Hazatérés

Veér Károly:
In memoriam Gelencsér Sándor „Róka”

Reggel fél négykor csörgött a nagy ébresztõóra. Nem nyomtam le a kallantyút, mint máskor, hogy még tíz percet szunyókáljak a zuhanyzás és a reggeli kárára. Ez a nap más volt. Ünnep, izgalom, valami megfoghatatlan, áldásos állapot. 1989. december 28. Csütörtök.
Átzörgettem Ferinek, hogy ébresztõ, itt az idõ, kelni kell. Kávét dobtam fel a gázra, a négyszemélyes kotyogót, ugyanis ma nagyon hosszú útra indultunk. Négyszáz kilométer, négyszáz stáció. Hazulról haza. Ez zakatolt az agyamban, ahogy egy gyors zuhannyal próbáltam megtisztulni, felkészíteni testemet, lelkemet a rám váró keresztútra. Feri is kibújt a vackából, a kávéját szürcsölgette.
– Ne izgulj, – mondta, – minden rendben lesz! Tudod, hogy minden rendben lesz!
Feri jó barát, váltótársakként vezetjük a tésztagyár kamionját. Másfél éve együtt lakunk, már ezerszer hallotta a történetemet. Szavai mégsem nyugtattak meg, mert ez csak az én történetem, én élem meg nap, mint nap, minden keserûségével, reményével, elkeseredésével, bizakodásával és félelemével együtt. Hogyan is érthetné?

xxx

A száraztésztával, liszttel és tojással megrakott kamion kellemesen duruzsolt. Elhagytuk a falut, a Gyermely tábla tovasuhant az éjszakában. A falu másfél éve az otthonom, a munkám, a családom. Huszonnyolc év, három család, három élet, három sors. Feri és Gyermely a legutóbbi, a harmadik.
Ahogy a kormánykereket tekergetve Budapest felé vettem az irányt, elsõ otthonom, a nagyszalontai, városszéli kis családi ház képe jelent meg elõttem, benne apám, anyám, a húgom Julika, és a második élet Marival, a feleségemmel, akit otthagytam egy piciny élettel a szíve alatt.

xxx

Már Budapesten túl zötyögött a kamion, a kátyús, hepehupás négyesen. A sok gödör visszarázott a mába, a havas, lucskos úton figyelni kellett, nem volt idõ ábrándozni a múltról, és arról, lesz-e jövõ?
Feri elszunyókált, hagytam aludni, majd Kenderesen cserélünk. Pirospozsgás képe mindig felvidított, gyermeki ártatlansággal aludt – a szája szélérõl apró nyálcsepp gördült az állára. Béke – ez jutott eszembe róla. Pedig nem volt béke, bennem másfél éve biztosan nem. Menni kell, menni haza, ahol a múltam, és remélem, a jövõm is van!
Mari a hetedik hónapban járt, amikor elhatároztam, hogy átmegyek a másik hazába. A nagy Kondukátor kitalálta ugyanis, hogy a kicsiny faluknak pusztulniuk kell, helyet adva hatalmas agrárcentrumoknak. Enni kell adni a sokat szenvedett román népnek! Pusztuljanak a falvak, pusztuljanak a templomok, iskolák, kõkeresztek, temetõk és házak, pusztuljon az erdélyi magyarság és németség. Meg is indokolta a cipész: ezzel 3%-kal nõ a termõterület!
Összeírtak bennünket, akiknek nehézgépjármûvekre volt jogosítványa. Mi leszünk a bulldózer-kommandó – mondta Radu, a párttitkár, nekünk jut a dicsõ feladat, hogy a múltat végképp eltöröljük.
Aznap este irtózatosan berúgtam a Fütyülõsben. A nyolcadik cujka és sör után, a kocsma falát támasztva, öklendezve eldöntöttem: én ebben nem veszek, nem vehetek részt.

