Átadták a „Jónak lenni jó” keretében felajánlott adományházat
– Valóban – elsõ hallásra – õrült egy vállalásnak tûnik egy ilyen adomány, de fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem mindennapi. Átgondolta ezt?
– Õszintén szólva, még utólag se nagyon. No, nem azért, mintha nekem annyira mindegy lenne, de ez tényleg egy egyszerûen és tisztán érzelmi alapú, pillanatnyi döntés volt. Mondhatnám akár meggondolatlannak is, ám ezt meg azért nem vállalom, mert a kimondott szóra kifejezetten kényes vagyok. Csak olyat ígérek, amit be is tudok tartani.
– A lehetetlen az persze más dolog. Azt, rendszerint egyszerûen megcsinálom, megoldom. Olyan vagyok, mint az amerikai dongó, amirõl a tudósok évekig azt gondolták, hogy a fizikai felépítése – túl nagy és túl picik a szárnyai – nem teszi lehetõvé, hogy szálljon. Csak épp a dongónak felejtettek el szólni errõl, mert az bizony boldogan repked. Valahogy így vagyok én is a lehetetlennel. Ha tudtam volna, hogy az, bizonyára neki se fogok, de mivel errõl nem volt tudomásom, hát megcsináltam. Akárcsak a beígért adományházat.
– Sok rosszindulatú kérdéssel kellett pedig szembe néznie. Ezeket hogyan kezelte?
– Elképesztõ, ami rám zúdult. Az emberek találgatni kezdtek, keresték az okot, hol éri ez meg nekem, hol van itt a svindli. Hitetlen Tamások hada kutakodott, aztán miután nem találták meg, amit kerestek, csendesen tudomásul vették a tényt, ez tényleg az, aminek mondták: adomány, melyet valóban a szeretet, a segíteni akarás vezérel.
– Megdöbbentett, mikor megértettem, hogy ezt az egészet valójában a hitelesség kérdése gerjesztette. A társadalom ki van éhezve a hiteles személyekre, csak nem képes elhinni, hogy még létezik ez a kategória. Mert kit tartanak ma hitelesnek? – legyen szó bármilyen közismert személyrõl, alig-alig akad, akit a névsorba vehetnénk.
– A nem reklámból aztán, akarva-akaratlan mégis csak reklám lett. Ezt a részét hogyan élte meg?
– Éppen a kételkedõk miatt döntöttem úgy, hogy mindezt a teljes nyilvánosság elõtt, a lehetõ legátláthatóbb módon, széles társadalmi támogatottság, összefogás mellett fogom végigcsinálni. Aztán ebbõl – mintegy melléktermékként – egy olyan, hihetetlenül értékes baráti társaság, üzleti nyelven mondva, kapcsolati tõke jött létre, amelyhez húsz év lobbyja, reklámja is kevés lenne. Úgyhogy a végén, úgy tûnik, én kaptam a legnagyobb ajándékot. Amit adtam, százszorosan tükrözõdött vissza rám. Mindezt igyekszem újabb jó célok elérésére fordítani.
– Telek és tervek nélkül nincs építkezés. Hol gondolták megépíteni a házat?
– Csepelen, mert én ott élek. Kézenfekvõ volt, hogy az építkezés közel legyen. A telek kapcsán – mint utóbb kiderült – naiv elképzeléssel indultam el: sokszor hallottam a médiában, hogy az önkormányzatok örömmel adnak, akár ingyen is telkeket a fiatal, többgyermekes házasoknak, ha az õ területükön telepednek le. Megkerestem hát a csepeli polgármestert, és a segítségét kértem, õ pedig meg is tett mindent az ügy érdekében, ám szabályozás így…, szabályozás úgy…, telekadomány nem lett. Az idõ sürgetett, mert idõközben kiírtunk egy tervpályázatot, hogy fiatalok álmodhassák meg a családi házat. Ezt is azért gondoltam így, hogy minél szélesebb társadalmi körbe jusson el az adományozás, a segítés gondolata.
– A pályázat rendkívül jól sikerült, 28 pályamunka érkezett, valamennyit neves tagokkal rendelkezõ szakértõi zsûri bírálta el. Minden beérkezett munkát pénzjutalommal is díjaztunk, hogy a belefektetett idõt, munkát mindenképpen értékeljük. Az élen kialakult holtverseny miatt, az elsõ három helyezett 300 ezer forintot, míg a többi induló vigaszdíjként 30-30 ezer forintot vihetett haza. Az élen – holtversenyben – három terv végzett, de sajnos az elhúzódó telekbeszerzés miatt – és ezt már a kiíráskor sejtettük, hogy így lesz – , nem ezek alapján építettük meg a házat. Azt ugyanis már elõbb el kellett kezdenünk ahhoz, hogy a vállalt határidõre kulcsrakészen átadhassuk. Együtt ültünk le a családdal, mint „megrendelõvel”, mi készítettük el a terveket, és a telket is mi biztosítottuk.
– Mit tud ez a ház? Mit takar ez a negyvenmilliót érõ adomány?
– Egy 160 négyzetméteres, rendkívül energiatakarékos, padlófûtéses, négyszobás, nyitottkonyha-nappalis családi házat, két fürdõszobával, kamrával, mosókonyhával, nagy terasszal és ugyancsak nagy tornáccal. A saját, korszerû, a 21. század igényeit kiszolgálni képes acélszerkezeti rendszerünkkel, 7 kollégánk – rekordidõ – 16 óra alatt szerelte szerkezetkészre az épületet, pusztán kézi erõvel, daru és emelõgépek nélkül. Három hónap alatt kulcsrakész otthont teremtettünk egy négygyermekes családnak.
