Az éghajlatváltozás mindenkit érinteni fog – alkalmazkodnunk kell!
– Régóta ismerjük egymást így szinte azonnal feltûnt az a kiegyensúlyozottság, harmónia, ami árad belõled. Míg mások reménytelenül keresik ezt a kincset, mintha neked sikerült volna meglelned. Mi a titka ennek?
– József Attilával vallom: „Én nem csalódom, minden szervem óra, mely a csillagokhoz igazítva jár.” Elõször is meg kellett tapasztalnom, hogy valóban van Gondviselés. Falusi parasztgyerekként a „templom közelében” éltünk, és ez áthatotta a mindennapjainkat. Egészen más azonban hinni, vagy tudni valamit. Az igazi hit csak a tudásra tud ráépülni, a személyes tapasztalatra. Azt pedig nem adják ingyen, magunknak kell – idõnként kínkeservesen – begyûjtenünk. Mások tudása, bölcsessége legfeljebb csak abban tud segíteni, hogy a nehezebb életszakaszainkban felismerjük azt, hogy milyen mértékben tértünk el saját életsorsunktól. Az útjelzõ táblákat jó tanácsok formájában tehát megkapjuk a nagypapától, nagymamától, akik elmesélik saját tapasztalataikat, ám ezekre leginkább csak legyintünk. Aztán amikor hasonló helyzetbe kerülünk, azért jó, ha eszünkbe jut. Elhinni tehát, amit a nagyszüleink mondtak nem ugyan az, mint megtapasztalni, és tudatosan beépíteni mindazt a saját életvezetésünkbe.
– Az én életemben is – mint ahogy minden embernél – elõfordultak kisebb-nagyobb zökkenõk, bukdácsolások. De szerencsére úgy vagyunk összerakva, hogy az életünk közepe táján – legalábbis a szerencsésebbek, és én azok közé sorolom magam –, szembesülnek az életközépi válsággal. Ez a Gondviselés egyfajta jelzõrendszere. Számot kell vetnünk addigi életünkkel: képességeinknek, tehetségünknek, életfeladatainknak megfelelõen történtek-e a dolgok bennünk és körülöttünk. Amikor nem érezzük jól magunkat a bõrünkben, az biztos jele annak, hogy nem azt csináljuk, vagy nem úgy csináljuk, ahogyan az a dolgunk lenne. Ezt a belsõ munkát – a velünk történt eseményeknek a feldolgozását, az üzenetek megfejtését – csak magunk végezhetjük el.
– A próbatételeknek is megvolt a maguk szerepe. Ha ezeket nem éltem volna meg, akkor nem tudtam volna azokból építkezni, s aszerint igazítani a családi életemet, a hivatásomat, a közösség szolgálatát a saját életfeladataimhoz. Mert nemcsak hiszem, de tudom, hogy hálózatban éljük az életünket. Össze vagyunk kapcsolva, és éppen ezért az ebbõl való felelõsségemet is ismernem kell, amikor életem mozaikjait rakosgatom össze. Nemcsak magamért és a közvetlen szeretteimért tartozom felelõsséggel, hanem mindenki másért is, és ez kölcsönös függésben, sors és kockázatközösségben tart bennünket.
– Egyik írásodban úgy fogalmazol, hogy egy átmeneti kor gyermekei vagyunk. Az a feladatunk, hogy vizionáljuk és felépítsük a jövõ társadalmát, amelynek a szereteten és a feladatmegosztáson kell alapulnia. Hogy kell elképzelnünk ezt a társadalmat a te olvasatodban?