xxx

A szolnoki bevezetõ úton úgy zötykölõdött a kamion, hogy a fejem oda-vissza verõdött, mint azon az estén apám pofonjaitól.
– Itt hagynád a Marit? Hiszen hamarosan szülni fog! Az a szerencsétlen gyerek – üvöltött velem – ne lássa az apját? Hát miféle ember vagy te?
Mari a kis lócán ült, lehajtott fejjel simogatta domborodó pocakját. Aztán csodakék szemeivel apámra nézett:
– Hadd menjen! Apu is tudja, hogy ma nem sok jó terem a mi fajtánknak ebben a francos országban, de nem kell már sokáig várni! Ez az átkozott ördög úgyis kiírja magát a történelembõl, és akkor Jóska visszajöhet. Tudom, hogy visszajön. Addig kibírjuk valahogy.
Apám keze megállt a levegõben. Üres tekintettel bámulta a falon a Szent családot ábrázoló olajnyomatot. Anyám is besomfordált a szobába, kérges kezeit kötényébe törölgetve csak annyit mondott:
– Jóska jó gyerek. Ebben a szégyenben nem vehet részt, inkább soha többé ne lássam!
Mari hozzám lépett, megsimogatta a fejemet.
– Menj, és gyere vissza, ha eljön az ideje! Ha nem lehet, mi megyünk utánad.

xxx

Kenderesen, a híres-nevezetes Sport bisztrónál tartottunk pihenõt. Ahogy megálltam, Feri is magához tért. Haraptunk egyet, kávét ittunk, és indultunk is tovább. Átvette a helyemet, Ártándig õ vezet.
– És hogy van Istike? – kérdezte, miután elhelyezkedett az ülésben. – Beszéltetek tegnap, ugye?
– Beszéltünk, igen – válaszoltam, – egészséges, és jó gyerek, csak nem akar megszólalni, pedig már kéne neki pötyörögni.
Magyarországról többször is próbáltam felhívni õket. Nem mondhattam semmit, és õk sem. Valami kattant a telefonban. Mindenkit lehallgattak. Így aztán csak pénzt, és rövid üzeneteket küldtem haza. Jártak a tésztagyár autói, a nagy román vezér is szerette a spagettit, meg a magyar kockatésztát. A kereskedelmi kapcsolatok mûködtek, a kollégáim a küldeményeimet célba juttatták. Tudtam, hogy Marinak nem kell nyomorogni, mindig akad annyi, ami pelenkára, ételre, megélhetésre kell.
Elszunnyadtam. Rettenetes álmom volt. Ilie, a szomszéd román fiú secus volt, és a baromfiudvar sarába taposta Mari arcát. Szõrös volt, akár egy medve, és fröcsögõ nyállal üvöltözött:
– Pusztulj, rühes magyar! Az átkozott férjed elárulta a hazáját! Tartogatok neki egy golyót a pisztolyomban, ha ide merészeli tolni a pofáját!
Istike, akkor már kamasz fiúként hátulról ráugrott, és püfölni kezdte a megvadult románt. Ilie vigyorogva hátranyúlt, és egy mozdulattal a sárba küldte. Kibiztosította a pisztolyát, és a fiamra célzott, aki felkiáltott:
– Apa! Segíts!
Akkor Ilie arca hirtelen átváltozott Causescuéra, aki három napja a falnál remegve, nem akarta tudomásul venni a népítéletet. Drága prémkabátjában nem hitt a szemének… Géppisztolyok… Lövések… A hirtelen fékezéstõl bevertem a fejemet, megállt a kamion.
– Na, Jóskám – mondta Feri, észre sem véve, hogy izzadságtól lucskosan, remegve ébredek, – Ártánd.
A határ. Megannyi kínlódás, ellenõrzés, hosszú várakozás, csúszópénzek és rosszindulatú vámosok packázásai, de most sehol senki. A zabszem kihullott, tátott szájjal vettem tudomásul, hogy csak úgy, simán átértünk román területre. Van Isten!

