Õskor
A legkorábbi régészeti leletek a középsõ neolitikumból (Kr.e. 6. évezred közepe – 5. évezred eleje) származnak a Rácdombról. Ezek szórvány kerámiatöredékek a zselizi kultúra jellegzetes díszítményeivel, néhány szemétgödör, valamint két zsugorított sír a településrõl.
Dunaújváros történetének elsõ fénykora a korai és középsõ bronzkorra esik (Kr.e. 3. évezred második fele – 2. évezred elsõ fele). A mai város két tell-kultúra elterjedési területének középsõ részén fekszik. A nagyrévi és vatyai kultúra hozta létre a környék két jellegzetes tell-települését a Duna menti löszháton: a Koziderpadlást és a Rácdombot. A nagyrévi kultúra korai szakaszában a telepek szerkezete állandó mozgást mutat, a kisebb csoportokat alkotó házak helye az idõk során folyamatosan változik A kultúra késõbbi korszakában a házakat a fõ égtájakhoz tájolták, a házaknak állandósult a helye. Rögzültek a település határai is, a Koziderpadláson elõkerültek egy kerítõ fal nyomai. A telep két helyiségbõl álló, vályogfalú házai egyikében egyedülálló, kürtõs tûzhelyet tártak fel.
A nagyrévi lakosság és a nyugatról érkezõ kisapostagi kultúra népének betelepedése alakította ki a vatyai kultúrát, mely az Égeikumot leszámítva a korabeli európai fejlõdés egyik csúcspontját jelenti. Több száz települést magába foglaló területét a Kárpát-medencében egyedülállóan, erõdített földvár-lánccal védte. Egy másik, a mai Budapesttõl a Mohácsi-szigetig nyúló Duna-menti erõdvonal legnagyobbja (290×185 m) a Dunaújváros-Koziderpadlás. Földrajzi, stratégiai és méretbeli jelentõsége után itt feltételezhetõ a kultúra központja. A temetõ több ezer sírja közül mintegy 1600-at sikerült feltárni. Ez Európa legnagyobb e korból származó temetõje.
A lelõhely névadójává vált egy összetartozó bronzmûvességnek, majd a tell-kultúrák utolsó fázisának. A kozideri korszakot elrejtett bronzkincsek jelzik Kárpát-medence-szerte. Ebben az idõszakban Nyugat-Európa felõl egy kisebb néphullám érkezik, a lakosságot elûzve otthonaiból elsöpri az útjába kerülõ kultúrákat. Végül az ideig-óráig még megmaradó koziderpadlási tell is lakatlanná válik.
Majd csak a késõ vaskorban, a kelta törzsekkel népesül be kissé újból a környék. Városunk nem bõvelkedik kelta leletekben: szórványosan jellegzetes kelta hólyagos boka- vagy lábperec, lándzsacsúcsok, fibulák kerültek elõ, néhány sír a vasmûtõl délre, de település kézzel fogható nyomára eddig nem sikerült ráakadni. Szintén itt került elõ az az éremkincs, mely a kelta mûvészet sajátos emlékcsoportjának jelentõs lelete: mintegy 300 darab négydrachmés ezüst.
A Kr.e. 1. század közepének hadieseményei átrendezik a törzsi szállásterületeket. Ez a vidék a Dunántúli-középhegységtõl a Dunáig és a Sióig az eraviscusoké. A törzsek megélték, sõt túlélték a római foglalást, kerámia- és eszköztípusaik továbbélésének bizonysága szerint életük a provinciában csaknem zavartalan volt.

