Trianon évfordulóján idõutazásra invitálom az olvasókat. Aki velem tart, azzal 93 évet röpülünk vissza az idõben, és bepillantunk a békediktátum megszületésének kulisszatitkaiba. A múltidézésre a konferencia résztvevõit hívom segítõknek, azon keveseket, akik évekkel késõbb mûveikben bátran feltárták a könyörtelen valóságot. 
 
1918 novemberében Németország kapitulál, Párizs lázban ég. A templomokban megkondulnak a harangok, a házakon, ablakokban, kirakatokban, kávéházak és szállodák felett a gyõztes szövetségesek zászlói lobognak a késõ õszi szélben. Az utcákon tolong a nép. Az emberek mosolygó arcán a kiengesztelõdés, a megbékélés öröme. Azonban a Hotel Crillon mogorva épületének zárt ajtói mögött és a francia külügyminisztérium tágas szobáinak lefüggönyözött rejtekeiben egyesek máris hozzálátnak az engesztelhetetlenség, a bosszú romboló munkájához.

A Quai d’Orsay vörös szalonjában, Pichon francia külügyminiszter fogadótermében már ott tolongnak a békekonferencia fõszereplõi: Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke, Robert Lansing amerikai külügyminiszter, Henry White nagykövet, Edward House ezredes, Bliss tábornok. Lloyd George brit miniszterelnök és kíséretében Balfour külügyminiszter. Aztán Georges Clemenceau, a gyõztes Franciaország miniszterelnöke és hadügyminisztere, André Tardieu, a francia-amerikai hadügyek fõmegbízottja, no meg Foch marsall, a szövetséges hadak fõvezére. Rövidesen megérkeznek a francia fõvárosba a gyõztes államok küldöttségei is. Miniszterek, államtitkárok, nagykövetek, tábornokok, vezérkari tisztek, diplomaták, publicisták, gazdasági és pénzügyi szakértõk. 1918 decembere az elõkészítõ munkálatokkal, ismerkedésekkel, dossziérendezgetésekkel és a csinosabbnál csinosabb balkáni kurtizánokkal való szórakozással telik el…
A tulajdonképpeni munka csak 1919. január elején kezdõdik. Január 18-án kerül sor a békekonferencia ünnepélyes megnyitására Versailles-ban. Egyes józanabb hangok korábban azt javasolták, legyen a konferencia Londonban, de ezt az ötletet elvetik. Az üdvözlõbeszédet a francia köztársasági elnök, Raymond Poincaré tartja. „A gyõzelem teljes, most már csak az van hátra, hogy e gyõzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.” Féktelen mulatozás, lakomák, parázna tivornyázás az elõkelõ hotelszobákban, szalonokban. Hónapokon át. Kifelé, a külvilág felé megkezdõdik a diplomáciai színjáték.

A Négyek s az igazi döntéshozók
A történetírás hivatalos verziója szerint Európa elsõ világháború utáni sorsát, a békekonferencia „nagyjai”, a gyõztes államok vezetõ politikusai, vagyis az amerikai Woodrow Wilson, a brit David Lloyd George, a francia Georges Clemenceau és az olasz Vittorio Orlando határozták meg. Õk alkották a Négyek Tanácsát. Ezt a testületet – mely látszatra a végsõ döntéseket meghozta – nevezték Legfelsõbb Tanácsnak is. Valójában mindannyian mellékszereplõk ebben a diplomáciai komédiában. Az olasz miniszterelnököt, Orlandót kivéve mind szabadkõmûvesek. Kiválasztásuknál az igazi döntéshozók arra is figyeltek, hogy a háború alatt, illetve a békekonferencia idején csak olyan elnökök, miniszterelnökök kerülhessenek be a „szövetséges és társult hatalmak” legfelsõ vezetésébe, akik befolyásolhatók, zsarolhatók. Mind a „négy nagynak” volt olyan rejtett, sötét folt a múltjában – panama, visszaélés, csalás, erkölcsi megtévelyedés -, amelynek napvilágra kerülésétõl rettegtek.

