Tizenkét este, háromszázharminc ember társaságában, harminchat órás idõkeretben. Foglalkoztatás, szakképzési reform, családi emlékezet és „táltosgalamb”. A közel egy hónapon keresztül tartó lakossági fórum sorozat tapasztalatairól beszélgettünk Bencsik Jánossal, Tatabánya polgármesterével.
 
– Nem gondolja, hogy egy kissé avíttasnak tûnhet lakossági fórumok keretében megtudakolni az emberek közügyekkel kapcsolatos vélekedését?
– Való igaz, ma már számos lehetõsége adódik mindenkinek arra, hogy véleményének hangot adjon. Még ma is igen sok postai levelet kézbesítenek számomra, melyekben egy-egy javaslat, vagy építõ kritika fogalmazódik meg. Emellett ott van még a városházi telefonos véleményvonal és az elektronikus postafiók által nyújtott lehetõség is. Már olyat is láttam, hogy egy újságíró biztatta arra az embereket, hogy ne járjanak fogadóórákra és lakossági fórumokra, mert azzal értékes idõt veszítenek. Ehelyett tegyék fel kérdéseiket az újságon keresztül, melynek a lap munkatársai majd utánajárnak. Talán hasonló célt szolgálnak az SMS – rovatok is, melyek jól mutatják közösségünk egy szeletének mentális állapotát, kor-, vagy inkább kórtüneteit. Néha-néha már úgy tûnik, mintha ezek a kezdeményezések magának a képviseleti demokráciának az alapjait kezdenék ki. Mindezek ellenére, vagy talán ezek miatt is szükség van a személyes találkozásokra, mikor is a kézfogás és a tekintetek találkozása hitelesíti a vélemények cseréjét. Bármennyire is furcsa, a konzumidiotizmus bimbózó korszakában is vannak még olyan õskövületi emberek, akik közösségi lényként határozzák meg magukat. Ha másért nem is, az irántuk való tiszteletbõl vállalni kell a fórumokkal járó „terheket”, tegyem hozzá, számomra édes terheket. Én már csak ilyen régi vágású ember vagyok.

– Mi foglalkoztatja manapság a fórumjáró tatabányaiakat? Van-e egyáltalán olyan, hogy tatabányai közvélekedés?
– Nem rossz a felvetés, hiszen ha van is mindenkit foglalkoztató kérdés a közösség jövõjét illetõen, azok életkortól, iskolai végzettségtõl, hitbéli állapottól függõen eltérõ köntösben jelenítõdnek meg. Még az is számít, hogy valaki hagyományosnak mondható faluközösségben éli-e az életét, vagy lakótelepi környezetben. Kijelenthetõ, hogy a falusias városrészekben élõk, mélyebb gyökereiknél fogva nagyobb felelõsséget éreznek saját közösségük jövõjét illetõen. Ott még élnek a családi kötelékek, összejárnak a tágabb rokonság tagjai. Ott még közös szolgálatot teljesít a tanító, az orvos, a pap és az önkormányzati képviselõ. Élnek még a közösség hagyományosnak tekinthetõ, megtartó erõvel is bíró szövetei. Épp a lakossági fórum sorozat közepette ünnepeltük Felsõgallán a Széchenyi István Általános Iskola fennállásának 125. évfordulóját. A helyi közösség – a zsúfolásig megtelt tornateremben – hitet tett a 260 esztendõvel korábban betelepedett németajkú õseinek értékhordozó hagyományai mellett. A megható itt gyönge kifejezés lenne. Felzokogott örömében a közösségi lélek! Ezen tapasztalat alapján kellene a városi képviselõ-testületnek felülvizsgálnia azon súlyosan elvétett döntését, melynek keretében megszüntette a történelmi városrészekben mûködõ mûvelõdési házak önállóságát. Fájó pont, hogy ezt nem tudtam megakadályozni.