Római kor
A mai Dunántúl római meghódítására és katonai megszállására több lépcsõben, évtizedek alatt került sor. A Duna vonalát követõ pannoniai limesen az 1. század közepére épült ki a védmûrendszer: a táborok egymástól kb. 20 km-re épültek ott, ahonnan a túlsó oldal jól szemmel tartható, kikötésre alkalmas hely, esetleg folyami átkelõ közelében. Intercisa antik forrásokból ismert neve arra utal, hogy ezt az erõdöt akkor alapították, amikor északra és délre már álltak hasonló castellumok. A katonai tábor az Öreg-hegy löszplatóján épült föl a 90-es években elõbb földbõl és fából, késõbb kõbõl. A mintegy 175×205 méteres nagyságú castellum építéséhez a budai hegyekbõl szállították a szükséges nagy mennyiségû építõkövet. Védmûveit, szerkezetét, belsõ elrendezését a birodalmi normák határozták meg. Helyõrsége mindvégig kisegítõ hadászati egység, 500, majd a 3. században 1000 fõs auxilia volt, a csapatokat 92-tõl név szerint ismerjük. A 180-as évek elejétõl közel egy évszázadon át a kis-ázsiai Hemesa városából származó szír íjászok állomásoztak itt. Ez az idõszak Intercisa fénykora: a tábor köré épült polgári település (kelta bennszülöttek, a katonacsaládok és veteranusok, kereskedõk és iparosok kezdetben szerényebb, falusias, a 3. században városias telepe) ekkor éri el legnagyobb kiterjedését. A táborban és azon kívül feltárt, valaha gazdag belsõ díszítésû lakóépületek és a romjaikban is impozáns középületek, valamint a néhai lakóik tehetõsségét bizonyító, ritkaságszámba menõ sírmellékletek utalnak a castellum és a település különleges rangjára. Nagy lendületet adhatott fejlõdésének a két császári látogatás is 202-ben és 214-ben. A feliratok tanúsága szerint a településen beneficiarius állomás ügyelt a körzet közbiztonságára, több – elsõsorban vallási – collegiumát ismerjük, és vámállomás is mûködött itt. Intercisa messze túlszárnyalta a hasonló katonai határtelepüléseket.

A szír katonaságot elsöprõ barbár betörés 260 táján nem tette lakatlanná a környéket, de a 4-5. században a település fokozatosan összébb szorul, s temetõket nyitnak a korábbi lakónegyedekben. Az erõd falait megerõsítik, átépítik (a sarkokra legyezõ alakú tornyok kerülnek, a nyugatra nyíló kaput is toronnyal zárják el), s lassan az egész polgári települést lebontják, s beköltöznek az erõdbe. A defenzívába szoruló késõ római kormányzat legfeljebb egy-egy szakasznyi katonaságot, 40-50 fõs határõr egységeket tudott biztosítani, ezek a régi erõd valamelyik sarkába épített toronyerõdökben állomásoztak. Intercisa ún. Restkastell-e a tábor DNy-i részén állt.
Valeriát 433-434-ben végleg átengedik a hunoknak: kivonják a katonaságot és kitelepítik a lakosságot. A lakatlan tábor használható épületeit elõbb a népvándorláskor népeinek vezetõi lakják, majd évszázadokra kõbányává válik a magyar közép- és újkorban.

Népvándorlás kora
A római provinciát ellenállás nélkül birtokba vevõ hunok számára nem volt jelentõsége az egykori római limes-erõdnek, a dunai átkelõhely fölött messze távolig terjedõ kilátást nyújtó lakótoronyba mégis kisebb hun õrség költözött. Egyik vezetõjük halálakor törhették össze sajátos rituáléjuk szerint az itt elõkerült rézüstöt, egyik harcosuk lányának a sírja pedig a víztorony építésekor került elõ. Távozásuk után (455) után Intercisa erõdje sok évig üresen málladozott. Csak nem sokkal 500 elõtt költözött be egy germán, feltehetõen sveb nemes úr családjával. Sírjaik, gazdag mellékletekkel, a falakon kívül kerültek elõ a 20. század elején. Véletlen, hogy a vidéket 510 és 568 között benépesítõ germán langobardok régészeti emlékei eddig nem kerültek elõ Dunaújváros területérõl, hiszen a környék elhagyott római erõdítményeibõl ismertek leleteik. Egy Mathasvintha-monogramos bronzpénz mégis bizonyítja, hogy Intercisának is volt langobard ura, a rendkívül ritka ravennai veretû pénz valószínûleg egy követjárás útján juthatott ide.