– Mellé tenném még a bizalmat is. A szeretetteli viszonyulás a másik emberhez és a szükséges mértékû feladatmegosztás feltételezi ugyanis a kölcsönös bizalmat. Ez a legerõsebb köteléke egy közösségnek, köztük a házasságnak is. Fontos benne a szeretet, és hogy mindenki tudja mi is a dolga ebben az együttélésben, de feltételezi a bizalmi kapcsolatot és kötõdést, ami akkor is mûködik, ha a másik kettõ egyensúlya valamiért megbillen. A legfontosabb tehát a bizalom, és ez ugyancsak a tapasztalaton alapszik. Tudom azt, hogy a társam, a fajtám, az én közösségem ismer engem, kiáll mellettem, ha arra van szükségem, így idõnként magam is lazíthatok anélkül, hogy ebbõl a „bizalomkötelékbõl” kiesnék. A bizalomnak köszönhetõen tehát nem kell mindig a legmagasabb hõfokon szeretnem és a feladataimat felpörögve végeznem, mert akkor elégek.
– Nagyon törékeny portéka a bizalom, mert a mai világ elsõsorban az irigység kultúráját erõsíti. A versenyképesség kultusza a hagyományos értelemben vett erények helyébe a klasszikus értelemben vett hét fõbûnt helyezte. Jónak lenni ma hátránynak – de legalább is kockázatosnak – tûnhet, ha nem párosul mellé a remény, hogy ha én a másik irányába tisztelettel fordulok, nem megyek az agyára, a feladataimat pedig elvégzem, akkor bízhatok abban, hogy ugyanezt fogom visszakapni tõle. Ez maga a bizalom, mely fölszabadító erõvel bír. Ez esetben már nem a külsõ elvárásoknak kell megfelelnem. Nem kell eljátszanom a jó szerepét, amivel legfeljebb a közmegegyezésen alapuló „békés egymás mellett élés” elvárásainak teszek eleget, mert annak se íze, se bûze. Az élet akkor jó, ha mozgásban van. Ez persze olykor kellemetlenségekkel jár, és semmiképp sem kockázatoktól mentes. A bizalom légkörében azonban az alakoskodás eleve elkerülhetõ. A bizalommal azonban nem célszerû visszaélni, mert ha megtörik, akkor könnyen a hazugságok csapdájában találjuk magunkat, ami ismét örvénybe ránthatja életünket. Sok bölcs fogalmazta már meg, és jómagam is gyakran szoktam mondani: Az életem csupán annyit ér, amennyit be tudtam cserélni magamból, a saját fajtám, a saját közösségem javára. De abból is csak annyi ér valamit, amennyiben szeretet lakozott.
– Ma éppen ezek tûntek el. Elfelejtettünk szeretni, megbízni egymásban, olyannak lenni amilyenek valójában vagyunk, hogy vállaljuk önmagunkat. Egy mesterkélt világban élünk.
– Ezért vagyunk a szétesettség állapotában. A világ ma a versenyelvûségre épül, és alapvetõen nem a közösség, hanem a gazdaság által irányított. Elfelejtettük, hogy egymásba foglalt rendszerekben éljük az életünket, amelynek az alapja a természeti környezet és ebbe simul bele az emberi társadalom.
A természeti erõforrások adják a valós emberi igények kielégítéséhez szükséges javakat, melyek többsége valamely gazdasági tevékenység által jut el hozzánk. Mára azonban a gazdaság olyan mértékben terjeszkedett túl a természeti és az emberi erõforrások túlhasználatával a Teremtés Rendjén, hogy megbillent az egyensúly. A világ rendje – mely a fizikai törvényszerûségeken alapul – szétdobáltatott. A gazdaságban a versenyképesség került az együttmûködés helyére. A világot immáron a Diabolosz, a mindeneket szétdobáló, a Nagy Felforgató uralja. A legfõbb cél: a tulajdonosoknak minél nagyobb profitot biztosítani. Megfigyelhetõ, hogy egyre kevesebb ember – tulajdonosi kör – kezében összpontosulnak azok a természeti erõforrások, amelyekhez mindenki számára egyenlõ hozzáférhetõséget, azonos megfizethetõséget kellene garantálni. Farkas törvények szerint kell élnünk, ha létezni akarunk ebben a rendszerben, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy jó emberek legyünk. Versenyképesnek kell lennünk, ez pedig ma szembe megy a jó fogalmával. Ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk, a másikat le kell gyõznünk. Ebben a világban már szó nincs egészséges feladatmegosztásról. Ezért kaptuk nyakunkba a pénzügyi és gazdasági válságot. Ez a szemlélet ugyanis hosszú távon nem tartható fenn a gyakorlatban, mert az ellentétes a fizikai törvényszerûségekkel.
