottuk a múzeumnak, hogy mi finanszírozzuk a munkát, és a múzeum irányításával végezzük el a feltárási és felújítási munkákat.
– A döntésünket egy korábbi személyes élményem is befolyásolta. Egy külföldi utam során sétálgattam egy kisvárosban. Azt vettem észre, hogy egy épületen, amely nagyon szépen helyre lett állítva, egy táblát helyeztek el: „felújította a Siemens AG”. Ugyan így egy másikon, harmadikon egy másik nagynevû cég neve állott. Valójában már akkor megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó, hogy vannak ilyen társaságok, akik ilyesmire is képesek. Jó volt erre visszagondolni akkor, amikor mi is úgy döntöttünk, hogy felújítjuk ezt az épületet. Úgy éreztem, ezzel nekünk is sikerül valami olyasféle többletet adni az embereknek, ami túlmutat a mindennapi munkánkon.
– Összesen 1500 m3 föld kitermelésére került sor régészeti módszerekkel. Az egész feltárás és a felújítás során dr. Horváth István volt az a szakember, aki vezette,  figyelte, ügyelte, segítette a munkánkat. Gyakorlatilag napi kapcsolatba kerültünk vele. Átbeszéltük a terveket, kikértük a véleményét, a régészeti, történelmi információkra ala-pozva igyekeztünk a tervezõket abba az irányba vinni, hogy a felújítás eredményeként olyan épületet kapjunk, amely hiteles képet ad majd errõl az épületrõl. Persze a felújítás során – a feltárt adottságoknak megfelelõen – számtalanszor át kellett alakítanunk a terveinket. Rengeteg késõ délutáni, esti elfoglaltságot adott nekünk mindez, s Horváth úr idejét, erejét nem kímélve mindig ott volt velünk. Jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, s számomra óriási megtiszteltetés, hogy egy ilyen különleges, szaktudással rendelkezõ emberrel dolgozhattam, hogy ilyen közel engedett magához. Az az alázat, szerénység, ahogyan õ a város értékeihez, az ezzel kapcsolatos munkákhoz hozzááll,  olyan kivételes adottságra utal, ami mindenképpen nagy tiszteletet érdemel.
– Ez egy különleges, a XVII. században, 1605-ben épült mûemlék, a valamikori török birodalom területén ez a legészaknyugatibb dzsámi, egy erõdtemplom, amely a várfalra épült. Különleges, mert egy gyilokjáró megy keresztül az épületen, ahol egykor a katonák közlekedtek, amikor a várat védték. Különleges, mert a minaretje egy átjáróval van ellátva, de azért is, mert az épület kétszintes, az alsó szinten egy középkori utat találunk, a felsõ szint pedig a szakrális tér. Ilyen templomot, török dzsámit ezen kívül csak egyetlenegyet találhatunk. Európában több nincs belõle.
– A dzsámi mellett áll az ún. Malom bástya, a késõbbi török fürdõ. Vitéz János ideje elõtt ez egy egyköves malom volt, amellyel gabonát õröltek vízi meghajtással. 1470-tõl pedig 210 éven keresztül itt egy vízgép mûködött, amely a Malom bástya mellett lévõ toronyból a vizet a várba juttatta fel. Mi ezt a szerkezetet reneszánsz vízgépnek neveztük el. Az 1400-as évek nagyszerû technikai vívmánya volt a maga 62 méter emelõmagasságával. Minden elismerésünk az elõdeinkké, akik ezt akkor meg tudták valósítani. Késõbb ezen a területen egy fürdõt alakítottak ki a meleg víz hasznosítására, s ez egészen az 1950-es évekig közfürdõként mûködött.
– A mellette lévõ harmadik épület egy vasöntöde, ahol prímási öntöde mûködött, majd ezt egy Petz nevû  úriember bérelte. Õ maga a dzsámi épületében lakott, és itt üzemeltette a vállalkozását. Külön érdekesség, hogy Petz úr alapította meg az esztergomi Marógépgyár elõdjét, a Szerszámgépgyárat is.

– Még egy kutatásom nyúlik vissza ugyancsak 1969-ig. A Víziváros déli végében, pont ott, ahol a mese egy eltemetett török fürdõrõl szólt, egy kertet be akartak építeni. Már az építési engedélyek is megvoltak. Három kutatóárkot ástunk, s kiderült az épület oly annyira áll a föld alatt, hogy a boltozat indítása is megvan, tehát a kupolája magasságáig be volt temetve.
– Megtaláltuk a török fürdõt és a 4,5 méter magasan kiálló városfalat, amelyet ha teljesen feltárnánk, 9 méteres lenne! De veszélyben volt itt egy sokszögalakú bástya és egy rondella is, amit szintén a törökök építettek. A hatóságoktól kértem, hogy védjük meg ezeket a mûemlékeket, és hosszas utánjárás után végül a Magyar Nemzeti Múzeum fõigazgatója, Fülep Ferenc vállalta az ügyet, levédette a területet, úgyhogy a tervezett ház mégsem épülhetett meg itt.
– A felsorolt események 1969-ben történtek. Negyven évvel késõbb, a tavalyi évben sikerült csak kiásnunk mindezt a föld alól. (A feltárás jelenleg is folyik.) Ezt a fürdõt a várfal oldalában a szolgaféle népek és az idegenek használták egykoron, akik nem mehettek be az erõdítménybe, a Vízivárosba. Eredeti formájában helyre lehet majd állítani.
– Régészkedésem kezdete kötõdik ehhez az épülethez. Már gyerekként, fáklyával a kezemben a pincéket bújva kerestük a mesebeli fürdõt! Negyven év után adatott meg, hogy a gyerekkori álmot, a régi öregek meséjét valóra váltsam! Igazi ajándék – mondhatjuk úgy, születésnapi ajándék – mindez, hiszen ilyen jó állapotú törökkori mûemlék bizony manapság már nem sok kerül elõ.

Cseh Teréz