Dunaújváros közvetlen körzetébõl számos avar kori települést és temetõt ismerünk. Mind a fennsíkon, mind az Alsófoki-patak mellett megtaláljuk a legkorábbi avar betelepülõk ideiglenes téli szállásait. A fennsíkon, a római temetõtõl délre került elõ mintegy száz lakógödörbõl álló, árokrendszerrel védett falujuk – ilyen nagy kiterjedésben elsõként az országban. Az avarok vezetõje is Intercisa falai között lakott, jelenlétét egy közép-ázsiai szogd vagy perzsa eredetû sisak aranyozott bronz csúcsa bizonyítja. 670 után lovakkal gazdagon temetkezõ népesség települ le az Alsófoki-patak Baracsi úti részén. Az Alsófoki-patak-mentiek 8. századi – környezetükbõl kiemelkedõ – rangjára utal a lovassírok és az öntött bronz övveretes férfiak nagy száma.
Intercisát vagy környékét 796 nyarán elérték Nagy Károly hadai, az avarok önálló politikai uralma ekkor biztosan véget ért. Hogy mit jelentett mindez a helyi egyszerû emberek életében, arról egyelõre nincsenek megbízható régészeti, még kevésbé írásos adatok.

Középkor
A honfoglaló magyarok 900-ban veszik birtokukba a Dunántúlt. A környéken megtelepedõ elõkelõ közösséghez tartozó kislány magányos sírja a vasmû területérõl került elõ. A 10. századi köznép 45 síros temetõje a Pincesortól nyugatra, a castellumtól körülbelül 100 méterre volt. Településük nyomai eddig nem kerültek elõ, szórványos leletek arra utalnak, hogy az egykori castellum falai között lakhattak.
A 11. századi népesség a castellum maradványaitól É-ra temette el halottait. A Dunaparton feltárt, árkokkal határolt település a 11-13. századra datálható. Nyeregtetõs házai 3×3,5 méteresek voltak, járószintjüket a földbe süllyesztették, földbevájt kemencéiket a bejárattal szemben alakították ki. Dunaújváros déli határában, a Puszta Szent Egyház nevet viselõ dûlõben a tatárjárás során elpusztult egyhajós, apszissal záródó templom alapjai kerültek elõ. A cinteremben 211 12-13. századi sírt tártak fel. A pénzmellékletek szerint néhány halottat már a templom pusztulása után, a 13. század második felében temettek ide. Az egykori falu nyomai eddig még nem kerültek elõ.
A Duna egyik szigetén állt, Szent Pantaleonról elnevezett monostort 1238-ban említi elõször oklevél egy peres ügy kapcsán. A görög rítusú szerzetesek lakta monostor építtetõje és építési ideje ismeretlen, de erre feltehetõleg még az 1054-es egyházszakadás elõtt került sor. A sziget maradványait a század elején kikotorták a folyamszabályozás során, így a monostor egykori szerkezetére vonatkozó egyetlen forrásunk Lázár deák 1528-ban kiadott térképe. Az apát ugyanannak az Andornok nemzetségnek a tagja volt, amelynek vára a szárazföldön állt, talán a mai Rácdombon. A tatárjárás során, 1242-ben a nemzetséggel együtt a monostor és a vár is elpusztul. A 16. században már Boccaccio hatását mutató pajzán anekdotát mesélnek a szigeti romról.
A 13. század második felében a romos épületek és a falu királyi adományozások következtében több ízben tulajdonost vált, végül annak a Zsadány, illetve a belõle származó Szentkirályi és Almási nemzetség birtokában kötnek ki, amelyek a török idõkben tûnnek csak el forrásainkból. Pentele templomát elsõ ízben a 14. század közepén említik, egy évszázaddal késõbb a szomszédos apostagi és almási plébániák már a pentelei filiái, leányegyházai.

