Vázlat a régi ember ünnepérõl – karácsony kapcsán
A hajdan volt „karácsonyi asztal”-ra emlékezve, a kartali Piroska néni (Magyar Andrásné Csóré Piroska) mondta el, hogy apja az éjféli mise után: „behozott három szem almát (a kamrából), egyet kivitt a kútba, na aszongya ebbõl isznak az állatok, hogy olyan egészségesek legyenek (mint az alma), egyet meg beletett a vödörbe, a vízbe, aszongya (a családnak) errõl meg (ti) igyatok egész vízkeresztig, hogy ilyen szép pirosak legyetek. A harmadik almát meg szétvagdosta, és aszonta vegyetek ebbõl mindnyájan (…), hogyha valamikor elmentek a családból, így, mint ahogyan az alma egybe’ volt, így jöjjünk össze.”
A régi ember hitte, hogy a téli „napfordulat” misztériumában, amikor meghal, s még ugyanabban a pillanatban meg is születik az új életet adó, áldott fény; (Megváltó támad Isten akaratából) éjféli harangszókor aranyossá válnak (vagy borrá változnak) a vizek, a kút vize is, s ha benne megmeríti az almát, amely számára az élet „egész”-ségét idézte meg, az szakramentummá lényegül. Játékával e magasztos éjjelen a minden-kerekség része lett (jószágával együtt), s részese majdan az elkövetkezõ esztendõben Isten áldásának.
A természetben élõ ember a világot, a Mindenséget kereknek észlelte: „kerek határ”, „kerek világ”, s e kerekség kellõs közepét, a „föld köldökét” szentnek tartotta. A moldvai csángó-magyarok szerint „a föld köldökirû, ha van szó, az mindenkinek az a hely, hul született, ahul õsapáink tájai, ahul él az ember, ahul nyeri mindennapi kenyerit, ott hul ismeri az egész világot”. A föld köldökét az égi biztos ponttal, féltekénken az északi sarkcsillaggal az „égig érõ fa” kötötte össze (az eget tartó világoszlop, a Mindenség tengelye), amelynek csúcsán a Teremtõ trónol, aki rendet tesz a világ látszólagos káoszában, s jeleket támaszt, amelyekkel tudatja a rendet, s parancsait. Õ rakta az ég búrájára a csillagokat (s alkotta a csillagképeket), a Napot és a Holdat, azokat az égi lényeket, akik az égig érõ fa körül keringenek fáradhatatlanul. Ezek segítségével tájékozódott a régi ember, mind a kerek világ, mind a kerek esztendõ és nap születést, életet, halált hordozó, ciklikusan váltakozó tartományában, a tér-idõ misztikus mezején…
…Isten kerek esztendeje tizenkét más-más ágat, hónapot hajt, a tizenkét hónap ötvenkét hetét virágzik, s az ötvenkét hét három nagy ünnepet (karácsony, húsvét, pünkösd) terem. A három aranyalma archaikusabb felfogásban a Nap keltének és leszentülésének három kardinális helyét jelölte, jelentette: a téli és a nyári napfordulati, s a két napéjegyenlõség azonos helyét.
Az évkört már az ókorban tizenkét egyforma idõtartamú részre tagolta az ekliptikán körbemozgó (a régi ember által megtalált és kitüntetett) tizenkét csillagkép: az állatöv égi „képírása”. A tizenkét csillagképhez tizenkét egymást kiegészítõ tulajdonság kötõdött, földi életünk, élõ környezetünk változásainak és átváltozásainak köre, ritmusa[3]. A változások és átváltozások idõpontjaihoz már az õsidõkben kultikus cselekvések tartoztak; s fokozatosan ünneppé nemesedtek az évkör megtalált csomópontjai. A középkori keresztény ünnepek (Jézusról, Szûz Máriáról, az angyalokról és a szentekrõl való megemlékezés alkalmai) csaknem kivétel nélkül az ún. pogány ünnepek helyére kerültek. A régi formákat, „edényeket” új tartalommal töltötték meg. A középkori ember hite szerint a Teremtõ parancsára elevenné, idõszerûvé, rendezetté lett az ókor végére bálványimádássá merevedett (túlspekulált, kaotikus) szakrális gyakorlat, a Mindenség megtalált rendjéhez való igazodás módja, „módszere”…
…Az imádság utolsó két sora a Nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal. A régi falu népének a Nap (égi szerepébõl, „tulajdonságából” következõen) alkalom arra, hogy Jézust megidézze: a karácsonyi Nap például a születõ Jézust, a húsvéti pedig a föltámadót. A bukovinai székelyek téli napfordulós „pogány” tánca a betlehemi Jézust köszönti. Ahogy a karácsony éjfélen születõ Nap a határ új életét hozza, akképpen Jézus az emberét — vallják még ma is a falu öregei. A bukovinai székelyek karácsonyböjti kántálásában, a „paradicsomolás”-ban egyszerre van jelen a megszületõ (minden élet oka) és a feltámadás elõtt meghaló (az új életet halálával megváltó) Krisztus…
…A régi ember számára a világ – annak minden „mozgó és moccantalan teremtménye” – középpontra ragozódó kerek egész, amelyben minden mindennel összefügg, amelynek hierarchikus és heterogénrendszerében õ, az észlelõ, a látszólag különvaló is szervesen beletartozik; a tér és az idõ cselekvõ része, részese. Hiszi, hogy cselekvése (szokásai, szakrális játéka), annak módja hatással van a létét formáló erõkre. Hiszi, hogy szükség van rá, hogy az Úr aktív, „pozitív hõsnek” teremtette. Karácsonya ezért valóságos. Nem emlékünnepet ül, hiszen hitében Krisztus mindennap, minden évszakban minden elevenben mutatja magát, s minden karácsonyon benne az õ szívében, lelke szalmaágyán születik meg.
Minden karácsonyon újra, meg újra bemegy a házba: „Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla” – és rendezi életét – a szorongással és reménnyel teli sötét napok idejének kellõs közepén megerõsíti a szeretetben. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá válik. A hites ember ilyenkor kívül kerül a téridõn, „villanásnyi” idõre Istenben él. A régiségben két alkalma volt a megbocsátásnak: karácsony és húsvét ünnepe. Karácsony napon a régi ember, ha elszakadtan élt a szülõi háztól, ha haraggal szakadt el, akkor is hazament a szülõket köszönteni („megénekelni’). Azon a napon a gyermek-Isten karéjba ölelt mindenkit, s a terített családi asztalnál, melynek közepén a Lucakor csíráztatott búzabokorban gyertya égett, Õ kért bocsánatot a haragot keltõben, s Õ bocsátott meg a megbántottban. Ez volt a karácsonyi ajándék-karácsony ajándéka; meg az éjféli mise után terített karácsonyi asztalon, melyre számos vidéken mindenbõl került „mutatóba”, ami a réteken (az „életen”) termett – a születõ új fény, az éppen akkor és ott született Krisztus áldása.
„Szerettük a nyarat – emlékezett vissza a hajdan volt idõkre Hévízgyörkön Juli néni (Sápiné Homoki Júlia) – akkor nagyon sokat dolgoztunk, télen meg csak ünnepeltünk, majd az egész tél ünnepünk volt; az volt még az igazi! Máma én se nagyon ünnepelek, meg a család se, mert mindenki csak rohan; már nem is soká élünk ebben a rohanó világban – elpotyogunk, mint a legyek”.
Molnár V. József