Dr. Simanovszky Zoltán sohasem másoknak akart megfelelni
– Honnan indult ez a nagy ívû, tartalmas életpálya?
– Az akkor Magyarországhoz tartozó Máramarosszigeten születtem 1942-ben. Apai õseim sóbányászok voltak Aknasugatagon, Aknaszlatinán, anyai részrõl pedig parasztcsalád leszármazottja vagyok. Miután Észak-Erdélyt újra Romániához csatolták áttelepültünk a kis hazába, édesapám ugyanis katonaszökevénynek számított, így nem voltunk biztonságban. Vas megyében, Devecseren és Szentgotthárdon töltöttem a kisgyerekkoromat, majd Tatára költöztünk, ahol az Eötvösben érettségiztem. Kamaszként minden érdekelt, rengeteget olvastam – mondhatni mindenevõ voltam –, így az ELTE bölcsészkarán tanultam magyar-népmûvelés szakon. Költõ akartam lenni, de beláttam, hogy ehhez nincs elég tehetségem. Már a diplomaszerzés idején tudatosult bennem, hogy eltévesztettem a pályaválasztást. Azért dolgoztam egy évet népmûvelõként, majd ötöt tanítottam is Budapesten az Arany János Gimnáziumban. Eközben megtaláltam azt a szakmát, ami nekem való, így a tanítás mellett esti tagozaton tanultam a Marx Ká-roly (ma Corvinus) Közgazdaságtudományi Egyetemen.
– Magyar tanárból közgazdász lettél, újratervezés – mondaná a GPS!
– Hát valahogy így, de muszáj volt keresni valami reálisabb, logikusabb szakmát. Budapesten, a Külkereskedelmi Fõiskolán kezdtem politikai gazdaságtant tanítani 1972-ben. Nagyon szerettem elõadni az akkor éppen csak tûrt tõkés gazdaságról, a szoc. pol.-t pedig kötelezõ volt oktatni ha akarta az ember, ha nem. Nagyszerû hallgatóállomány gyûlt össze akkoriban a fõiskolán, az elõadások mellett hatalmasakat vitatkoztunk. A mi tanszékünk afféle reakciós társaságnak számított, Zágon Ernõ tanártársam például jugoszláv partizán volt, és korábban életfogytiglani börtönre ítélték. A tanszék vezetõje Dr. Rácz Dezsõ volt, akit szellemi vezérünknek is tartottunk. 1994-ig tanítottam itt, az utolsó idõszakban már én voltam a tanszékvezetõ. Közben 1976-ban doktoráltam, disszertációmat „Élelmiszeripari tõkés kooperációk” címmel írtam. Iszonyú nehéz volt a témához anyagot találni, alig volt dokumentáció, így a nem igazán nyilvános minisztériumi levéltárban kellett kutatnom. Aztán ahogy egyre több szabad levegõ áramlott be a Kárpát-medencébe, a 80-as években végre hivatalosan is elkezdhettük tanítani a Külker Fõiskolán a polgári közgazdaságtant. A mikro- és a makroökonómia tantárgyfelelõse és elõadója lehettem. A rendelkezésre álló magyar nyelvû szakirodalom szinte csak elmélettörténetbõl állt, így magam raktam össze a tananyagot angol nyelvû könyvekbõl. 1985-ben jelentette meg a fõiskola a „Polgári közgazdaságtan alapjai” címmel az elsõ komolyabb munkámat. Ezen kívül még vagy 15 könyvet írtam illetve szerkesztettem, fõleg a közgazdaságtan témájában, de van köztük számviteli és informatikai tanulmány is. Igyekeztem a felsõoktatásban használható könyveket írni.
– Budapest után nem volt visszalépés Tatabányára kerülni?
– Elõször a MÜTF (ma már Edutus Fõiskola) a Külker Fõiskola kihelyezett tagozata volt, ahol közgazdaságtant oktattam. A volt KISZ-iskolában 30-40 fõ hallgatta az elõadásokat. Amikor a tatabányaiak elhatározták, hogy az önállósodás útjára lépnek, Kovács György Zoltán, az akkori megyei elnök, és a feledhetetlen emlékû Kósa László, mint a kuratórium elnöke kapacitált, hogy fogadjam el a tanszékvezetést. Meggyõztek, igazi, nagy kihívást éreztem egy új felsõoktatási intézmény létrehozásában, így nejemmel együtt (aki angol tanár) ideköltöztünk, és megkezdtük a munkát a MÜTF-ön. Elõször Sárberekben laktunk, majd Alsógallán, a Tompa utcában találtunk egy szép házat. Az 1995 és 1999 közötti idõszak nagyon emlékezetes periódusa az életemnek. Óriási pezsgés, jobbító szándék és tenni akarás jellemezte az alakuló fõiskolát. Nagyon nehéz volt ebbõl kiszakadni, ám 1999-ben nem hosszabbították meg az éppen lejárt szerzõdésünket. Hirtelen úgy éreztem magamat, mint a futballista, aki hiába játszik jól, az edzõje mégis hirtelen lecseréli. Nagyon rosszul esett, de ma már visszagondolva azt mondom, ez volt az addigi pályafutásom legjobb váltása.
– Ezt hogy érted?