Törökkor
A 16. században gyakran vonulnak át Pentelén magyar és török hadak, illetve követségek. Buda elfoglalása után, 1541-ben a törökök Pentelét a budai vilájet budai szandzsákjába, azon belül is a budai náhijébe sorolják be. A 16. századi defterek viszonylag pontos képet adnak a falu lélekszámáról, gazdasági teljesítõképességérõl és az egyre nagyobb összeget kitevõ adóról, melyet török földesuruknak fizettek a pentelei jobbágyok. Az új magyar földesurak, a Paksy család tagjai azonban – az ország más meghódított területeihez és az egész magyar nemességhez hasonlóan – itt sem mondtak le jogaikról, és a másfél évszázados hódoltság alatt folyamatosan beszedték járandóságaikat. Pentele a kettõs adóztatás ellenére sem pusztult el, sõt 180-185 fõs lakosságával a nagyobb falvak közé tartozott. A lakosság csak az 1593-1606-ig tartó “tizenötéves háború” idején menekül el az állandó hadszíntérré váló országrészbõl.
A békekötés után visszaszivárgó magyarok mellé a törökökkel együttmûködõ rác (szerb) lakosság települt a Balkánról. Az 1630-as években a törökök palánkvárat építettek a Rácdombra, hogy véget vessenek a magyar végvári katonaság rajtaütéseinek. Ezt a magyarok 1661-ben felégették, újjáépítésére a következõ évben került sor. A 300 katonát befogadó új palánkot – melybe dzsámit is emeltek –, illetve a mellette levõ, rácok lakta váralja települést és a római castellum köveibõl épült vendégfogadót, valamint a magyarok települését Evlia Cselebi, a nagy utazó írja le élénk színekkel. A német császár követe – egyben kéme –, Henrik Ottendorff ugyanakkor, 1663-ban rajzot is készít az erõdítményrõl és környékérõl.
 A török uralmának véget vetõ felszabadító háború alatt Pentele lakosságának nagyobb része elmenekült vagy elpusztult. A falu 1686-ban szabadult fel, ekkor és a következõ évben maga Lotharingiai Károly is megfordult a településen, amelynél pontonhíd biztosította a keresztény seregek összeköttetését a Duna bal partjával.