– Lát arra esélyt, hogy megtörténjék a korábban meghozott döntés felülvizsgálata?
– Városunk egészének szempontjából is elkerülhetetlennek látom. A német telepesek által létrehozott Alsógalla és Felsõgalla, a szlovákok keze munkáját dicsérõ Bánhida és a bányamunkások „alföldi faluja” Kertváros, mélyre hatoló gyökérzete látja el életerõvel a lakótelepek népét is. A mûvelõdési ház a hagyományos közösség megnyilvánulásának ad teret. Annak megcsonkítása, a helyi közösség önrendelkezési jogát csorbítja, mely gátolja annak folytonos megújulásra való képességét. Mindez nem csak Tatabányára vonatkoztatható. A kistelepülésekre kényszerített intézményfenntartó társulások elõbb-utóbb a legkisebbek elsorvadásához vezethetnek. Óvodák, iskolák szûnhetnek meg. A fiatalok elhagyják a kiüresedõ falvakat. A fizika törvénye alapján az üresen maradt porták új lakosságot vonzanak. Két évtizeddel korábban Ausztria is hasonlókat élt át. A méretgazdaságosság oltárán feláldozták a karintiai falvak megtartó erejét, s felszámolták a „gazdaságtalan” iskolákat. A megürült portákra török vendégmunkások érkeztek. Kisebbségi jogaikra hivatkozva újra nyitották a bezárt intézményeket. Megnövekedtek az etnikai feszültségek, majd jött a Haider – jelenség, melyre egész Európa felszisszent. Ma már a szabadelvû Hollandia is konzervatív fordulatot hajtott végre a még nyomokban fellelhetõ közösségmegtartó hagyományok megmentése érdekében. Úgy gondolom, hogy európaiságunk mércéje lehet az is, hogy a többi tagállam által elkövetett hibákból képesek vagyunk-e tanulni.

– Miben tér el a lakótelepi emberek értékrendje a falusiakétól?  
– Elveszítették az éltetõ gyökérzetükkel való kapcsolatot. Családi emlékezetük legföljebb a nagyszülõkig terjed. Sokan már azzal sincsenek tisztában, hogy a Kárpát- medence mely tájáról érkeztek õseik, s a szocialista nagyipar szolgálata elõtt, mibõl is biztosították a család megélhetését. Pedig õseink vére kering ereinkben, az õ tapasztalataikat hordozzuk zsigereinkben. Minél többet tudunk róluk, annál erõsebb lesz önazonosságunk, s életük ismerete által birtokolhatjuk azokat a már kipróbált megoldási kulcsokat, melyek a saját életünk nehézségein is átsegíthetnek bennünket. A természet adta példánál maradva az ötvenes évek kollektivizálása során az alföldi parasztgyerekek úgy kerültek a csinált nagyvárosok lakótelepeire, mint a földlabda nélküli facsemeték. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a hagyományos közösségi értékek kisebb szerepet játszanak az õ gyermekeik és unokáik életében. Legkevésbé épp õk tehetnek errõl. Ugyanakkor a „szemétkultúra” támadásaival szemben is õk a legvédtelenebbek.

– Van-e egyáltalán mód arra, hogy ez a hiányos immunitás közösségi szinten erõsödjék?
– Össze kell gyûjtenünk az elõdeink révén létrejött, s a többség által kevésbé ismert értékeinket. Ezért hoztuk létre a korábbi munkásmozgalmi múzeum helyén az önálló helytörténeti kiállítást, a felsõgallai volt községháza épületében pedig a városi levéltárat. Szent Borbála napján látott napvilágot városunk történelmi olvasókönyve, mely szemelvényeket tartalmaz a Tatai-medence 19. század végéig terjedõ régmúltjából. A Tavaszi Fesztivál keretében mutattuk be a Rozmaringos Bányász Egylet lemezét, mely a régi bányászdalok mellett gazdag képanyagával mutatja be a százesztendõs bányászkodás tatabányai emlékeit, köztük a bányászati skanzent. Az alapfokú mûvészeti oktatás keretében helyet kapott a néptánc is. Néhány nappal ezelõtt gála-mûsor keretében adtak számot fiataljaink a nagyszüleik által még jól ismert, de késõbb elenyészni látszó nemzeti hagyományaink ismeretébõl. A szülõk és nagyszülõk betöltötték a hatszáz fõs termet, s én magam is csak a lépcsõfokok egyikén meghúzódva, a legkisebbek társaságában örülhettem elnehezedni látszó közösségünk megfiatalodásán.