– Ösztönösen is érezzük azt, hogy valami több, jobb is van külön-külön mindünkben, valami másra, többre vágyunk, arra, hogy jól érezzük magunkat. Részét képezi mindennek az értékteremtõ munka is. Az ember a születésétõl fogva rendelkezik a munkára való képességgel és a munka kötelességével. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a munka tárgya hozzáférhetõ-e a számunkra, és hogy az általunk elvégzett munka hozzáadott értékébõl milyen mértékben részesedünk. A morál ma olyan állapotban van, hogy a tõkeérdek meglopja a munkavállalót, megrövidíti az államot alkotó közösséget. Teszi ezt pusztán azért, hogy kevesek egyre nagyobb vagyonra tehessenek szert. Pedig ez veszélyes játék, két okból is: egyrészt a természeti erõforrások nem állnak végtelen mennyiségben rendelkezésre, azaz a létfeltételeinket kockáztatjuk. Másrészt pedig a társadalmi feszültségek olyan mértéket öltenek, amelyek szétfeszítik a jelenlegi civilizációs kereteket. Az életben maradáshoz mindenkinek joga van. Az olyan jellegû társadalmi feszültséget, amelyet a létfenntartáshoz szükséges javak hozzáférésének kilátástalansága okozza, nem lehet rendvédelmi eszközökkel orvosolni.
– A jelek arra mutatnak, hogy az átalakulási folyamat már megkezdõdött: gazdasági válság, társadalmi elégedetlenség, természeti erõforrásválság, kedvezõtlen éghajlatváltozási hatások a mindennapokban. Sokan félnek is a beláthatatlan jövõtõl. Kinek a feladata felkészíteni az embereket? Hol kezdjük az egészet?
– Bármilyen meglepõ, de magunkon kell kezdenünk: nézõpontot kell váltanunk. Persze az kellemetlenséggel jár, mert be kell látnunk, hogy nem a külsõ környezet a hibás, nem a természeti folyamatok, nem is a társadalom, a gazdaság, vagy épp a politika. Alapvetõen nekünk magunknak kell megváltoznunk, mert Istenhez vagyunk hasonlatosak, tehát teremetõ erõvel bírunk. Ha tudom azt, hogy a természeti erõforrások szûkösek, és csak a tartamos használat tudja hosszú távon biztosítani annak fenntarthatóságát, akkor a mindennapi életgyakorlatomat is ennek megfelelõen kell átalakítanom. Lekapcsolom a villanyt, ha kimegyek a szobából, vagy kikapcsolom a számítógépet, ha nem dolgozok rajta. Fel kell ismernünk a takarékosság jelentõségét, tudatában kell lennünk, hogy mindennek ára van, ráadásul az általunk használt erõforrások elõbb-utóbb el is fogynak. Ugyanilyen fontos a hatékonyság növelése is. Erre kézenfekvõ példa az épületek energetikai korszerûsítése: a külsõ szigetelés és az egyénileg szabályozható fûtési rendszerek kialakítása. Tehát a szemléletformáláson túl van egy innovációs, technológiai beavatkozási lehetõség is, ami az alkalmazkodásunknak egy intelligens formája.
– Az állam szerepe hogyan nyilvánul meg ebben?
– Elõször is példamutatással. Az államnak és az önkormányzatoknak is el kell végezniük a hatékonyságot növelõ beavatkozásokat az általuk fenntartott intézményekben. Meg kell mutatniuk, hogyan lehet takarékosabban használni valamit úgy, hogy annak a használati értéke még növekedjék is, és az ott dolgozók körülményei is javuljanak. A megtakarításokból pedig olyasmire költhetünk, amitõl jobban érezzük magunkat, vagyis a lelki-szellemi igényeink kielégítésére is többet fordíthatunk.