Amikor a gyõztesek Versailles-ban összegyûlnek, az igazi döntéshozók is elküldik bizalmi embereiket a tárgyalásokra, hogy azok kimenetele biztosan az õ stratégiai céljaikat szolgálja. Az amerikai küldöttséget látszatra Wilson elnök vezeti. Csak statisztaszerepet játszik Mandel House „ezredes” mellett, aki rendkívül befolyásos ember. 1912 óta rendszeresen felkeresi az európai fõvárosok kormányköreit, és látogatásait a háború idején is folytatja. A békekonferencia idején House ezredes hatalma csúcspontján áll. Õ a legkeresettebb ember. Miniszterelnökök, nagykövetek és delegátusok nap mint nap felkeresik a Hotel Carltonban lévõ lakosztályában. A másik fontos személy Bernard Baruch, aki ugyan tanácsadóként van feltüntetve, valójában az amerikai pénztõke vezérkarát képviseli Versailles-ban. Baruch az elsõ világháború alatt – az Egyesült Államok Hadiipari Hivatala vezetõjeként – kétszázmillió dollárnyi vagyonra tesz szert. Most feladata a jövedelmezõ kormánymegrendelések szétosztása. Nagy-Britanniát a közismerten ingadozó személyiségû David Lloyd George képviseli. Elmaradhatatlan kísérõje Sir Philip Sassoon, Mayer Amschel Rothschild leszármazottja, aki a brit Privy Council, azaz a Titkos Államtanács tagja ekkor. Itt a konferencián Sassoon Lloyd George titkáraként tevékenykedik, így a legtitkosabb tanácskozásokon is részt vesz. A francia küldöttséget Clemenceau miniszterelnök vezeti, tanácsadója Georges Mandel, aki születésekor még Jeroboam Rothschild névre hallgatott. A politikai sztárok között „szuperpolitikusnak” számít.

A „nagyokat” kísérõ szakértõk, néha harmincan is, órákig várakoznak az összezsúfolt elõszobákban. A nagyhatalmak vezetõi zárt ajtók mögött tárgyalnak Versailles-ban, a kisebb államoknak nincs beleszólásuk a döntésekbe. Ahogy Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere 1921-ben kiadott emlékirataiban találóan fogalmaz: „Itt mindenki csak titkolózva és suttogva beszél nagy jelentõségû kérdésekrõl. A nyilvános gyûléseken már elintézett ügyek felett döntenek. Az egyezkedés és alkudozás zárt ajtók mögött folyik.”
A békekonferenciának nincs elõre meghatározott szerkezete, vagyis elfogadott eljárási rend nélkül ül össze. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a felmerülõ ellentéteket a gyõztesek s kis szövetségeseik elõbb maguk között tisztázzák, és miután ez megtörtént, megjelennek a konferencián a legyõzöttek, és kialkudják a tényleges megállapodást. Nem így történik. A kis és nagy szövetségesek egymással is viszálykodnak, valamennyi delegáció retteg attól, hogy új, ellenséges tárgyalófelek jelennek meg a színen, akiknek mûködése azt is felboríthatja, amit korábban már elértek. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy egy idõ után elvetik a legyõzöttekkel tervezett „végleges” tárgyalások ötletét, és a békébõl a vesztesek meghallgatása nélküli, igazságtalan diktátum lesz.