– Egy kicsit elkalandoztunk attól a kérdéstõl, hogy mi is foglalkoztatja a tatabányaiakat mostanság?
– Továbbra is a kenyérkérdés. Lesznek-e akik munkát vállalva befizetik az elõírt járulékokat, melynek köszönhetõen biztosítani lehet a nyugdíjak kifizetését és az egészségügyi ellátás biztonságát? Hányszor kell munkahelyet váltani addig, amíg elérkezik a várva várt nyugdíjazás ideje? A biztos megélhetés reményében milyen pályát érdemes választani a mai fiatalok esetében?

– Igazi sorskérdések.
– Valóban, s jövõbeli sorsunk most is a saját kezünkben van akár csak tíz-tizenkét esztendõvel korábban. A nagy gazdasági összeomlást követõen közösen építettünk új gazdaságot. Most is közös erõvel kell tovább lépnünk. Az egyszerû kézimunka igényes összeszerelõ tevékenységet mára felváltotta a nagyobb hozzáadott értéket képviselõ termelõmunka. A gazdaság is úgy fejlõdik, mint a fa. Minél mélyebbre ereszti a gyökereit, annál inkább ellen tud állni az idõjárás viszontagságainak. Az összeszerelõ tevékenység még csak gyönge facsemete. Az értékteremtõ gyártási folyamat már megerõsíti a törzset, s mélyebbre hatolnak a gyökerek. A térségi kereskedelmi és pénzügyi funkciók telepítése már terebélyesebbé teszi a koronát, míg a kutatás-fejlesztés termõre fordítja azt. Ekkorra már mély gyökerei fejlõdnek a gazdasági társaságnak, s nehezen kezdi ki a világgazdaság váltakozó széljárása. A gyökérzetet a szakképzett munkaerõ jelenti. Ez a jövõbeni megélhetésünk kulcsa. Kritikus ponthoz érkeztünk. Az elmúlt évtized sikeres gazdaságfejlesztõ munkájának következtében megyeszerte új foglalkoztatók jelentek meg. A szakképzett munkaerõ-tartalék viszont mára erõsen megcsappant. Azonnali beavatkozásra van szükség.

– Mindez azt jelenti, hogy ugyan van még munkaerõ-tartalék, csak annak összetétele nem felel meg a munkaerõpiac által támasztott követelményeknek? 
– Ez így van, s mindennek oka a szakképzési rendszer hiányosságaiban érhetõ tetten. A számunkra fontos termelõ egységek fejlett technológiát alkalmaznak, melyek mûködtetéséhez elméleti felkészültséggel és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezõ technikusokra és folyamatmérnökökre van szükség. A szakképzés szerkezete nem követte a munkaerõpiac igényeit. A párhuzamosság, és ezáltal az egyébként is szûkös anyagi források szétforgácsolódása jellemezte. Az elmúlt évben jelentõs lépésre szántuk magunkat. Átvettük a városunkban mûködõ és a megye által fenntartott intézményeket, s stratégiai együttmûködésre léptünk Oroszlány városával. Közös pályázatot nyújtottunk be az Európai Unióhoz. Az elnyert közel 1,1 milliárd forintos támogatásból a Bánki Donát Szakközépiskola épületében hamarosan kezdetét veszi egy a piac igényeihez rugalmasan alkalmazkodó regionális szakképzõ bázis kialakítása. Azért is örülök ennek a közös sikernek, mert 1998-ban épp ezen lap hasábjain keresztül is sürgettem a térségi összefogást, mely valóban egységessé és ezáltal sikeressé teheti a Tatai-medence régióját az uniós források elnyeréséért folytatott versengésben.
 
