„Elkezdtem megtanulni a várost, de még ma sem tudom”

– Mit jelent egy település életében a fõépítészi munkakör?
– Az emberek azt szokták gondolni, hogy a városvezetés sorrendje: polgármester, jegyzõ, fõépítész. Ez persze nem igaz, de a város fejlesztésének, a jövõ alakulásának, a város arculatának kialakításában végzett szerepkörben közel áll a valósághoz. Ez a munkakör természetesen nem hatalmat jelent, hanem elsõsorban szolgálatot. A fõépítészek rendkívül nehéz helyzetben vannak, hiszen a szakmai vízióik nem mindenben találkoznak a választott vezetõk településpolitikai elképzeléseivel. Ezért kellõen felkészültnek, és ugyanakkor kompromisszumképesnek is kell lenniük. Tudnunk kell tárgyalni a polgármesterekkel, a megbízókkal, hazai – esetleg nemzetközi nagytõkésekkel, és amikor terveztetünk valamit, ott a szakma elitjét is meg kell tudni szólítani. Ehhez komoly szakmai elõéletre van szükség, azt mondják, 40 év alatti korban még, 70 év fölött pedig már nem illik fõépítészként tevékenykedni, mert elõbb nincs meg a tapasztalat, késõbb pedig már nem elég kreatív az ember. A munkakör nem azt jelenti, hogy õ a legjobb építésze a városnak, hanem megrendel, elbírál, véleményt formál, terelget. Így az alkotás ténylegesen sajnos nem az övé.

– Hogyan lett Önbõl Tatabánya fõépítésze?
– Soha nem gondoltam, hogy fõépítész leszek. Az egyetem elvégzése után a Középülettervezõ Vállalatnál kezdtem dolgozni, ott tíz évig dolgoztam, majd a privatizációs idõszakban én másként javasoltam a vállalat sorsának további alakítását, mint a csúcsvezetõk, ezért váltottam, és egy családi vállalkozás keretében folytattam a tervezõ munkát. Aztán húsz év múlva, egy másfél éven át készített, szívbõl jövõ munkára azt mondta a megrendelõ, hogy nem tudja kifizetni. Ez a hír, miután „feléltük” a tartalékainkat –  ugyanis a két fiatal építészkolléga bérét rendesen kifizettük, megrendítõ erõvel bírt. Pont ekkor hirdettek pályázatot fõépítészi munkakör betöltésére, így jelentkeztem Tatabányára. Ma is Budapesten lakom, nem ismertem a várost, a helyszín megismeréséhez két itteni barátom segítségét kértem, akik bejárták velem Tatabányát és sokat meséltek róla. Akkor jártam elõször a városban, de azt rögtön láttam, hogy itt van feladat bõven. A pályázatomban leírtam, mit gondolok a fõtér fejlesztésérõl és az Óváros rehabilitációjáról. Ez megtetszhetett a bírálóknak, mert elnyertem az állást. 2012. február 1-tõl vagyok Tatabánya fõépítésze.

– Milyen víziókkal látott neki a munkának? Az elképzelések megvalósulása hol tart ma?
– Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy abból, amit a pályázatomban leírtam, már több dolog is elkészült, jó részük pedig folyamatban van. Azt tartottam a legfontosabb iránynak, hogy a település múltját, az épített örökségünket meg kell védeni. Azonnal foglalkozni kell a Tulipános-házzal – már épül, a bányakórházzal – most tervezzük –, a községházával – készen van. Tatabányának nincsen sok mûemléke – van egy malom, két templom no meg a Turul-szobor –, ennyiért még nem jönnek ide a turisták. Ezért egy „jó helyet” kell csinálni Tatabányából, hogy annak híre menjen. Nincs egy jó étterem, ezért az emberek átmennek Tatára a tópartra a vendégeikkel. Nem az étel – nem jobb ott sem – hanem a környezet miatt mennek oda. Nekünk olyan környezetet kell tehát kreálnunk, ami vetekszik majd a tatai környezettel. Ilyen lehet például a Gerecse Kapuja épület, a Turul-szobor mögött – már szintén építés stádiumában van. Az a feladatunk, hogy a majdani jövõ mûemlékeit építsük meg most. Tatabánya egy mesterséges város, sokáig csak a lakótelepek építése jelentette a városfejlesztést. Nem volt igazán jó irány, mert pontszerû házakat helyezett zöld térbe. Se utca, se tér érzete nincs az embernek. Talán ez a baja a fõtérnek is, hogy nincs térfala, így gyakorlatilag szétfolyik, a tízemeletes házsor nagyon messze van ahhoz, hogy ennek a térnek a térbeli lezárását adja. Egy fõtérre általában odavezetnek az utcák (bele torkollanak, mint folyó a tengerbe), itt elhalad mellette minden. Két fõútvonal között valahol van valami. Remélem, hogy a hamarosan megkezdõdõ az új Megyeháza tér létesítésével sikerül majd megalkotnunk a város új, igazi fõterét.

