Cselenyák Imre, Dorog idei Rauscher-díjasa

– Meséljen arról, hogyan került Dorogra?
– Házasság révén. 1987-ben egy bulgáriai nyaraláson ismertem meg a feleségemet, akivel ma is megosztom a hétköznapok élményeit, az ünnepek nyûgét, a gyereknevelés fárasztó csodáját. Különös, hogy én az elsõ perctõl fogva – s ez már a megismerkedésünk évétõl számít – kedvelem Dorogot, otthon éreztem magam benne, nagyon gyorsan barátokra leltem, már a második alkalommal kilátogattam a focimeccsre, és egy csapásra Dorog szurkoló vált belõlem. Grosics és Buzánszky váro-sában az ember nem is tehet mást, óhatatlanul rajongania kell a futballért. És a feleségem is imádja a labdarúgást, néha meg is jegyzi félig komolyan: engem a férjem azért vett feleségül, mert szeretem a focit. Sokan hiszik, hogy budapesti vagyok, de ebbõl csak annyi igaz, hogy ott is laktam kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évet. Egyébként Kelet-Magyarországon születtem egy Nyírkáta nevû faluban.

– Irodalmi pályáját zenészként kezdte. Mennyire meghatározó szegmense Cselenyák Imre életének a színpadi élet 2011-ben?
– Karakteresen. Nem feltétlen, mint aktív zenész, bár idén õsszel is már volt két föllépésem, de a zene jelenléte az emlékeimben állandó prioritást élvez. Ahogyan Hrabal mondotta: „a múlt a második jelenünk”. Valamennyire át vagyok itatva harmóniával, ráadásul énekelek a dorogi Hallelúja kórusban. Egy vagyok a zenével, mondataimnak ösztönszerûen ritmust adok, soraim dudorásznak. A kettõ egymás nélkül számomra elképzelhetetlen. Most eszembe jutott, milyen lehet egy botfülû író, és tényleg nem tudom, hogyan lehet dallam nélkül írni.

– Az Oláh c. novellájában Gelu Pãteanu* markáns véleményét olvashatjuk a kortársmûvészet már-már érthetetlen, keszekusza mivoltáról. Ön hogy vélekedik a mai magyar irodalomról?
– Könyörtelen. Aki tudja az elbeszélõ-mûvészet titkát, azt az úgymond „szakma” elhárítja vagy mellõzi, amely egyet jelent az ártással. Tudniillik például, ahogy a futball vagy a színészet mérhetõ, az irodalom kevésbé, most valóban keszekusza. A focicsapat, ha gyõz, nagy az öröm, legközelebb több nézõ látogat ki, idõvel lesz több pénz is. A színész, ha remek, zseniális, a közönség imádja, s az mindkét félnek megfelel. Az író, ha ír egy jó könyvet, amit az olvasók elkapkodnak, rajongva beszélnek róla, az még nem jelent semmit. Attól még a „szakma” olyan goromba tud lenni hozzá, hogy csoda. Pedig magunk között szólva ez helytelen viselkedés, egy jól mûködõ országban az olvasó szava szent. Mint gyakorló könyvbarát is az írás mellett, akár ki is kérhetném magunknak, hogy lenézik az olvasókat. Aztán meglehet, hogy egészen másról van szó. Talán túl sokan akarnak megélni az irodalomból, de alkotás nélkül, és ösztönösen védik a privilégiumukat, tehát minden olyan mesemondó-elbeszélõ felbukkanása veszélyeket rejt számukra, akik jóban vannak az olvasók tömegeivel. Én csak nevetek ezen, mert nekem ugyan nem kell kegyelemkenyér, én a helyezkedés, gyûlölködés helyett regényeket írok, nem is keveset, és olvasóimmal kokettálok.

– A Rauscher-díj a legnagyobb mûvészeti elismerés Dorogon. Mit jelent ez az Ön számára?
– Két éve vizsgáltam meg jobban a Rauscher-díjat, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem csak regionális elismerés. Akik eddig megkapták – nem is mind dorogi –, igenis jelentõs életmûvet, alkotásokat hoztak létre. Szinte valamennyi kitüntetett országosan elismert, de van közöttük nemzetközileg is kiemelkedõ mûvész. Lelkük rajta, hogy máshol mások kiknek adományoznak díjakat, de Rauscher-díjat érdemtelenül még senki sem kapott. Úgy fogalmaznék, hogy ezt a díjat a dorogi képviselõ-testület szavazza meg, de hordereje ennél kiterjedtebb. Mindenkivel, akik eddig megkapták, büszkén vállalok sorsközösséget. De hozzá kell tennem, meglepett a testület határozata. Szó sincs róla, hogy az alkotásaimat nem tartanám erre érdemesnek, inkább a bevett gyakorlat hitette ezt velem. Az volt mindig a meggyõzõdésem, hogy az ilyen elbeszélõ regényíróknak, mint amilyen én vagyok, egyszerûen nem jár semmilyen díj.

