Ismét színmûvész lett Dunaújváros díszpolgára
Elugrott vizet hozni a kislányának, figyelmesen megitatta, s miközben városunk minden tekintetben legifjabb díszpolgárával a kitüntetõ címrõl beszélgettünk, egyik szeme folyamatosan a gyereken volt, mert csak édesanyja, nagyanyja és nagyapja vigyázott rá. S ahogy a virgonc, gyönyörû csöppséget néztük, bármikor képes kijátszani az éberségüket. Nagy Ervin lelkesen beszél a városról, az elismerésrõl.
– Sportoló családba születtél, édesanyád sikeres kézilabdázó volt, édesapád focista. Te is sportoltál, miért lettél mégis színész?
– Nem voltam annyira jó futballista, mint szerettem volna, amikor ezt felmértem, akkor váltottam a színészetre. Édesapám sokáig nem tudta elfogadni a döntésem. Szerintem egészen a közelmúltig kudarcként élte meg, hogy abbahagytam a futballt. Véleménye csak akkor kezdett megváltozni, amikor meglátott Kossuth szerepében a Hídemberben. Szerintem ez volt az a pont, amikor kezdte elhinni, hogy nem döntöttem rosszul. A sportszeretete nekem is megmaradt. Így ne gondold, hogy ügyetlenül mozgok a pályán, még ma is szívesen játszom a színészválogatottban, de úgy gondolom, hogy focistaként mondjuk a Csaba II-ig jutottam volna el.
– Dunaújváros, ahol születtél, ahol gyerek voltál… Mit jelent neked?
– Az elsõ BMX-emet, az iskolámat, az elsõ szerelmem, Hingyi Beát, ahogy megpróbáltam udvarolni neki, édesanyám aggodalmait, mert késõn mentem haza, pont az udvarlás miatt. Az edzéseket, reggel 7-kor az indulást, a barátokat, s focit, a Ságvári környéki játszótereket. Összességében minden, ami ma én vagyok.
– Ezt hogy érted?
– Más vidékinek lenni, egészen mást hoz magával az, aki nem pesti zsúrfiú. Ez nem naivságot jelent, hanem sokkal inkább látásmódot, a dolgokhoz való hozzáállást testesíti meg. Ambiciózusabbak, ugyanakkor mégis tisztábbak vagyunk mi, akik nem Pesten születtünk. Egyfajta védjegyet jelent vidékinek lenni. Én mindig is büszke vagyok arra, hogy Dunaújvárosból jöttem. A vidékiség, ugyanúgy,ahogy a sport, egyaránt a részeimmé lettek. A küzdelmet, a csapatjátékot, a kitartást tanultam meg általuk. Szükségem is volt rá, egyszer négy napom volt egy olyan szerepre, amelyet addig soha nem játszottam. Megoldottam. Szerintem mindezek nélkül esélyem sem lett volna rá.
– Ahogy veled beszélgetek, úgy látom, hogy felesleges megkérdeznem, melyik a kedvenc szereped…
– Pontosan – neveti el magát. – Jól gondolod, én nem az a színész vagyok, aki kivágja és elteszi az alakításairól szóló írásokat. A jövõn, a holnapon, a további szerepeken gondolkozom, nem a múlton merengek. A kivágásokat meg elintézi édesanyám.
– Díszpolgár lettél.
– Nagyon büszke vagyok rá. Ilyen nagy elismerést az ember életpályája végén szokott megkapni, egyfajta lezárásként. Így különösen nagy dolognak tartom, hogy a szülõvárosom már most erre érdemesnek tartott. Mondtam, hogy ez egy különleges város?
Dunaújváros Info