– Apropó! Család. Hogyan választották ki éppen õket?
– Számomra magától értetõdõ volt, hogy miután idén a „Jónak lenni jó” adományait a Máltai Szeretetszolgálat kapta, a mi felajánlásunk felõl is õk döntenek. Aztán kiderült, õk nem szívesen vállalnának be egy ilyen döntést, így engem kértek fel erre a nemes, de nem is olyan egyszerû feladatra. A véletlen aztán gyorsan a segítségemre sietett, mert épp azt mesélték nekem, hogyan járt egy fiatal pár a gyerekvállalással: volt már egy kisfiúk, és a terveknek megfelelõen várták a második babát, de egy helyett, három jött. Így egy csapásra nagycsaládosok lettek. Az ici-pici panellakás, ahol éltek, zsúfolásig megtelt a jövevényekkel. Ki keresgélt volna ezek után még? Tódoréknak, Gyöngyinek és Tibornak ajánlottuk fel tehát az adományházat, akik igazán jó és kedves, civilizált emberek. Az anyuka tanítónõ, az apuka pedig informatikus. Erdélyi születésûek, Csíkszeredáról származnak. Jó helyre került tehát az adomány.
– Mikor volt az átadás?
– Szeptember 11-én, határidõre, és ahogy ígértem, a lehetõ legnagyobb nyilvánosság mellett adtuk át a házat. A nagyszabású ünnepi ceremóniát több mint százhúsz prominens személy is megtisztelte jelenlétével. Ott voltak az adományház védnökei, támogatói. Székely Tibor huszár ezredes, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományõrzõ Szövetség elnöke, a Nemzeti Vágta fõkapitánya, kíséretével együtt felvonulva, egy tarsolyban, abban egy míves faládikában hozta elénk a ház kulcsát, melyet átadtunk az új tulajdonosának. A Himnuszt Pitti Katalin, Liszt Ferenc-díjas operaénekesnõ segítette elénekelnünk.
– Példa értékû összefogás született ezzel az adományházzal, aminek a végtermékeként – és ennek örülök a legjobban – nem csak egy otthont teremtettünk, hanem egy új, innovatív fejlesztési javaslatunk, a „Fészekház – Otthon a családnak” program is szárnyra kaphatott. Ez egy olyan elõre, készre gyártott elemekbõl álló acélszerkezeti rendszer, amelybõl a fiatalok, néhányan összefogva, nagyon rövid idõ alatt, saját maguk is felépíthetik a most átadott adományhoz hasonló 60 vagy akár 90 négyzetméteres, korszerû otthonukat, s mindezt a hagyományos építkezéshez képest reményeink szerint 40%-kal olcsóbban.
– Ez a Fészekház projekt, furcsa módon, mintha a jó isten is így akarná, az adományháznak köszönhetõen kapott lendületet. Lehetõség nyílik egyetlen család után, sokaknak segíteni az otthonteremtésben, a családalapításban. Mert hiszem, hogy ez a program valóban sokat tehet a családokért, a megszületendõ gyermekekért. Vallom: akinek otthona van, családja van. Akinek családja van, gyermekei vannak. Akinek pedig gyermekei vannak, annak nemzete és jövõje van. Ezért hiszem, hogy nemzetépítõ az otthonteremtés, a Fészekház program.
Cseh Teréz
Az adományozóról
Dienstmann Tamás, a Horizont Global Kft. tulajdonosa Budapesten született, 1940-ben. Részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharcban, fegyverrel a kezében fogták el. A börtön, vagy még inkább a kivégzés elõl sikerült nyugatra menekülnie. Kanadában telepedett le, ahol a sport lett az élete: kajakozóként kilencszer Kanada, négyszer Észak-Amerika bajnoka lett. Edzõként már Magyarországon, Csepelen is rendszeresen megfordult, edzõtáborokat szervezett.
Élete legnagyobb kihívását az 1976-os montreali olimpia jelentette, ahol a kajak-kenu versenyek szervezõ-igazgatója lett. Sikerességét mutatja, hogy a következõ olimpiákon Los Angelesben, Szöulban és Barcelonában szervezési és építési tanácsadónak kérték fel. 1986-ban kulcsszerepet játszott a montreali kajak-kenu világbajnokság szervezésében. Ezután indította útjára saját építõipari vállalkozását.
1992-ben tért haza. Céget alapított, majd az USA-ból megvásárolt egy – ott is újonnan bevezetett – modern, acélszerkezetes építési rendszert, mely a HORIZONT™ márkanevet kapta. Több mint 21 éven át, a mai napig a technológiai továbbfejlesztésén dolgozik. Mára négy kontinensen, több mint 2000 épület bizonyítja annak kiváló minõségét. Ennek köszönhetõ, hogy a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kara a HORIZONT™ technológiát a tananyag részévé tette. A Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, valamint a Budapesti Komplex Szakképzési Centrum hasonló lépéseket tett a közelmúltban.
Az adományház acélszerkezete
Dr. Beer Miklós váci püspök és Kozma atya, a Málta Szeretetszolgálat elnöke áldotta meg az új házat és lakóit