BEK, EHF-kupa, bajnoki és kupagyõzelmek sorozatban
– Hogyan kerültél Dunaújvárosba?
– Tatabányán születtem, itt kezdtem kézilabdázni. 1994-95-ben játszottam egy idényt a TF csapatában, majd 1995-ben, rögtön érettségi után hívott a Dunaferr. Azóta is itt játszom, itt lakom, ide mentem férjhez, egyszóval jól itt ragadtam.
– Milyen eredményeket értél el a csapattal?
– Megpróbálom felsorolni. Ötször lettünk bajnokok és ugyan ennyiszer nyertük el a Magyar Kupát is. A nemzetközi porondon 1998-ban EHF-kupa gyõztesek lettünk, majd rá egy évre megnyertük a BEK-et is. Ráadásként a szezon végén sikerült elhódítanunk az Európai Szuperkupát is.
– És a nemzeti válogatottal?
– A 2003-as horvátországi vb-n debütáltam elõször világversenyen, ahol ezüstérmesek lettünk. A következõ év egy EB bronzot, és egy olimpiai ötödik helyezést hozott. 2008-ban, a pekingi olimpián pedig a negyedik helyen végeztünk. Ekkor kihagytam három évet, hiszen megszületett a kislányom, Virág. Az elõzõ szezonban tértem vissza a pályára, szerepeltem a válogatottban is, ám mostanra úgy döntöttem, hogy visszavonulok a nemzeti csapatból. A Dunaferr-ben még egy-két évet szeretnék játszani, ezt követõen pedig ismét elgondolkodunk a családi utánpótlás létszámának növelésén.
– Milyen volt Dunaújvárosban kézilabdázni az „aranykorban”, azaz 1998 és 2004 között?
– Nagyon jó volt mindig a közösség, és bár számos nehézséggel küszködünk manapság, de most is nagyon jó a hangulat. Régebben ez még jellemzõbb volt, hatalmas sportélet zajlott a városban. A különbözõ sportágak játékosai összejártak, közös bulik voltak, jártunk egymás meccseire, és szurkoltunk a többieknek. Így ismertem meg a férjemet, Orsó Lászlót is, aki jégkorongozó volt. Igaz hogy elkerült Fehérvárra, így az elsõ két évünk kissé kaotikusra sikeredett, de utána rendbe jöttek a dolgok, és összeházasodtunk. Emellett az is fontos, hogy a csapattársak közül többen is mentünk a válogatott edzõtáboraiba, ez pedig még jobban összekovácsolt bennünket.
– Két évvel ezelõtt vezetõi munkakört is vállaltál a dunaújvárosi nõi kézilabda érdekében. Nehéz volt a klub elnökének lenni?
– A közelmúltban adtam át másnak ezt a tevékenységet. Nagyon nehéz volt csinálni, óriási volt a felelõsség. Azt, hogy mások boldogulása, élete az én kezemben is van nem egyszerû dolog feldolgozni. Mûködött egy darabig, de az utolsó félév nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, ezért úgy döntöttem, hogy visszaadom a megbízást. A jövõben Fehér Tamás viszi tovább az elnöki teendõket, aki pénzügyi szakemberként nagyobb hatékonysággal tudja ellátni ezt a feladatot.
– Hogy látod a dunaújvárosi nõi kézilabda jövõjét?
– Jelenleg nem túl fényes a helyzet, szerintem ez az év arra fog rámenni, hogy anyagilag rendbe tegyük, stabilizáljuk a klubot. Ez most valószínûleg a legfontosabb feladat, még az eredményesség elé is kerül jelenleg. Azért nem vagyunk elkeseredve, hiszen nagyon sok tehetséges fiatal van a csapatban, akik most kényszerbõl ugyan, de be lettek dobva a mély vízbe. Úgy tûnik meg fogják állni a helyüket. Úgyhogy nem kell bennünket annyira félteni!
veér