xxx

A nagyváradi bevezetõ úton egy idõs paraszt bácsi stoppolt.
– Hova, merre, bátyám?
– Nagyürögdre igyekszem.
– Mi is arra megyünk, ugorjon fel!
Géza bácsi beszerzõ körúton járt Váradon, de a húsbolt inkább csempeszaküzletnek tûnt, kampókkal a falon, így átstoppolt Magyarországra a nyitott határon, és egy kis szalonnával, hússal, kenyérrel, sörrel igyekezett haza.
– Vigyázzanak az úton – figyelmeztetett bennünket -, mert itt-ott besáncolta magát néhány secus, és válogatás nélkül lõnek minden autóra, fõleg, ha magyar segélyszállítmány.
Géza bácsi Nagyürögdnél leszállt, már csak huszonöt kilométer volt hátra. Bár nyomtam a gázt, csak lassan akartak elmaradni a megtett utat jelzõ kövek. Huszonnégy, huszonhárom… Mi lesz, ha hazaérek? Istike megismer-e?
Hogyan ismerhetne, hiszen sohasem látott! Én is csak egy homályos, fekete-fehér fotót kaptam, amin egy kisbaba van. Lehetne akárki, hiszen egyik csecsemõ olyan, mint a másik. De tudtam, hogy azon a képen az én fiam van. Ezért a szívem fölött, a tárcámban õriztem. A papír lassan elfoszlott, a fényes felület megkopott a napi nézegetéstõl, a sok simogatástól.
Istike. Mari azt írta, hogy minden nap megmutatja neki a képemet, és mondogatja neki: ez itt az édesapád, aki nemsokára hazajön!
De mi lesz, ha eltaszít, ha idegenként tekint rám, és sírva, zokogva tiltakozik, hogy megérintsem? Akkor soha nem bocsáthatom meg magamnak, hogy elhagytam õket…
Istike. Vérem, fiam, jövõm, mindenségem. Jövök.

xxx

Még tizenkét kilométer. Alig, hogy átmentünk Inándon, az út menti bozótból géppisztolysorozat csapott le ránk. Gázt adtam, el innen! A halálos acélgolyók szerencsére csak a raktér ponyváját szaggatták meg. Szóval igaz, amit a kisöreg mondott, a secu vadássza a segélyszállítmányokat. Hát még mindig ûzött vad vagyok a saját hazámban? Feri lebukott a mûszerfal alá, és falfehér arccal bámulta a padlót.
A kamion a rossz úton, a nagy sebesség miatt ide-oda riszálta a hátulját, mint egy szépleány a pünkösdi forgatagban, de bírta a gyûrõdést. Tízpercnyi száguldás után a fékre léptem, feltûnt a tábla: Salonta. Magyarul nem írták ki Arany János szülõvárosának nevét, a nagy Kondukátor nem tûrte az ilyesmit. Feltûntek a házak,  még két kanyar. Megérkeztem. Váltótársam, még mindig remegve, kihámozta magát a mûszerfal alól, és leugrott a jármûrõl.
– El ne mondd otthon, de behugyoztam – mondta remegõ hangon.
Összekapartam az ülés mögé rakott nejlonszatyrokat, volt benne csoki, kismagnó és divatos kazetták a húgomnak, bikavér apámnak, farmernadrág Marikának, finom likõr anyámnak, meg persze egy nagy rúd téliszalámi.
Álltam a kiskaputól tíz méterre. Esetlenül lógtak kezemben a szatyrok. Csönd és sötétség honolt a házunkban. Nem vették észre, hogy megjöttünk? A kamion dörgõ hangját száz méterrõl is hallani. Elvitték õket? Bajuk esett? Vagy csak félnek? Ekkor kivágódott a kiskapu, és Julika röpült a karomba, majd apám, és anyám is elénk jött.
– Hát hazatértél – mondta apám, és egy könnycsepp bújt elõ a szeme sarkából, mint a búvópatak óvatos erecskéje, mely áttöri az utolsó akadályt is. – Isten hozott, fiam!
Anyám nem szólt semmit, csak az arcomat simogatta. Magamhoz öleltem, de a szemem a kiskaput leste. És ekkor feltûnt az én gyönyörû párom, vastag kendõbe bugyolálva hozta a gyermekünket. Megállt, hosszan a szemembe nézett. Mint a Szent családos olajnyomat a szoba falán. Mária, a kisded, és József is megérkezett…
Aztán minden elszabadult. Akár a búcsúban a körhintán, összefolytak a dolgok. Könnyek, sírás, édes nyál – megannyi nedves tanúságtétel –, nevetések, ölelések, elkapkodott szavak, zsoltáros, áldott pillanatok.
Kibontakoztunk egymásból, és Mari felém nyújtotta a gyermeket. Istikét pont ilyennek képzeltem: pufók, kócos kis ördög. A szívem hevesen verni kezdett Most mi lesz? Aztán a baba otthonosan a kezeim közé fészkelte magát. Nézte az arcomat, hosszan vizsgálgatott, majd életében elõször megszólalt:
– Apa…