– A regényeit hogyan sorolná be az irodalomba?
– Vigyáznom kell, nehogy magam is beleessek abba az alapvetõ hibába, hogy a szakma ítészeinek szemüvegén keresztül kezdjem szemlélni a magam alkotásait, mert abból semmi jó nem sülne ki. Az eddig megjelent 23 kötetem közül hét kortársirodalom, amelyeket neves kiadók adtak ki, s amelyekben hitet teszek a hétköznapok ragyogása, az apró adomák szükségessége, az élet ambivalens szépsége mellett. Olvasóimnak egy része igen kedveli a novelláimat, kisregényeimet, szívük szerint õk is így írnának magukról, ha lenne hozzá vénájuk, mondják. Hanem sem az életem, sem a munkásságom nem lenne teljes, ha nem született volna meg Jean-Pierre Montcassen. A Puedlo kiadó alapötletére hatalmas munkához láttam, s egyszerre csak elkezdtek sorba megjelenni történelmi kalandregényeim ezen a néven. Óegyiptomi, görög, római, arab, japán témákban kezdtem megvalósítani gyermekkori álmaimat. Nagyon fontos volt megtalálnom bennük a magam útját, amely egyaránt örömére szolgált alkotónak, olvasónak. Ma már kiterjedt levelezést folytatok nagyszerû emberekkel határokon belül és túl, regényeimnek a száma meghaladta a 100 ezres példányt, amely siker úgy vélem az olvasmányosságnak, a felelõsségnek, a szelíd bölcseletnek, a sajátságosan kalandos, szellemes és pajzán történetvezetésnek az eredménye. Sokan az én korfestõ regényeimen keresztül szerették meg a múltat, és alig várják, hogy kezükben tarthassák a következõ kötetem.

– Említette, hogy írásai az önmegvalósítás mellett utat is mutattak életének. Mi az a filozófiai keretrendszer, amelyben elhelyezné Cselenyák Imrét, a magánembert?
– Igen, jó kérdés. A múlt értékeit olyan tisztán szeretném továbbvinni, ahogy azok akkoriban megfogalmazódtak. Nagyra tartom Kantot, Hegelt, Sartre-t, Kierkegaard-t, Bibót, Freudot… hadd ne soroljam õket tovább, de igazából az ókori filozófusok hoznak lázba. Talán azért, mert a technikai fejlõdés még nem telepedett rá az emberi elmére, s az akkoriban kimondott bölcsességek biztosan és méltán örök érvényûek. Hogy is mondta Kung Fu-Ce? „Amit nem akarnál magadnak, ne tedd soha mással.” Kicsit talán már elcsépelt aforizma, de nem tudja mindenki, hogy ez jóval Krisztus elõtt lett kimondva. Sokan úgy emlegetnek, mint a nõi olvasók kedvence. Többek között ezt vállalom, és mindenképp egyetértek a költõ Aiszkhülosz szavaival: „Hallgass a nõkre, még ha nõt nem is szeretsz!” Nos, akkor mit szóljak én, amikor pedig szeretem a nõket! Igyekszem rehabilitálni Arisztotelészt, hiszen – az egyébként számos fizikai butasága mellett – korszakalkotó filozófus volt, akinek Politika címû mûve nagy hatást gyakorolt rám. „…az ember természeténél fogva állami életre hivatott élõlény…” Vagy egy másik örök igazsága: „aki jól akar uralkodni, annak elõbb engedelmeskedni kell megtanulnia.” Ilyen beállítottság után mondanom se kell, milyen nehéz nekem ezekben a terhes idõkben. Az élet azonban mindig tartogat számunkra valami érdekességet, ezért érdemes megvárni mindig a holnapot. Azt kell mondanom, én már elköteleztem magam az elbeszélésnek, és csupán életem végéig fogom mûvelni. Mert úgy van az, Ciceró szerint is, hogy: „Ami hasznos annak, aki kapja, nincs terhére annak sem, aki adja.” Folytathatnám kedvenc bölcseim sorát, de gondolom, a cikk terjedelme sem lehet végtelen, inkább azt ajánlom, aki úgy gondolja, olvassa regényeimet, melyek akár Cselenyák Imre, akár Jean-Pierre Montcassen álnevem alatt jelentek meg.

– Ha egy idõkapszulában üzenhetne a jövõ újságíró, illetve író nemzedékének, mi lenne az?
– „A múlt a második jelenünk. És az a szebb, aki szebben fejezi ki magát”. Hrabal idézetei után azért nekem is van útravalóm. Kedves írástudók! Akik nem képesek érthetõ formában közölni közlendõjüket, ne is írjanak másnak, csak maguknak. Az is szép dolog ám. Nem vagyok a modern kortársmûvészet ellen, hiszen nekem is vannak hajmeresztõ ötleteim, de gyûlölöm, ha az irodalomban vagy bármely más publicisztikában szerepet játszik az aktuális divat. Egy író legyen hiteles krónikás vagy mesemondó, és a homályos kifejezések helyett igyekezzen inkább világos szavakkal mély lenni. Legalábbis próbaképpen. Meglepõ dolgokra fog ráébredni. S ha ezt kipróbálta, és továbbra is jóban van magával, utána lehet olyan mély, mint a feneketlen kút, és olyan magvas, hogy átszakítja a földkérget.

Taizs Gergõ