– A történelmi településrészeket hogyan lehet organikusan belevonni ebbe a várostervezésbe?
– Ez talán a legnehezebb feladat. Kritikaként többször is megkaptam, hogy nem tatabányai a fõépítész, nincs kötõdése a városhoz. Erre azt válaszoltam, hogy ez igaz, de nem akadályoz meg semmi abban, hogy a legjobb tudásom szerint az önök települését szolgáljam. A városfejlesztés egy nagyon komoly társadalmi együttmûködés, és az embereket nem lehet lecserélni, akkor is a szomszédod lesz a melletted lakó, ha viszály van köztetek. Tatabányán azt érzékeltem, amikor végigjártam a települést, hogy ez a város valahogy nem akart összenõni. Az önálló kistelepülések, Bánhida, Alsógalla, Felsõgalla különbözõ nemzetiségû lakói nem nagyon kedvelték egymást, ez érzõdik a településszerkezeten. Persze a településrészek határában ott volt a bánya, mint olvasztótégely, de ez sem segített. Elgondolkodtam, hogy lehet-e ezen segíteni? Ma már úgy gondolom, hogy talán nem is kell, mert ha ez magától nem alakult ki, és ha mesterségesen beavatkozunk, ugyanúgy járhatunk, mint Újvárosban régen, ahol tömegesen építettek paneleket, és teljesen különbözõ szocializáltságú tömeget kényszerítettek egymás mellé. Akkor „munkásosztály” nevû tömegként, kezelték az embereket, ami komoly hiba, de azt is el kell ismerni, hogy a tömeges lakásépítéssel sok embernek megemelkedett az életminõsége, mert hideg-meleg víz folyt a csapból, és volt távfûtés. Az ország akkori vezetõinek talán a települések organikus növekedésére kellett volna szavazniuk az iparosított építési mód helyett, de akkor központi irányítás volt, a Tervhivatal eldöntötte a fejlesztési irányokat. Ezek a múlt ma nagyon fájó sebei, amit be kellene gyógyítani valahogy, de nagyon nehéz munka lesz. A történelmi településrészek összekapcsolása szerintem elõbb-utóbb megoldódik, hiszen folyamatosan enyhül a viszony, ma már nincsenek tisztán nemzetiségi tömbök, nemzetiségek közötti rivalizálás is csökken, egyre inkább az egymás támogatása kerül elõtérbe. Lassan, de megoldódik a dolog. Nem lesz egyszerû, de a városfejlesztés nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a a szociológiai helyzetet.

– Mi lesz a sorsa annak a néhány, a történelmi városrészekben található városképi elemnek, amelyek most helyi védettséget élveznek, de az állaguk folyamatosan romlik?
– Ezek érdekében idén év elején a Közgyûlésben sikerült megalkotni a helyi településkép védelmi rendeletünket, melyben külön fejezet szól a helyi védettségrõl. Korábban a védettség bejegyzésével szinte konzerváltuk a romlást, mert az egyes látványelemek, épületek levédésével, az ott lakó polgár nem csinálhatta már azt, amit akart, így aztán nem csinált semmit, és egyre jobban romlott az épülete. Igaz, ha nem védjük le, akkor meg esetleg elbontja, eltakarítja, és soha többé nem is látjuk. Ez a szabályozás így nem volt eredményes, nem érte el a célját. Az új rendeletben van egy szakasz, mely szerint a költségvetésben el kell különíteni összeget a helyi védettségû létesítmények olyan feladatainak elvégzését szolgáló támogatására, amely nem várható el a tulajdonostól. A támogatást pályázat benyújtásával lehet majd igényelni, mert valóban elõfordul olyan szintû rekonstrukció, amihez kénytelen szobrász, mûbútorasztalos, vagy más szakember segítségét igénybe venni a tulajdonos, és az bizony nem olcsó mulatság. Erre a célra tehát lesz a költségvetésben sor, ezt a rendeletünk már most tartalmazza. Így talán elérhetjük, hogy a védett épületek, tárgyak megfelelõ karbantartása a tulajdonosoknak ne elviselhetetlen terhet jelentsen, hanem inkább öröm legyen, számukra is és a városi polgároknak is egyaránt.


Veér Károly
Fotó: Mazán Tibor