– Nem maradtam munka nélkül, már megvolt a szakkönyvek kiadására és forgalmazására alakult Tri-Mester nevû vállalkozásom, emellett pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem meghívására Csíkszeredán tanítottam közgazdaságtant. Havi kétszer vonatoztam a Székelyföldre vendégprofesszorként. Fárasztó volt, de szívesen csináltam, nagyon jó emberi kapcsolatokra tettem szert. A felszabadult idõmet a könyvkiadásra fordítottam, hiszen hiányoztak a fõiskolai szintû szakkönyvek. Mintegy harmincat adtunk ki és forgalmaztunk, volt olyan, amelybõl 15 ezer példány is elfogyott. Például ma is kurrensnek számít a mikro- és makroökonómiai feladatgyûjteményünk. Ez a tevékenység anyagilag is helyre tett, így a nyugalmamat és a békémet tulajdonképpen a MÜTF-rõl való eltávolításomnak köszönhetem. Ment is a szekér 2008-ig, azóta viszont nagyon visszaesett a tankönyvek iránti kereslet. A mai diákok – de elmondhatjuk ezt a felnõttekre is – nem hajlandóak olvasni! Mára mindössze öt fõiskolai könyvesbolt mûködik az országban, ebbõl egy a miénk, Tatabányán. Szerencse, hogy jól mûködik a webáruházunk (www.trimester.hu), ennek a bevétele tartja fenn manapság a vállalkozást.
– Mikor kezdted a világjárást?
– 2003-ban rendetlenkedni kezdett a szívem. Én ezt isteni figyelmeztetésként éltem meg, eljött az ideje, hogy bepótoljam mindazt, amit az azelõtti negyven évben a napi 16 óra munka miatt elmulasztottam. Úgy döntöttem, hogy törõdök magammal, beteljesítem régi vágyamat, elutazok mindazon helyekre, amikrõl eddig csak olvastam. Egy életem van, ha ezt elpazarlom, senki nem adja vissza! Azelõtt sem az volt a célom, hogy különféle embereknek és szituációknak megfeleljek, így most is – szerencsére anyagilag megengedhetem magamnak – a saját utamat járom. Öt földrész 67 országában fordultam meg, van egy sportcipõm, amely minden utamon velem volt. Hol a feleségemmel, hol egyedül fedezem fel a világ csodáit. Voltam a Távol-Keleten, Kínában, Tibetben, eljutottam Peruba, Tanganyikába, Kenyába és Zanzibárba, New Yorkban és Izlandon is jártam, mindenhonnét hoztam egy plüssállatot, tele van velük a kandallóm környéke. Érdekes viszont, hogy például nem jártam még a magyarok kedvenc kirándulóhelyén, Görögországban. Még szeretnék eljutni Iránba, megcsodálni a perzsa és sumér kultúra kincseit, emlékeit.
– Melyek a legemlékezetesebb élményeid?
– Hála Istennek, volt egypár. Amikor megpillantottam az egykori Inka Birodalom romvárosát, Machu Picchut, egyszerûen leesett az állam. Igazi katarzis volt a Taj Mahal – amelyet a XVII. században élt Sáh Dzsahán császár építtetett szeretett felesége, Mumtáz Mahal halálakor –, annyira meghatott, hogy kis híján elsírtam magam. Vagy Kambodzsában egy parkban játszó zenekar, amelyben minden zenésznek hiányzik valami testrésze, amelyet úgy veszített el, hogy aknára lépett… Vagy vidámabb dolog Pekingbõl: a központi vasúti pályaudvaron többször is bemondták: Kövidinka! Nem tudtam mire vélni, pedig ez a kifejezés a kínai nyelvben azt jelenti: minden utas figyeljen! Persze mi magyarok inkább a jóféle fehérborra asszociálunk.
– Bort is termelsz. Hogy jött a szigligeti telekvásárlás?
– A 70-es években vettünk egy gyeptengert, amelyen 450 négyszögöl elhanyagolt szõlõ, némi gyümölcsös, meg egy kis ház állt. Úgy gondoltuk, jó lesz kikapcsolódásnak. A munka azonban annyira lefoglalt bennünket, hogy szinte alig jártunk a telekre. Elröppentek az évtizedek, és én közben rájöttem, hogy ez is fontos része az életnek! Így hétvégén kocsiba vágjuk magunkat, és irány Szigliget! Ma már kétlakiak vagyunk, alig várjuk, hogy ott lehessünk. Felújítottuk a házat, be is rendeztük, kényelmesen elférünk ott is. Mindent magunk csináltunk, eltûnt a gaz, szép, gondozott kis birtokunk van a vár tövében, ahol csak az õzek és vaddisznók jönnek hívatlanul hozzánk.
– Úgy érzed, mindent elértél az életben, amit célul tûztél ki magad elé?
– Még nagyon sok helyre el szeretnék jutni, és legalább nyolcvan éves koromig dolgozni akarok. A nyugalom, az anyagi függetlenség, a béke, a családi tûzhely melege, Judit a megértõ feleség megadatott nekem, hála az égnek. Ez maga a teljesség, bár az unoka még hiányzik, akit felelõsség nélkül, maximálisan elronthatok! Szakmai téren vannak hiányosságok – például egyszerûen meguntam, és félredobtam a kandidátusi disszertációmat –, az a baj velem, hogy nagyon sok mindenrõl nagyon sok mindent szeretnék tudni, így igazán semmiben sem tudtam elmélyülni. Ugyanakkor ismeretszerzés szinten azt hiszem majdnem mindent sikerült magamba szívnom, ami érdekelt. Hátralévõ éveimet, napjaimat úgy szeretném szeretni, mint a szõlõt: minden darabjában gyönyörködni, minden egyes fürtjét külön-külön babusgatni. Azt hiszem, csak így érdemes!
Veér Károly
 |
A fenti cikket is megtekintheti modern, |