Ki olvas ma verset? Az iskolások (mert muszáj), a magyartanárok (szakmájuk miatt kötelezõ), egy-két vájtfülû, akit szent õrültként tisztel a környezete. Persze tisztelet a kivételnek, ám a versolvasók tábora ha elismerjük, ha nem, bizony jelentõsen megcsappant.
Április – költészet napja – József Attila emlékév. Hogyan ünnepeljünk? Próbálkozunk, próbálkoznak, de valahogy izzadságszagú a dolog. Néhány elvetemült Guiness-rekordot döntögetve naphosszat József Attilát szaval – ugyan minek? Ez csak amolyan feltûnési viszketegség, szerintem a költõ – ha élne – tiltakozna a dolog ellen.
Azt hiszem, nem emlékévekben kéne gondolkodni, hanem – a valóság-show-k perverz idiotizmusát, az internetes félmûveltséget alapul vevõ ál-liberális oktatáspolitikán változtatva – visszatérni az értékekre, megfelelõ humán tudásanyagot biztosító képzésre, oktatásra.
Ugyanis a költészet nevel, gyönyörködtet, egyéniséget formál – sokkal jobban, mint a konzumidiotizmust propagáló tömegkommunikáció. Ha a szülõk majd egy napos hétvégén nem a plázákba, hanem József Attila sírjához vagy a címlapunkon látható Vajda János szülõházhoz Válra, sõt számtalan irodalmi emlékhelyeink közül bárhová viszik kirándulni csemetéiket, szülinapra, karácsonyra Harry Potter helyett verseskötetet ajándékoznak nekik, netán együtt olvassák, értelmezik a költeményeket, talán újra lesz rangja, megbecsülése a költészetnek. Addig is „mondottam ember, bízva bízzál…”