Pentele az újkorban
A harcok során elmenekült rác lakosság lassan visszatért. Az 1690-es években azonban mind a visszatelepült, majd ismét szétszóródott, mind az újonnan érkezett rácokat az átvonuló császári csapatok rekvirálása mellett a földesúri adó, s a kincstár követelései is sújtották. Mindezek valószínûleg szerepet játszottak abban, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején a pentelei rácok egyszer sem fordultak fegyverrel a kurucok ellen.
1715-ben Pentelén még színtiszta, görögkeleti vallást követõ rác lakosság élt. 1727-ben az 57 jobbágycsalád között már magyarokat és szlovákokat is találunk. Utóbbiak a Tót utcában (ma Petõfi Sándor utca) laktak.
1736-ban báró Száraz Györgyné Árva Daróczy Katalin 70 református magyar gazdát telepített Rác-Pentelére, õk kezdték építeni a Magyar utcát (az elmúlt évtizedekben Vöröshadsereg útja, ma Magyar út). Egy részük azonban hamarosan eltávozott. Elköltözésük oka valószínûleg szabad vallásgyakorlásuk korlátozása volt. A falu benépesítésének folyamata 1743-44-ben fejezõdött be, ekkor Rudnyánszky József földesúr római katolikus magyar családokat telepített Pentelére.
Kialakultak a lakosság vallásának megfelelõ egyházi szervezetek is. A görögkeleti vallású rácok 1696-ban szervezték meg egyházközösségüket. A római katolikusok 1748-ban a veszprémi püspök által kiküldött páter Antalffy Bonaventura ferences szerzetes vezetésével építették fel elsõ templomukat, a mai „ráctemplom”-ot. 1752-ben Padányi Bíró Márton püspök a települést önálló plébánia rangjára emelte. A kisméretû templom a katolikus egyház számára hamarosan szûknek bizonyult. Ezért kezdték el a hívek építeni a mai katolikus templom helyén 1769-ben új, jóval nagyobb templomukat. Ennek elkészülte után a régi kis templomot Rudnyánszky József 1774-ben átengedte a görögkeleti közösségnek. A pravoszláv papokat 1778-tól ismerjük név szerint.
A rác nemzetiségû görögkeleti lakosság az 1740-es évektõl tartott fenn iskolát. A római katolikus magyarok tanítót az 1740-es évek második felétõl alkalmaztak, iskolaépületük feltehetõen 1760-ban készült el. A tankötelesek azonban csak a téli hónapokban látogatták többé-kevésbé rendszeresen az iskolákat.
1767-ben az Urbarium bevezetésekor 148 telkes jobbágy-, valamint 9 zsellércsalád lakta a települést, amelynek hivatalos neve Duna-Pentele lett. A lakosság fõfoglalkozása a földmûvelés, azon belül a gabonatermelés volt. A jobbágyok mozgalmai a földért, a használatukban lévõ mezõgazdasági területek és az állattartást biztosító legelõk védelméért a 17. század vége óta folyamatosan nyomon követhetõk.
A 18. század eleje óta egyre szaporodó dunai vízimalmok a század második felére Dunapentele megélhetésének másik fõ forrásává váltak. 1770-ben a penteleieknek már 10 hajómalmuk volt a Dunán. A molnárok 1748 óta a megyei molnárcéh engedélyével leánycéhbe tömörültek. Önállósodásuk két évtizedes harc után a 18. század legelején következett be.
Az 1767. évi úrbéri pátens tagosításra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtására Pentelén csak 1804-1808 között került sor: ekkor történt meg az úrbéri és majorsági földek valóságos és végleges különválasztása. A legelõk elkülönítését 1824-ben hajtották végre. A tagosítások során elkövetett úri visszaélések miatt Pentelén is tiltakozott a jobbágyság. 1836-ban Szórád Márton csizmadiamester vezetésével népgyûlésen adtak hangot elégedetlenségüknek.