– Mennyire váltak partnerré az eddig önálló utat járó szakképzõ intézmények?
– Saját bõrükön tapasztalták a változtatás szükségszerûségét. Csak abban az esetben telnek meg az iskolapadok, ha az ott megszerezhetõ tudással – nem csak papírokkal – kenyérkereseti lehetõséghez is juthatnak végzõs hallgatóik. A nagyobb feladatot a szülõk és nagyszülõk beállítódásának megváltoztatása jelenti. Az elmúlt másfél évtized szélesre nyitotta a felsõoktatás kapuit, s szülõi biztatásra a közepesnél gyengébb tanulmányi eredménnyel is sokan szereztek – sok esetben kétes értékû – diplomát. A pályakezdõ diplomás munkanélküliek száma évrõl-évre gyarapszik. Eközben óriási hiány mutatkozik a képzett technikusokból. Vissza kell adni a „kétkezi” munka becsületét. Amennyiben sikerrel jár ez az áthangolás, úgy középtávon biztosíthatjuk a térség gazdaságának prosperitását
.
– S mi foglalkoztatja a város polgármesterét?
– Most, hogy néhány nappal ezelõtt sikeresen útnak indítottuk három esztendõs intézmény-felújítási programunkat, valamint közel hétszáz milliós keretet biztosítottunk az idei útrekonstrukciós feladatokra, lelkileg már az elõttem álló hosszú útra összpontosítom belsõ energiáimat.
Talán fellángolt a három évvel ezelõtti compostellai zarándokút emléke, s visszavágyik Spanyolországba? 
Való igaz, nem telik el úgy nap, hogy ne merülne fel a két esztendõvel ezelõtti csodálatos utunk egy-egy megtapasztalása. Most viszont keleti irányba visz tervezett utam, ugyancsak gyalogszerrel, de ez alkalommal egyedül. A pünkösdi búcsúba készülök Csíksomlyóra.
 
– Összegyûltek a vezekelni valók?
– Még kérdi egy ilyen december ötödike után? Mondjuk, Petõfi után szabadon fogalmazva, egy gondolat bánt engemet. Sokáig harcolt bennem nemzetünk két karakteres személyiségének, Szent István és Koppány életének üzenete. A magyar nemzet szempontjából mi a fontosabb, az õsi hagyományok megõrzése, vagy a kereszténység felvétele? Lehet-e magyarként kereszténynek lenni úgy, hogy ne érezzem magam árulónak õseim sok ezer esztendõs hagyományainak részbeni feladása miatt, s ezzel együtt lehet-e keresztényként magyarnak lenni úgy, hogy ne tûnjek pogánynak az egyház szemében? Talán nincs ez másként, mint ahogy az a zsidó néppel is megesett. Nekünk magyaroknak is van egy Szent István elõtti ószövetségünk az Égi Atyával és Föld Anyával, s van egy reá épülõ újszövetségünk Jézus Krisztussal és a nemzetünket védelmezõ Boldogasszony Anyánkkal. Magyarságunk teszi ízessé kereszténységünket, s kereszténységünk teszi termõvé magyarságunkat. Az egyedi magyar történelemre, mint tõkére oltódott rá a krisztusi szeretet egyetemessége.

– Honnan törnek elõ az efféle gondolatok?
– Úgy intézte a Gondviselés, hogy a Kárpát-medence kellõs közepén láttam meg a napvilágot. A földrajzi középpontot ma egy szélmalom formájú épület õrzi Szarvason. Szülõfalum, Szent András nevére szentelt templomában kereszteltek meg. Keletrõl érkezett õseink általa ismerkedhettek meg a jézusi tanokkal. Gyermekéveim jelentõs részét nagyszüleimnél, az Attalak – Attila lak – nevet viselõ tanyavilágában, magasra emelt kunhalmok tövében töltöttem. Sorsom úgy rendelkezett, hogy a Bánhidai Turul személyes részvételemmel kerülhetett vissza a Kõ-hegy tetejére. Ott lakom, ahol a monda szerinti Bánhidai csata zajlott. A Milleniumi Közparkban 2000 óta a Vajkot égbe emelõ Géza mutatja egy napóra kompozícióba ágyazva az idõ múlását. A város Fõ terén magasodik a Kárpát-medence vízrajzi térképét ábrázoló Magyar Életfa. Az Álmos vezér utca egyik oldalán állítottuk fel Hunyadi János szobrát, míg a másik oldalán az 1956-os emlékmûvet, melynek talapzata a Szent Koronát formázza. Az idei esztendõben tervezzük felállítani a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc szobrát. Álmos vezér édesanyját, Emesét álmában a Turul termékenyítette meg. Jézus édesanyját, Máriát a Szentlélek, akit az egyház galamb formájában is szokott ábrázolni. A Turult Székelyföldön „táltosgalambnak” is szokás nevezni. Pünkösd a Szentlélek kiáradásának az ünnepe. Mária a Magyarok Nagyasszonya. Az utam a Turultól, a magyar nép kereszténység elõtti védelmezõjétõl vezet Csíksomlyóba, a magyarság kereszténység felvételét követõen, Szent István által megnevezett védelmezõjéhez a Magyarok Nagyasszonyához. Soroljam még?