XXI. századi Csongorok, Tündék…
– A Széchenyi Színpad 2. éve kapcsolódott be a programba Káldorné Varga Ágnes tanárnõ irányításával. Meglepõdtem, amikor azt mesélte, hogy amikor elolvas egy darabot, azt máris színpadi képekben, szereplõi karakterekben látja maga elõtt. Valószínûleg ez a képesség sokat segít a rendezésben…
– Régóta foglalkozom színjátszó csoportokkal. Emlékezetes számomra, hogy színre vittem már tanítványaimmal Goldoni Fogadósné (La locandiera) címû vígjátékát és Baumarchais Sevillai borbélyát is. Azt a jól bevált koncepciómat folytattam a Széchenyi Színpad szervezésekor is, hogy a lényeg az: élvezzük, amit csinálunk! Sosem akartam, hogy többnek látsszunk annál, mint amik vagyunk, azaz amatõrök. Amatõrök, akik egy zseniális szerzõ célját, a rendezõ, a tanár tudását, ötleteit ötvözik a diákok fiatalos lendületével, energiájával, ösztönösségével. Így lesz ez csapatmunka. A színpad tagjai ihletnek meg, õket látom magam elõtt, mikor elkészítem a keret dramaturgiát.
– Hogyan zajlanak az iskolai próbák?
– A próbafolyamat ezzel együtt sem egyszerû. Már szeptemberben el szoktuk kezdeni a munkát, általában hetente egyszer tudunk összejönni. A diákok 7-8. osztályból vannak, és nem könnyû olyan optimális idõpontot találni, ami nem zavarja a tanórák menetét és nincs késõn. A gyerekek nagy része vidéki, és a próbák után még készülniük is kell másnapra. Õk legalább annyira leterheltek manapság, mint mi, tanárok. Szerencsére az iskola vezetése, Dominó Csaba igazgató és a kollégák nagy része támogat minket. Ennek oka lehet, hogy az elõadásainkon jól szórakoznak, értékelik az elért eredményeket, de azt is tapasztalják, hogy bár mûszaki szakközépiskola vagyunk, a sokszínûség fejleszti az emberséget, az egyéniséget.
– És a tanár egyéniségére hogy hat vissza ez a munka?
– Számomra is feltöltõdést jelent, hogy vállalva a „korlátainkat”, elõnyt tudunk kovácsolni belõlük félelmek, görcsök, megfelelési kényszer nélkül. Ugyanazt a játékosságot élem meg, mint mondjuk Csokonai Csurgón, amikor õt inspirálták a tanítványai. Igaz, õt zseniális mûvek megírására, engem pedig, hogy mondjuk, elõadjuk a Karnyónét. Ezt a habitust emelte ki tavalyi értékelésében dr. Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója, ráérezve minderre a János vitéz elõadásának kapcsán. Ez mutatkozott meg az idén kiemelkedõen abban, ahogyan Bokor Balázs megformálta Csongor alakját a Tündérhon vándorai címû produkció részeként, ellenpontozva kicsit a pergõ humort.
– Sikerült a pedagógusról áttérnünk a tanulói oldalra máris…
– Azért lássuk be, nagyon összefügg a két dolog! Összetartó közösség lett a diákszínpadosok köre az iskolában, vannak, akik már 3 éve, 9.-es koruk óta tagjai, így iskolánk 11. D osztályának jelentõs része, akik biztosan jönnek még jövõre is. Örülök annak, hogy néhányukat sikerült úgy „megfertõzni”, hogy színészi-színházi pályára készülnek. Fontos számomra, hogy a diákszínpaddal találtam még egy olyan kibontakozási pontot, ami megerõsíti azt a választásomat, ami miatt a tanári pálya mellett döntöttem közel 35 éve. A mai napig meggyõzõdésem, hogy az embereket valóban segítõ abszolút igazságnak bátor és hiteles szócsöve csakis az igazi szépirodalom, amely az idõ távlatában is igazolható módon próbál vezetni az Emberség útján a szeretet, nem pedig a gyûlölet irányába.
A diákokat a próbafolyamatról és a színházi élményeikrõl faggattam. Beszélgetõtársaim Takács Réka (12.G), Bokor Balázs, Geszler Alexander (11.D), Komlódy Márk (11.E), Detre Soma (10.A).
Egymást erõsítve az az általános vélemény, hogy az alapos felkészülés után nem izgultak, tudták, mire számíthatnak. Ebben az összecsiszolódott társaságban a próbák során nem volt szükség holmi fegyelmezésre. Márkot a színház varázsa ragadta meg. Már a belépéskor, majd az öltözõben, s a színpadon elkapja az embert valami, amitõl a próbákat nem is érzi munkának, hanem csak az tudatosul, hogy élmény, élvezet benne lenni a csapatban. Kár, hogy csak 3-4 nap volt!
Soma szerint az iskolai tantermekhez képest nagy ugrás ez. Az a légkör, hogy ahogy belépsz, tíz ismert színésszel találkozol, sõt kedvesen rád köszönnek, hogy olyan mentorral dolgozhattunk, mint Juhász Illés, eleve egy különlegesség.
Réka úgy érzi, egy gyerekkori álma valósult meg azzal, hogy szerepelhetett a nagy színpadon, a nagy „nevek” közt. Arra is szívesen emlékezett még, hogy fontosnak érezvén az eseményt, sok diák és tanár jött el megnézni az elõadást.
Alexander – mint a csapat technikusa – más szemszögbõl látta a történéseket. Felfigyelt arra, hogy az ügyelõk, díszletesek, kellékesek, asszisztensek a színfalak mögött mennyit dolgoznak a darab sikeréért. Fõleg a technikusok, világítók profizmusa nyûgözött le – mondja, ahogy pár jelentéktelen megjegyzés, elképzelés alapján rögtön átlátták, melyik csoport produkcióját hogyan segítsék. Mûszaki iskolaként nekünk volt a legtöbb fény, hang, videó anyagunk, s természetesen ezek jól mûködtek.
Nemcsak a legjobb technikánk volt, hanem a legjobb Csongorunk is! – állítják megint egybehangzóan, s Balázsra mutatnak. Most már õ sem maradhatott szerényen csendben, így mesélt: a János vitéz szerep nem adott ennyi lírai megnyilvánulásra lehetõséget. Csongort megjeleníteni igen sok szövegtanulással járt. Állandóan újraismételtem, hogy jól rögzüljenek bennem a gondolatok, így teljesen át tudtam adni magam a játéknak. A számos pozitív visszajelzés azt igazolta, sikerült láttatnom Csongor érzékeny, összetett alakját.
A hogyan tovább hármuk számára már nem kérdés. Márk és Soma egy éve részt vesz a nagyszínházi János vitéz elõadásban, s több egyéb színházi mûsorban. Jövõ héttõl már a táci Florália próbáira készülnek. Van szereplési lehetõségük, sikerélményük. Kifejezetten nehéz az iskolai élettel az összeegyeztetés, de a tanári, iskolavezetõségi toleranciában továbbra is bíznak. S mi lesz a mi 21. századi Csongorunkkal? Bokor Balázs is szívesen szárnyalna Thália szekerén! Bár a család azt szeretné, hogy hobbi maradjon a színház, õ elsõ helyen a színmûvészetit jelöli meg jövõre.
Dr. Göde Andrea