A fejlõdés csúcspontját Dunapentele 1833. február l5-én érte el: az uralkodó ekkor emelte mezõvárosi rangra a települést. A vásártartási jog elnyerése az iparos és kereskedõ réteg megerõsödését eredményezte és fellendítette a dunai hajómolnárok forgalmát is. A 19. század elsõ felében 34 iparos és l5 – többségében izraelita vallású – kereskedõ élt Dunapentelén.
1848-ban a polgári forradalom jobbágyfelszabadító intézkedéseit követõen a telkes jobbágyok Pentelén is a használatukban lévõ földek szabad tulajdonosai lettek. Megszabadultak a feudális kötöttségektõl, az egyházi tizedtõl és a földesúri kilencedtõl. A zsellérek földhöz juttatása itt is elmaradt, a földesúri haszonvételek (malom- és kocsmatartás, húsmérés) továbbra is léteztek.
A mezõvárosban 237-en jelentkeztek nemzetõrnek. 1848 õszétõl a polgári forradalom vívmányainak, valamint a nemzeti függetlenségnek a védelme összekovácsolta a lakosságot. Pentele a szabadságharc katonai eseményeibõl kimaradt ugyan, de 1849 februárjában Dunapentele népe és elöljárósága megtagadta a hûségnyilatkozatot Ferenc Józsefnek, s az ideiglenes osztrák megszállás késõbbi idõszakában is az ellenállás különféle eszközeit szegezte szembe a császári akarattal. A rebellis magatartásnak büntetõkülönítmény kiküldése, fenyítés, hadisarc többszöri kivetése lett az eredménye.
A forradalom és szabadságharc leverését követõen a polgári átalakulás említett vívmányai változatlanul megmaradtak, de a nemzeti függetlenséget az önkényuralom váltotta fel. Ezekben az években befejezõdött a szabad paraszti birtokok telekkönyvezése, s így kialakult az a középparaszti réteg, amely a II. világháborúig meghatározó gazdasági és politikai ereje lett a településnek. Dunapentele az 1870. évi közigazgatási törvény végrehajtása során elvesztette mezõvárosi jogállását, s ettõl kezdve a polgári közigazgatás egész idején (1872-1950) nagyközségi státussal bírt.
A 19. század közepén a rác lakosságnak 24, a magyarnak 313 gyermeke volt tanköteles. Az 1850-es években az izraelita hitfelekezet is iskolát létesített. A felekezeti iskolák „elközösítésé”-re, a községi fenntartású új iskolaépület államsegéllyel történõ felépítésére 1870 táján került sor. Másfél évtized múltán ennek az iskolának a padjait koptatta Pentelei Molnár János festõ (1878-1924), aki elõször néhány, a Benczúr-iskola szellemében komponált bibliai témájú festményével és rutinosan megfestett csendéleteivel keltett feltûnést. Képeivel 1908-tól számos díjat nyert, például 1915-ben „Paprika” címû csendéletével az állami nagy aranyérmet. Vásárlói közé tartozott az állam, s maga I. Ferenc József is, aki megfestette vele portréját és oltárképet rendelt tõle a pennsylvaniai magyarok számára.
A helyi társadalom önszervezõdése 1870-tõl a gazdasági, kulturális, közmûvelõdési egyesületek létrejöttében öltött testet. Ekkor alakult meg a Dunapentelei Casino Társaság, az önsegélyzõ egylet, az izraelita nõegylet, a Dunapentelei Önkéntes Tûzoltó Egyesület, a Dunapentelei Függetlenségi és 48-as Kossuth Kör, a katolikus kör, a Polgári Kaszinó, az ifjúsági önképzõkör, a polgári olvasókör. Az 1860-as évek közepétõl 1874-ben bekövetkezett haláláig egyik meghatározó személyisége volt a mezõváros majd nagyközség életének Rosti Pál. Alapító tagként tevékenykedett a Casino Társaságban, elnökként állt az iskolaszék élén. A jeles mûveltségû akadémiai tag a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás elkötelezett hívének bizonyult.

A kiegyezés után egyre erõteljesebben kibontakozó polgári átalakulást politikai mozgalmak – l875-ben nazarénus vallási mezbe bújtatott, erõsen szociális töltetû megmozdulás, a századforduló környékén agrárszocialista sztrájkok – fékezték. A baloldali törekvések a tanácsköztársaság idõszakában a szovjet-orosz típusú hatalmi és gazdasági berendezkedés megteremtésének kísérletében érték el tetõpontjukat.
A település lakóinak száma a polgári korszak majd egy évszázada alatt közel másfélszeresére nõtt: 1850-ben 2678, 1941-ben 3981 lakost írtak össze. A mezõgazdasági ingatlanok tulajdonviszonyaiban nem következett be alapvetõ változás, a mûvelt terület 40 százaléka nagybirtok, 60 százaléka kis- és középbirtok volt.
A községi közös, valamint az izraelita iskola a századelõn mind jelentõsebb anyagi gondokkal küzdött. Mivel saját erõbõl történõ fejlesztésükre remény sem volt, ezért a képviselõ-testület kérte azok államosítását. A Dunapentelei Állami Elemi Mindennapos Iskola 1907 õszén nyitotta meg kapuit. A két világháború között ifjúsági szervezetek, egyesületek alakultak. 1940 õszétõl két lépcsõben megtörtént a nyolcosztályos népiskolai oktatás bevezetése. 1920-tól ideiglenes, majd l925-tõl állandó óvoda mûködött az iskola épületében.
A második világháború évei jelentõs megpróbáltatással jártak: 1941-tõl egyre gyakoribbá váltak a katonai behívások, jegyrendszer sújtotta a polgári lakosságot, 1944 nyarán sor került a zsidók deportálására. Harctereken hõsi halált halt katonáit és a polgári áldozatokat siratta Dunapentele népe, s értetlenül állt a haláltáborokban kivégzett zsidók sorsa elõtt. A harci események következtében az épületek egy része teljesen elpusztult vagy súlyosan megrongálódott.

