Magyar várak – határokon túl – 2. rész
„Magassága az égboltig ér…”
A 330 m magas hegykúpon épült, a Tisza és a Nagyág találkozásánál fekvõ, Kárpátalján, ma Ukrajnában lévõ huszti várat már Kölcsey is romvárként énekelte meg, mégis érdemes idõt és fáradságot fordítani a romok megtekintésére, mert áthaladva az épen maradt nyugati kapu boltíve alatt, s a megmaradt várfalak közt sétálva csodálatos kilátás nyílik az ezüst szalagként kanyargó Tiszára és a Máramarosi-medencére. A vár bejáratát jobbról négyszögû bástya védte. A felsõ várban volt a várnagy háza, a kaszárnyák, a lõportorony és a kút. Az alsó várban templom, lakó- és gazdasági épületek, börtön és kazamaták voltak. A huszti vár elsõsorban a máramarosi, aknaszlatinai só útjának õrzõje volt, de fontos stratégiai szerepet is betöltött: a Toronyai- és a Tatár-hágó védelmét.
„Huszt vára a Hasszán-hegy tövében fekszik, falai erõs tömések s Iszkander erõdítményéhez hasonló erõs vár, bástyájának magassága az égboltig ér. Külvárosának házai a vár nyugati oldalára néznek s egyik a másik fölött van. Palotáinak teteje színes cseréppel van fedve, a templomok tetejét ón fedi s a keresztek tiszta arannyal vannak bevonva úgy, hogy az ember szemei elbámulnak rajtuk. A szõlõknek, kerteknek vége nincs. Vize és levegõje kellemes. Mikor a hídra léptünk, a várbéli katonaság százankint jött elõ s ötünk fegyvereit is elszedték, szemeinket bekötötték s kezeinket megfogván, teljes száz lépcsõn vezettek fel. Mikor szemeinket felnyitották egy diván-khánenben találtuk magunkat s székekre ülve a Tisza síkságát, a Tisza-folyót, a hegyeket és a székében látszó városokat és falvakat szemléltük.” – írta Evlija Cselebi török világutazó az 1660-as évek elején a várról.
Viharos századok
A mondák szerint a várat 1090-ben, Szent László korában kezdték építeni, és 1191-ben, III. Béla idején fejezték be. Errõl azonban okiratok nem tanúskodnak. Legvalószínûbb, hogy a tatárjárás után, a várhegy csúcsán épült 25×14 m-es õr- és lakótorony képezte a vár magvát, mely köré felhúzták a késõbbi fellegvár épületeit és erõdfalait. A vár elsõ írásos említése 1353-ból való, öt falu tartozott hozzá: Iza, Száldobos, Bustyaháza, Táborfalva és Dulfalva.
1392-ben Zsigmond király a Drágfyaknak adományozta a várat, 1405-tól a Perényiék bérelték, majd Hunyadi János, késõbb Hunyadi Mátyás birtokolta. A mohácsi vészt követõen, Magyarország széthullása után Huszt vára az Erdélyi Fejedelemséghez kerül, kulcsfontosságú szerepet tölt be, Erdély kapujaként emlegetik. Fénykorát Bethlen István és Rédey Ferenc fõispánok idejében élte. 1546-ban elfoglalják I. Ferdinánd seregei, s ezt követõen gyakran cserél gazdát. Az 1550-es években olasz építészek irányításával felújítják a várat, több bástyával erõsítik meg. 1594-ben a Lengyelország felõl betörõ krími tatárok elpusztították a környéket, ám a huszti vár ostromáról ajándékok fejében lemondtak.
1605-ben Bocskai István harcosai körülzárták az ekkor II. Rudolf császár birtokában lévõ várat, s így újra az Erdélyi Fejedelemség része, ám 1613-ban ismét a császáriak kezére jut. 1615-ben Bethlen Gábor tulajdona lesz, aki öccsének, Bethlen Istvánnak ajándékozza. Bethlen István sok idõt tölt a várban, díszes palotát rendez be, megerõsíti a falakat. 1661-ben a betörõ tatárokat a várvédõk visszaverték. Az 1700-as évek elején a Rákóczi-szabadságharc egyik központja volt az erõdítmény, a szabadságharc végén, 1711-ben a császári helyõrség állomáshelye lett.
1766-ban egy éjszaka alatt a várba három helyen is villám sújtott, a tûz hatalmas pusztítást végzett. Mária Terézia megígérte ugyan a vár újjáépítését, de végül sem õ, sem II. József nem járult hozzá a felújításhoz. Ám Kölcsey Ferenc és Bornemissza Péter, ki „jó Husztnak várában” írta a magyar irodalom elsõ világi témájú versét, a Siralmas énnekem címû költeményt, halhatatlanná tették a várat.