A templom mellett ez év júliusától egy, a tardoskeddi fafaragó, Buják Vince által készített Emlékoszlop is tiszteleg a 7 évtizeddel ezelõtti borzalmak elszenvedõi elõtt. A vasútállomás melletti, egy sínt, egy vasúti kocsi kerekét, s egy bõröndöt ábrázoló emlékmûvet 2007-ben, a kitelepítés 60. évfordulójára készíttette el a Német Nemzetiségi Önkormányzat a helyhatósággal együttmûködve, azóta minden év augusztusában ott emlékeznek a történelem eme sötét idõszakára, míg júliusban a templom mellett.
A kitelepítés 70. évfordulója alkalmából vasárnap a Német Nemzetiségi Önkormányzat Környe egész napos rendezvényre várta az emlékezõket, leszármazottakat, hazatérõket. A vasútállomás melletti emlékmûnél Tirhold Kármen elnök köszöntötte az egybegyûlteket, s idézte fel az 1947. augusztus 27-ei környei eseményeket úgy, ahogy nagyszülei napra pontosan 70 évvel korábban átélték: Papa a bánhidai erõmûben dolgozott. Aznap Gyuri bácsi érte ment és értesítette a kitelepítésrõl… Papa, hogy a kitelepítést elkerülje, a katonaigazolványát mutatta a honvédeknek, akik persze ezzel nem tudtak mit kezdeni… A kitelepített családok mindössze 20 kg poggyászt vihettek magukkal. Késõ este indult a vonat Alsógallára, onnan pedig Pestre. Itt szerelvényeket csatoltak hozzájuk és felvidéki kitelepítettekkel is találkoztak. Brno-Prága vasútvonalon mentek, Decinnél lépték át a cseh-német határt. 2 hétig voltak ott, a határ közelében. Kiválasztották azokat a családokat, akik nem rendelkeztek munkaképes tagokkal… A megérkezést követõen a kitelepített családfõkkel aláírattak egy nyilatkozatot, melyben lemondanak magyar állampolgárságukról. Volt, aki ezt elõször megtagadta, hiszen magyarnak vallotta magát. Végül azonban engedni kellett, mert különben megvonták a család élelmiszerellátását. Magyarországon németek, Németországban magyarok voltak… és ne feledjük: a Felvidékrõl elûzöttek ott magyarok voltak, itt pedig tótok lettek egyetlen nap alatt. Ezek a sebek igen fájdalmasak és kitörölhetetlenek…
A régi hazába való visszavágyódásról, honvágyról szólt a „Donau Schwaben” címû dal a Német Nemzetiségi Dalkör elõadásában, Nagy Lilla tolmácsolásában pedig egy kitelepített magyar kívánsága: egy marék földet csak hozzatok nekem, legyen min megpihennem. Csak egy marék földet hazám földjébõl, kertembõl, had érezzem illatát kezembõl. Csak egy marék földet Hazám talajából, hol bölcsõm ringott messze távol…
Az esemény a sínek melletti emlékmûnél a kegyelet és tisztelet virágainak elhelyezésével zárult, majd a program a katolikus templomban folytatódott, ahol Hajdú Ferenc provikárius atya celebrált szentmisét.
Kitelepítettek útja – ezzel a címmel nyílt kiállítás kora délután a Mûvelõdési Házban. A szeptember 11-éig látogatható tárlat korabeli fotókon mutat be egykori környei népviseleteket, életképeket, családi ünnepeket, hitéletet, a németországi új életet, s családok évtizedekkel késõbbi egymásra találását. Hetven év elmúltával túlélõket is nehéz találni, és még nehezebb rábírni õket a visszaemlékezésre. A ma 75-80 éves emberek gyerekként élték át az eseményeket. Az 1942-es népszámlálásnál pedagógusok írták össze az adatokat. Arra a kérdésre, hogy milyen anyanyelvû az illetõ, az idõs embereknél német nyelvet írtak be, hiszen õk alig beszéltek magyarul, még az iskolában is németül tanultak, de az állampolgárságuk magyar. Néhány pedagógus jóindulatú figyelmeztetése ellenére német anyanyelvûnek vallották magukat. Ez már elég volt ahhoz, hogy kitelepítsék õket. 1945 után megindult az uszítás a svábok ellen. Mindenért õket tették felelõssé, ami a korábbi években történt.
„Minden sváb volksbundista volt, a csecsemõktõl az aggastyánokig… A svábokat ki fogjuk telepíteni. Távozzanak!” Ehhez hasonló és még durvább mondatok láttak napvilágot az újságok oldalain. A kiállítás – olvasható a tárlatismertetõben – azoknak a környei családoknak állít emléket, akiket jogtalanul elûztek a szülõföldjükrõl…
Akiket azon a szörnyû augusztusi napon arra kényszerítettek, hogy végleg elhagyják szülõfalujukat, nekik már az ükapjuk is itt, Környén született. Munkájukkal építették, gazdagították településünket, vidékünket, ezáltal az országot is. Végigélték az országunk többi lakójával a világháborúkat, ha kellett az életüket, vagy anyaként gyermekeiket, asszonyként férjeiket adták a hazának.
– És akkor eljött 1947. augusztus 27-e, amikor statáriális gyorsasággal intézkedtek a hatóságok és sok környei család megindult az ismeretlenbe. Nem lehetett ez teljesen váratlan, hiszen falunk elõtt már nagyon sok helyen végrehajtották a kitelepítést, már suttogtak róla az emberek, már voltak olyan ismerõsök, barátok, akik hirtelen, egyik napról a másikra ezer kilométeres távolságra kerültek Magyarországtól – hangzott el Beke László polgármester emlékezõ beszédében, majd következtek a hagyományõrzõ csoportok.
Hartdégen Józsefné, a szomszédos sváb település, a Vértessomlói Nemzetiségi Dalkör vezetõje mûsoruk elõtt isteni kegyelemnek nevezte, hogy õket nem érintette a kitelepítés. Minket elkerültek ezek a borzalmak, és németül is beszélhettünk, járhattunk templomba. Ezért is mondhatom, hogy mindkét szemem sír: az egyik a szomorúságtól, a másik az örömtõl – fogalmazott. Mint mondta, még ha a somlóiak nem is voltak részesei, nem lehet könnyek nélkül látni a svábok által valamikor átélt tragédiát, az viszont jólesõ könnyeket csal a szemébe, hogy a környei svábság minden viszontagság ellenére fennmaradt, megõrizte gyökereit, õrzi hagyományait.
Az egész napos program végén a Gánti, a Vértessomlói és a Környei Német Nemzetiségi Dalkörök énekei idézték a fájdalmas, kitörölhetetlen sebeket, érzéseket: a haza szeretetérõl, visszavágyódásról, a szülõi házról, és a dalról, amit ott dúdoltak régen.