– Az állam kihagyhatatlan szereplõ az alkalmazkodásban is. Ahhoz, hogy mindenki rendszer szinten tudja elvégezni saját feladatát az alkalmazkodásban, szükséges az állami szintû tervezés. Mert minden mindennel összefügg. Ha éghajlatváltozásról, vagy erõforrásválságról beszélünk, akkor azt is tudnunk kell, hogy ezek a folyamatok nincsenek tekintettel az országhatárokra. Ezek a hatások nem állnak meg ott, hogy kicsit kellemetlenül érezzük magunkat, mert picit melegebb van. Ezek – eltérõ mértékben ugyan, de – érintik a különféle gazdasági ágazatokat, veszélyeztetik azok mûködõképességét, ezáltal számos munkahely megmaradását is.
– A gyakorlat megmutatta azt is, nem elég csupán „dekarbonizálni” a gazdaságot. Magyarország az elmúlt 20 évben 40%-os üvegházgáz-kibocsátás-csökkentést ért – pontosabban szenvedett – el. Legnagyobb részét ugyanis a szocialista nagyipar összeomlása eredményezte, melynek következtében sokszázezer állás szûnt meg. A vidéki térségekben a mezõgazdaság „átalakulása” eredményezte mindezt. Az elhibázott élelmiszeripari privatizáció csak tovább rontotta a helyzetet. A lakossági fûtés céljául szolgáló földgáz – kilencvenes évek közepére történõ – elterjedése ugyan elõnyös volt a levegõ állapotára nézve, ám azt javarészt importból tudjuk beszerezni, az árát pedig csak körülményesen tudjuk befolyásolni. Összességében tehát nagyon nagy társadalmi felárat fizettünk ezért a 40%-os csökkenésért.
– Ráadásul az elmúlt 25 esztendõben, a mi hihetetlenül nagymértékû megtakarításunkkal sem tudtuk kedvezõ irányba befolyásolni a globális kibocsátások trendjét. Az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja tovább emelkedett. Ugyanakkor az éghajlatváltozás kedvezõtlen hatásai minket sem kerülnek el, sõt. A közérzetünket befolyásoló kellemetlenségeken túl ma már érezzük hatását a közlekedésben – utak nyomvályúsodásában, a villamos és a vasúti sínek elgörbülésében, az extrém idõjárási helyzetek hatására – a közösségi szolgáltatások akadozásában, például a távvezetéktartó oszlopok dominószerû kidõlésében.
– A hatások tehát elkerülhetetlenül érintik az életünk szinte minden területét, ezért elengedhetetlen, hogy beazonosítsuk az éghajlatváltozással kapcsolatos kitettségünket, megállapítsuk, hogy mennyire érzékenyek az ország különbözõ területei, gazdasági ágazatai. Belátható, hogy az aszályprobléma egy víztartó képesség szempontjából kedvezõ tulajdonságú talajjal, öntözhetõséggel párosulva, egészségi szempontból erõs lakossággal és tõkeerõs agrárvállalkozásokkal, kevésbé sérülékeny, mint egy kedvezõtlen talajfajtán gazdálkodó közösség, amely beteges, szociálisan hátrányos helyzetben van, vállalkozásai pedig gyöngécskék. Ezek a térségek saját erõbõl biztosan nem fognak tudni boldogulni, és a kialakult helyzet veszélyeztetni fogja a munkahelyeket, s ennek következtében a megélhetésüket. Az állami beavatkozás itt tehát elkerülhetetlen.
– Azt a tudást, ami a rendelkezésre álló idõsoros adatokból és a jövõre vonatkozó modellek futtatásából kiszûrhetõ, azt szabályozási és fejlesztéspolitikai eszközökkel tervekre és az azokhoz kapcsolódó finanszírozási eszközökre is le lehet, le kell fordítani. A növekvõ árvízkockázatot olyan megoldásokkal kell csökkenteni, amelyek egyúttal lehetõvé teszik a nagyvizek talajban, illetve víztározókban történõ tározását is. Ugyan így élni kell az innovatív technológiákkal is: locsolás helyett például olyan csepegtetõs öntözõrendszert kell alkalmazni, ami csak a növény gyökeréhez juttatja el a szükséges mennyiségû vizet.