Minden csak szemfényvesztés
1919 januárjában a színjáték elkezdõdik. Ötvennyolc különbözõ bizottság, több hónap alatt, mintegy kétezer tanácskozást tart. Azok, akik a vitákat irányítják, a határozatokat meghozzák, egy pillanatig sem gondolnak felelõsségük súlyára. A tapasztalat hiánya, a tudatlanság, a részrehajlás és a hiúság végzetesen befolyásolják ezt a konferenciát. Azon kevesek, akik tisztán látják a helyzetet és megfontolásra érdemes tanácsokkal szolgálnak, kétségbeesve tapasztalják, hogy bírálataikat sorra visszautasítják. Raymond Poincaré, a francia köztársasági elnök Gyõzelem és fegyverszünet címû munkájában beismeri, mennyire megdöbbentette Clemenceau-nak a tájékozatlansága. Szerinte a „Tigris” valóban sok mindenrõl nem tudott és sok mindenrõl megfeledkezett. A legfontosabb kérdésekben is tájékozatlan. Az eléje terjesztett adatanyagot egyáltalán nem ismeri. Elhamarkodottan és megfontolás nélkül ítélkezik. „Csak két rögeszméje van: Elzász-Lotaringia régi határainak visszaállítása és az »antidemokratikus« Osztrák-Magyar Monarchia megsemmisítése. Clemenceau-t ezen a két kérdésen kívül semmi más nem érdekelte…” Az angolokat Közép-Európában csak a román petróleumforrások izgatják. Az olaszokat az adriai kérdés köti le. Wilson kizárólag rögeszméinek él: az „igazságot” hirdeti a népeknek… Az amerikai elnökkel szemben mindenki bókol, a háta mögött mindenki kineveti.
A konferencia egyik szellemi irányítója André Tardieu – Bratianu román miniszterelnök bizalmasa és legjobb barátja. Tardieu a határmeghatározási javaslatok kidolgozásával megbízott albizottság elnökeként mindenben szabad kezet kap. Rendelkezik a cenzúrával, tetszése szerint befolyásolja a világsajtót, amelyet a csehekkel és a románokkal együtt irányít. A zsákmányra éhes kis szövetségesek óriási területeket követelnek, egyikük egészen Berlin közeléig, a másikuk Erdélyen át Budapestig akar terjeszkedni. A csehek folyosót akarnak Magyarországon keresztül, amely lehetõvé tenné, hogy egyesüljenek Jugoszláviával. A szerbek le akarják nyelni Albániát, az olaszok viszont Fiumétõl Törökország közepéig akarnak uralkodni. A megvesztegetést végzõ ügynökök pedig rohannak az újságok szerkesztõségeibe, hogy készpénzért államaik legképtelenebb követeléseit is propagálják.
A versailles-i békekonferencia küldötteinek zöme nem látogatja rendszeresen az értekezlet üléseit. Azon kevesek pedig, akik komolyan veszik feladatukat és megjelennek a fõ- és albizottságok ülésein, többnyire ugyanannak a monoton színjátéknak lehetnek szem- és fültanúi, mivel az összejöveteleken legtöbbször ugyanazok szólalnak fel. A tisztességes és kíváncsi delegáltak közé tartozik Henri Pozzi is. (Pozzi francia újságíró az elsõ világháború elõtt és alatt a Le Temps munkatársa és az Agence des Balkans szerkesztõje volt. Versailles idõszakában, két éven keresztül rengeteg jegyzék, okirat, tanácskozás az õ jelenlétében történt.) Pozzi a fõ- és albizottsági ülésekrõl a következõket jegyzi le: „Komoly vita nem is volt. A tárgyalás kilenc esetben tíz közül, párbeszéd alakjában zajlott le. A felszólalók betanult szereposztással szónokoltak, a jelen lévõ meghatalmazottak pedig végül az elnök által támogatott elõadó álláspontját fogadták el. Amennyiben mégis valamilyen vita merült volna fel, módját ejtették, hogy a hosszúra nyúló civakodásnak elejét vegyék.” Ugyanezt a színpadias hangulatot vette észre az amerikai külügyminiszter, Lansing is, aki 1921-ben megírt visszaemlékezésében a következõ megjegyzést tette: „A nyilvános üléseken mindenki tudta, hogy a vitákat csak a karzat számára rendezik. Minden csak szemfényvesztés volt.”
Pozzi észrevette: „Azokkal a kevesekkel szemben, akik kifogásolták, hogy a szónokok által felhozott érvek erõltetettek, túl merészek vagy elfogultak és ezért magyarázatot követeltek egyik vagy másik kérdésben a konferencia vezetõsége igen óvatosan járt el: a válasszal rendszerint adós maradt a legközelebbi ülésig. Ekkor azonban már vagy nem tértek vissza a szóban forgó ügyre, vagy megint idõ elõtt, még az érdemi disputát megelõzve berekesztették a tárgyalást, hogy elejét vegyék minden újabb vitának.” 1919. május 8-án, miután egyhangúlag elvetik azt a felvetést, hogy népszavazással döntsenek a vitás területek – Erdély, Kárpátalja, a Felvidék, a Délvidék – hovatartozását illetõen, a nagyhatalmak delegáltjai, az Ötök Tanácsa kijelöli a Monarchia, illetve a Magyarország utódállamainak határait. Úgy, hogy a legilletékesebb fél, Magyarország képviselõit még meg sem hívták a békekonferenciára.

A kivégzés közelnézetbõl
Errõl az egyik rangos brit részt vevõ, Harold Nicolson számolt be, 1933-ban megjelenõ Peacemaking (Békekészítés) 1919 címû visszaemlékezésében: „Délelõtt az osztrák határok záró felülvizsgálata, reggeli után a Rue Nitot-ba hajtok, hogy Balfourt felkészítsem. Itt Marie de Medicis mosolya alatt kell az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról a legutolsó fokon dönteni. Ebben a szobában születik meg a végleges döntés, nehéz drapériák és a szélesre tárt, kertre nyíló ablakok mellett, amelyeken keresztül behallatszik a szökõkutak és a kerti locsolók csobogása.
Magyarországot ez az öt elõkelõ úriember fogja feldarabolni, hanyagul és felelõtlenül szétszedni, miközben a víz az orgonabokrokat öntözi és a szakértõk aggodalmasan figyelnek, mialatt Balfour szunyókál, Lansing erdei manókat rajzol a jegyzettömbjébe, Pichon pedig elterpeszkedik a széles karosszékben és pislog, mint egy bagoly… Erdéllyel kezdik néhány sértõ szóváltás után, amelyet teniszlabdához hasonlóan ütöget egymáshoz Tardieu és Lansing, délig leamputálják Magyarországot. Ezután áttérnek Csehszlovákiára, miközben a nyitott ablakokon keresztül zümmögnek a legyek, és Magyarország északról, valamint keletrõl is meg lesz csonkítva… Ami a jugoszláviai határt illeti, a bizottságok jelentését változtatás nélkül elfogadják. Ezután jöhet a tea és a habcsók…”
Kilencvenkét éve, a háborúban legyõzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, mint hazánkat. Magyarországot nem megbüntették, hanem kivégezték. Ahogy Tardieu fogalmazott: „Magyarországgal szemben nincs szükség semmiféle kíméletre!”

Csurka Dóra – Magyar Hírlap