1945 tavaszán a német megszállást a szovjet Vörös Hadseregé váltotta fel. Megalakultak a demokratikus pártok, parlamenti választásokra került sor, mégis az 1948 júniusában megalakult Magyar Dolgozók Pártja ragadta magához, szovjet segítséggel, a hatalmat. Létrejött az egypártrendszer, megteremtõdött a proletárdiktatúra kiépítésének lehetõsége.
Dunapentelén a földreform végrehajtása során megszûnt a nagy- és középbirtok, meghatározóvá a kisbirtok vált. Megkezdõdött a háborús károk felszámolása: 470 lakóház, a római katolikus és a görögkeleti templom épülete, a nagyközség hivatala, az iskola épülete mellett újjá kellett építeni az út- és vasúthálózatot, az áramszolgáltatást, a kereskedelmi hálózatot és az ipari üzemeket is. Ezt, a lakosság összefogására épülõ, nagyrészt helyi erõforrásokra támaszkodó folyamatot törte meg az 1948 júniusától kiépülõ kommunista diktatúra.

Dunaújváros
A Magyarországon célként kitûzött gyorsütemû iparosítás érdekében a Magyar Dolgozók Pártja határozatot hozott egy új vaskohászati kombinát és hozzá kapcsolódó lakótelep felépítésérõl. A minisztertanács 1949. december 28-án Dunapentelét jelölte ki a Dunai Vasmû Kohászati Kombinát telepítési helyéül. A dunapentelei löszhát a déli országhatártól szükségesnek vélt távolsága miatt, geopolitikai döntés alapján került kiválasztásra. 1950 tavaszán kezdõdtek meg az elõkészítõ munkák, s május 2-án a város, majd október 10-én a gyár építése. Átalakult a természeti környezet, ott, ahol évszázadokon át mezõgazdasági mûvelés folyt, üzemek, lakóépületek alapozásai kezdõdtek meg. Négyszögölenként 45 filléres „megváltási” összegért megszabadították a penteleieket évezredes földjüktõl. Döntõen megváltoztak Dunapentele lakosságának élet- és munkakörülményei.
A rövid idõ alatt hatalmas méreteket öltõ építkezés anyag- és munkaerõhiánnyal küzdött, a technikai ellátottság színvonala sem volt megfelelõ. 1950. november 10-én párthatározat született az építkezés nagyarányú kibontakoztatásáról: nagyüzemi munkásokat irányítottak Dunapentelére, megjelölték az építkezés népszerûsítését szolgáló – fõként sajtó – eszközöket, részletesen kijelölték a párt- és tömegszervezetek feladatait.

Az építkezések az ország minden részébõl vonzották a munkaerõt, az ott dolgozók a legkülönbözõbb társadalmi rétegekbõl kerültek ki. A munkások számos kedvezményben részesültek. 1950 végén a nagyközség lakóinak száma elérte a 4200, az építkezésen dolgozóké a 7100 fõt. A kezdetben csupán a vasmû építõi számára épülõ lakótelepet a minisztertanács 1951 március végén várossá nyilvánította. A kor szellemiségét jól tükrözi, hogy 1951. november 7-én Sztálin lett az épülõ új város névadója. Sztálinváros magába olvasztotta Dunapentelét is, a gyárat Sztálin Vasmûnek hívták ezentúl. 1956 októberében visszatértek a Dunapentele és Dunai Vasmû elnevezéshez. A vasmûvet a forradalom leverése után sem keresztelték vissza, de az MSZMP intézõbizottsága és a városi tanács 1957. április 3-án tartott együttes ülésének határozata nyomán a város tovább õrizte Sztálin nevét – egészen 1961. november 26-ig.
Sztálinváros megépítése az elsõ ötéves terv legfontosabb célkitûzése volt. Az építkezés méreteit jól példázzák a beruházások számadatai: 1950-ben 400, 1951-ben 600 millió, 1952-ben 1,2, 1953-ban 1,4 milliárd forintot fordítottak Magyarország elsõ szocialista városának és a vasmûnek a felépítésére.
A népesség gyors növekedése oktatási, kulturális, egészségügyi, közmûvelõdési stb. intézmények létesítését követelte meg. Sorra épültek az óvodák, általános és középiskolák, a vasmû szakmunkás-igényének kielégítésére kohászati technikum és ipari szakmunkásképzõ kezdte meg mûködését.
Az 1950-es évek elsõ fele ideológiailag, s ezzel összefüggésben mûvészileg igen izgalmas korszak volt. Az új, ún. szocialista realista irányzat – közkeletû nevén a „szocreál” – célja a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” mûvészet megteremtése volt. A város létrejöttének idõpontjából természetesen következik, hogy az egész magyar szocreál korszakot a legösszefogottabban, legjellemzõbben képes bemutatni. Központjának 1956 elõtt megvalósult része a magyar építészettörténet egészének is fontos alkotóeleme, az országban egyedülállóan átfogó képet nyújt a kor építészeti, képzõmûvészeti törekvéseirõl.