– Elkészült a nemzeti stratégia vitaanyaga. Hogyan tovább? Mi a következõ lépés?
– Nagy érdeklõdés kísérte a szakmai és a társadalmi vitát, mintegy 800 észrevétel, vélemény érkezett. Ezeket feldolgoztuk, közülük számos javaslatot beépítettünk a stratégiai keretrendszerbe, és a végsõ változatot leadtuk a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium számára. A közigazgatási államtitkárok értekezlete alkalmasnak ítélte arra, hogy a Kormány elé kerülhessen. Amennyiben erre is sor kerül, akkor a következõ év tavaszán az Országgyûlés is megtárgyalhatja, ugyanis a dokumentum jóváhagyása a választott képviselõk hatáskörébe tartozik.
– Elfogadását követõen az ágazati stratégiák ütemezett felülvizsgálatakor figyelembe kell venni a stratégiában megfogalmazott cselekvési irányokat, és azokat be kell építeni, hogy a konkrét beavatkozások és fejlesztések szintjén is megjelenhessenek. Mindehhez persze a pénzügyi forrásokat is biztosítani kell. A 2014-20-as uniós források agrártámogatási és vidékfejlesztési keretének 30%-át, az operatív programoknál pedig 20%-át kell, hogy kitegyék az éghajlatváltozással kapcsolatos kibocsátás-csökkentési és alkalmazkodási feladatok. Az összességében rendelkezésre álló 10 000 milliárdos keret egynegyedét, mintegy 2500 milliárd forintot az éghajlatváltozással kapcsolatos beruházásokra kell fordítanunk. Ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy ellenõrzött, megbízható, az éghajlatváltozás, az erõforrásválság, a geopolitikai viszonyok változását is figyelembe vevõ tervezési segédletet tudjunk biztosítani a kormányzat, az önkormányzatok, és a gazdasági szereplõk számára.
– A vállalkozásoknál is fontos figyelemmel lenni a fentiekre, azonban nyilvánvaló, hogy az iparban és a mezõgazdaságban csak visszafogott dekarbonizációs lehetõségeink vannak. Legnagyobb tartalékaink az épületenergetikában és a közlekedésben lelhetõk meg, és természetesen az energiatermelés hatékonyságának növelésében. Ez a három terület lehet a beavatkozás fõ iránya. Azonban a termelõ vállalkozásoknak is van még keresnivalójuk az anyag- és energiatakarékos technológiák alkalmazása terén. Ahhoz azonban, hogy a vállalkozók is kedvet kapjanak mindehhez, be kell mutatni számukra, hogy a különféle technológiák milyen megtakarítási potenciállal bírnak, és számukra is biztosítani kell a gazdasági operatív programon keresztül a részvételre ösztönzõ pályázati forrásokat.
– A természeti erõforrásokat felhasználó vállalkozások – zömében közüzemek – csak akkor tudnak kockázatminimalizáló módon dönteni a fejlesztéseikrõl, ha az ország rendelkezik egy térinformatikai alapokon nyugvó természeti erõforrás kataszterrel, amely az erõforrásokat mind mennyiségi, mind pedig minõségi szempontból nyomon tudja követni, és azt is bemutatja, hogy a különféle éghajlati hatások milyen mértékben befolyásolják azokat. Csak ennek, és a lokális igények ismeretében lehet arról dönteni, hogy a rendelkezésre álló erõforrásokat milyen mennyiségben, milyen célra és milyen technológiával tudjuk tartamos módon hasznosítani. Merthogy ezeket az erõforrásokat is túl lehet használni. A megújuló erõforrások is korlátosak, nem csak a fosszilisek. A biomassza túlzott felhasználása oda vezethet, hogy az energianövények érdekében feláldozzuk a termõterületeinket, megfosztva magunkat az élelemtermelés lehetõségétõl. Kivágjuk az erdeinket, amelyek érdemben képesek befolyásolni lakóhelyünk mikroklímáját. Arról már nem is beszélve, hogy a tarvágások után a fedetlenül maradt hegyoldalakról az esõ elõbb-utóbb lemossa a termõtalajt.
