Papp Albert Tatabánya Kultúrájáért kitüntetést kapott
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a mai kaotikus világban talán még nagyobb jelentõsége van annak a rendnek, amit a mûvészet sugároz a befogadói felé. A városi miliõben hogyan érhetõ tetten a rend, és hogyan tudod azt visszaadni a képeiden?
– Fontos, hogy nem a természetet, hanem a harmóniát keresem mindenben. Ebben a zaklatott világban nem célom meghökkentõ, „szúrós” képeket készíteni, túl sok ilyennel találkozunk manapság, én azonban felemelni akarok, elérni azt, hogy aki megnézi a képeimet, lelkileg telítõdjön. Az ember alapvetõ beállítódását gyerekkorában szerzi meg – így voltam ezzel én is vidéki gyerekként. Talán ezért szeretem a városban is a békés, nyugodt környezetet, mint például az érintetlen, hófödte városi utcák képét.
– Egy festménybõl az ember elvesz, s hozzáad, tehát nem úgy készül, mint egy fotó. Két dolog miatt is sokkal személyesebbnek, intimebbnek gondolom az ilyen alkotásokat. Befogadói oldalról szubjektív, hogy kiben mit idéz föl egy festmény, fõleg úgy, hogy a nézõ már eleve rendelkezik egy adott élményvilággal. A mûvész szempontjából is igaz ez, hiszen a mondanivaló végül mindig több lesz, mint maga a téma. Például a forma nélküli, nem ábrázoló, absztrakt mûvek nem részei az én világomnak, így érzelmileg sem tudok azonosulni velük.
– Hogyan választasz témát egy-egy festményhez, mi ragadja meg a figyelmed, mi inspirál?
– Azt a világot szeretném bemutatni, ami nem taszít, ahol jól érzem magam. Igyekszem harmonikus képeket készíteni. Általában a látványt vázlatosan megörökítem, s késõbb, a mûteremben a képzeletem kiegészíti, átformálja azt. Tehát a valóság képeihez mindig hozzáadok önmagamból is egy darabot. Számomra például a táj- és állatábrázolás nagyon fontos, s a platánfák is visszatérõ motívumként jelentkeznek.
– Van-e olyan mû a kiállított darabok között, amely kifejezetten közel áll a szívedhez, és miért?
– Több festményemrõl is elmondható ez. A lányomat ábrázoló képem, vagy a díjazott Falusi emberek és a Téli reggel címû mûvek is a kedvenceim közé tartoznak, de az eddig még egyszer sem kiállított Önarcképem ugyanúgy közel áll hozzám, mint például a Házak, asszonyok, vagy a Völgy télen. Ez utóbbi például egy mély utat ábrázol, s azt, ahogy megolvad a hó és lefolyik a völgy oldalán. Két nap alatt készültem el vele. Azt a részletét, ahogy a szél kifújja a havat, s kilátszik alóla a csupasz föld, én magam is kikapartam. Emiatt használok általában farostlemezt vászon helyett, mert azt kedvem szerint tudom „gyötörni”. Az Ártéri fák c. képem szimbolikája a kilátszó gyökerekben rejlik: ez utalás azokra a folyamatokra, melyek végül elszakítják az embert valós gyökereitõl, s végül egyfajta globalista egyenruhába bújtatják, megtörve egyéniségét, mint az egyik fa törzsét a képen.
– Különleges daraboknak számítanak az ún. gouache-technikával készült festményeim, ezeket már papírra festettem, saját, egyedi festékreceptemet használva.
– Nemrég a 10. Õszi Tárlat mutatta be a helyi kortárs alkotómûvészek munkáit. Mit üzennél a fiatal alkotóknak, milyen jó tanács az, amit a jövõ festõnemzedékének átadnál?
– Ne szoruljon ki az ember a természetbõl, mert ez elõbb-utóbb súlyos károkat fog okozni lelkivilágában. Igyekezni kell mindig harmóniában maradni a természettel!
Taizs Gergõ