1953 nyarától bizonytalanság és pesszimista megítélés jellemezte a szovjet vasércre épülõ vasmû, valamint a város jövõjével kapcsolatos állásfoglalásokat. Egyre határozottabbá váltak a kommunista diktatúra politikai eszközeit és gazdasági koncepcióit bíráló vélemények. A társadalmi méreteket öltõ elégedetlenségnek értelmiségiek és munkások egyaránt hangot adtak.
Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc idején 24-en vesztették életüket a városban. A megszálló szovjet alakulatok ellen szabadságküzdelem bontakozott ki, de a katonai túlerõ november 7-én megadásra kényszerítette a szabadságharcosokat. 1957-ben megkezdõdtek a megtorlások, több mint 30 fõt állítottak bíróság elé.

Sztálinváros újra Magyarország elsõ szocialista városa lett, az 1953-ban visszafogott beruházások újabb lendületet vettek. Más – elsõsorban könnyûipari – üzemek is idetelepültek, a város népessége dinamikusan növekedett. Sorra épültek a lakóházak, óvodák, általános és középiskolák. A mûszaki fõiskolát 1969-ben alapították.  A városépítés újabb korszakai – az 1950-es évekhez hasonlóan – a magyar építészet irányzatainak, eredményeinek és hibáinak bemutatására és értékelésére a legteljesebb mértékben alkalmasak.

A közmûvelõdési, közgyûjteményi intézmények között jelentõs helyet foglal el az 1951-ben alapított városi, ma Intercisa Múzeum és az 1953-ban átadott Bartók Béla Mûvelõdési Ház, ma Bartók Kamaraszínház és Mûvészetek Háza. Az 1970-es évek közepétõl a Munkásmûvelõdési Központ és Könyvtár – utóbbi ma József Attila Könyvtár – is a közmûvelõdés fontos intézményévé vált.
Az építkezés kezdeti idõszakában a sportélet néhány futballmeccsre, pingpongcsatára és sakkpartira korlátozódott. A munkáslétszám növekedésével a sport területén új igények fogalmazódtak meg, s a politikai vezetés is eszközként használta a sportélet élénkítését az elsõ szocialista város vonzóvá tételében. A hatvanas évek közepén a helyi sportolók élvonalba kerülésével kezdõdött, majd a létesítmény-hálózat fejlesztésével folytatódott az a folyamat, amely 1988-ban a nemzet sportvárosa cím elnyeréséhez vezetett. 
A helykiválasztás végül is a településhálózat fejlesztése szempontjából szerencsés volt. Az 1991-ben megyei jogú város rangra emelt Dunaújváros a korra jellemzõ szigorú tervezettsége ellenére egyre inkább természetes, „nõtt” várossá fejlõdött, a régió kulturális, kereskedelmi, közigazgatási központjává vált.

Összeállította az Intercisa Múzeum
kollektívája Buza Andrea muzeológus
vezetésével