– Jól érzékelhetõ, hogy már egy kisebb városi park is milyen mértékben képes befolyásolni a helyi mikroklímát. Szerepe van a széndioxid megkötésében, a jó levegõ biztosításában, de ugyan így részt vehet a város átszellõztetésében. A hõhullámok idején menedéket jelent a legkisebbeknek épp úgy, mint a legidõsebbeknek. Ha tehát rosszul becsüljük meg a lehetõségeinket a természeti erõforrások felhasználását illetõen, akkor könnyen túlhasználhatjuk azokat, s ismételten felborulhat az egyensúly. A Norvég Alap finanszírozásával ezért is kezdtük meg a Nemzeti Alkalmazkodási Térinformatikai Rendszer kiépítését.
– Energiaigényünk kielégítése nem oldható meg csupán egyetlen típusú energiahordozóval. Egymással konkuráló használati módok vannak, amelyek között rangsort kell felállítanunk a társadalmi hasznosságuk alapján, másrészt pedig a felhasználható mennyiség szerint korlátoznunk, szabályoznunk kell azokat. Nem mindegy az sem, hogy a felhasznált természeti erõforrásból az átalakítás során milyen hatékonysággal kapjuk meg az energiát. Jó példa erre a jelenlegi bokodi szén-biomassza, és a tervezett tatabányai biomassza alapú erõmû közötti különbség. Az elõzõnél elavult technológiát alkalmaznak, így az egységnyi fûtõanyagnak csupán 20%-át sikerül energia formájában visszanyerni, míg Tatabányán egy korszerû technológiát terveztünk, amelynek az átalakítási hatásfoka megközelítheti a 90%-ot. Tehát a természeti erõforrások felhasználása során is meg kell állapítanunk a fenntarthatósági kritériumokat, és azokat ökölszabály módjára be is kell tartanunk. Máskülönben elpocsékoljuk a szûkösen rendelkezésre álló erõforrásainkat.
– Mi tehát a teendõ, röviden összefoglalva?
– Intelligens alkalmazkodás a folytonosan változó körülményekhez. Különféle technológiák alkalmazása, az egyedi igényekhez és adottságokhoz igazodva. Mindezek azonban önmagukban nem lesznek elégségesek, szemléletváltásra és életgyakorlatunk átalakítására is szükség van. Kötelezõ feladat a takarékosság, és az erõforrások hatékony használata.
– A továbbiakban nem a gazdasági növekedésnek, hanem a valós emberi igények kiszolgálásának kell a középpontban állnia. Ugyancsak elengedhetetlen, hogy az alapvetõ igényeink kielégítése ne importból történjen meg. Mindennapi szükségleteinket kiszolgáló javak elõállítása hazai alapanyagból, hazai gyártással, hazai munkahelyeken történjen. Különösen vonatkozik ez a jó minõségû, hazai élelem elõállítására és belsõ piaci szerepének megerõsítésére. Ekkor lesz stabil megélhetésünk. A fenntarthatóságnak pénzügyi olvasata is van. A külföldi kézben lévõ vállalkozások az itt elõállított hasznot kiviszik az országból. A termelésbõl, a feldolgozásból és kereskedelembõl származó bevételeiket egyaránt.
– Nem megijedni kell tehát, hanem meg kell elõzni azt, ami elkerülhetõ és fel kell készülni arra, ami elkerülhetetlen. Ennek kell rögzülnie mindannyiunk gondolkodásában, hogy sikeresen alkalmazkodhassunk mindahhoz, ami ránk vár a következõ évtizedekben.
Cseh Teréz