Egy teadélután Bánfi József képzõmûvésszel
– Hogyan jutottál arra a gondolatra, hogy ilyen nagy egységet ajándékozz a múzeumnak?
– A 2000-es évek elején kaptam egy megkeresést a Bányászat a képzõmûvészetben Tatabányán címû könyv készítõitõl. Mindig úgy gondoltam, hogy meg kell menteni azt, amit a bányászatból lehet. Sokan sajnos már nem ismerik az iparággal kapcsolatos foglalkozások, eszközök nevét sem. Csille, vájár, aknász – a korábban minden nap használt szavak ma sokaknak üresen csengenek.
– A kiadvány témájának megfelelõ alkotásaim keresgélése közben bukkantam rá azokra a mappákra, amelyekben ezek a grafikák rejtõztek. Ekkor még egy régi, fájó emlék is eszembe villant: láttam egyszer, ahogy egy általam nagyra tartott képzõmûvész munkái halála után a saját kertjében rakott máglya lángjai közt végezték. Ha az ember a gyerekében, akkor az alkotó a mûvében él tovább – így tehát úgy döntöttem, hogy a múzeumnak adományozom ezt a közel 400 alkotást.
– A grafikák központi témája a bányászat.
– Igen, de se csákány, se lámpa vagy munkagépek nem találhatók meg a rajzokon. Engem az érdekel, ami az emberekben, az emberekkel történik, ebben az esetben a bányászaton keresztül. Visszatérõ motívum az asszony, aki elbúcsúzik a munkába induló férjétõl. Ez nem véletlen, hiszen belém égett az emlék, amikor egy nõ féltõ tekintete az utca végéig kísérte férjét, majd mikor befordult a sarkon, búcsúzásképp egy „Jó szerencsét!”-et is elsuttogott. Ekkor gondoltam bele, hogy ez nem egyszerûen egy köszönés, sokkal inkább remény, és fohász a viszontlátásért. Sok bányásszal megismerkedtem, hiszen köztük éltem, a gyermekeiket tanítottam. Igazán különleges embereknek láttam õket, akikben hatalmas kollegiális erõ dolgozott.
– Ars poeticádban visszaköszön a pedagógusi szereped?
– Mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Akármit csinálok, mindig ember jön ki a kezeim közül. Állandó útkeresésem hivatásomra, tehát nem csak mûvészetemre volt jellemzõ. Az évek során megtapasztalt „tanítói csodák” miatt érdemes volt tanítani, miközben alkotói tevékenységem közben, ha valamire megkaptam a választ, új utak után néztem. Pedagógusi szerepem mûveimben is tetten érhetõ, hiszen az alkotásokkal elsõsorban közölni szeretnék, átadni valamit – csak olyat rajzolok, amirõl beszélni is tudok. A rajz az én beszélgetõtársam, fontosnak tartom, hogy az eredeti gondolathoz a mûvészen keresztül jussanak el az emberek. Az alkotás gondolati magját kell megismerni, a befogadó pedig azt kezd vele, amit akar – csak akarja.
– Beszéljünk kicsit a jövõrõl. Mik a terveid, mit lehet tudni a Tatavölgyi Alkotókról?
– A Komárom-Esztergom megyei mûvészeti élet korábban kiemelkedõnek számított, nagy hagyományokkal rendelkezett. Idõvel a város korábbi erõs mûvészeti csoportjából sajnos eltûntek, meghaltak a nagyok. Ekkor egy pár éves szünet állt be a mûvészeti életben. A tatavölgyiek Kernstock, Vaszary, Kerti, Kótai, Szlávik és Krajcsirovits nagyszerû mûvészetét szeretnék folytatni. Több helyen volt már az országban kiállítása ennek a szabad alkotói csoportnak, amely jelenleg kb. 20 fõt számlál. A jövõt illetõen pedig szeretnénk hosszú távú együttmûködést kialakítani a Tatabányai Múzeummal.
Taizs Gergõ